Nem sokkal ezután Monori Liliről lemondott a szakma. Kazimír Tháliájából kezelhetetlenség révén mennie kellett (utolsó cseppként a pohárban Novák Jánossal ment kirándulni délutáni előadása alatt, szövegét felolvasták, hogy ne kelljen kifizetnie a házat), Zsámbéki kaposvári színházában is szorított a cipő, rendezőszakon egy évet engedélyezett neki Nádasdy, mondván, ne legyen közepes rendező, a külföldi mozikarrier lehetőségét pedig belföldön hagyott fia miatt hagyta kiaknázatlanul. Monori mindezeket nem bánja, csak saját színháza, a Szentkirályi 4. végét. Azzal viszont mintha életét is lebontották volna. Otthonára és magára lelt a dohos pincében, évekig érlelt előadásokat, és mióta kiköltöztették onnan, hiába kap újabb és újabb helyeket darabjai bemutatására, föld alatti menedékétől való megfosztatását nem tudja kiheverni. Legújabb beavatóestje, a Rókatánc megrázó turistaút Monori múltjában és jelenében. Megint nem produkció, de ismét vallomás. Halálszínház. A hiány tőle látott eddig legszebb megfogalmazódása.

Szó esik az alkoholista édesapáról, akit nyolcadikos kora után sosem látott többé, áttételesen az édesanyáról, a szakmai lebénulásról, a disszidáló férjről, Párizsról, a Szentkirályi utcáról, gyermekeiről, Székely B. Miklósról és első számú oltalmazójáról, MGP-ről, a nemrégiben átélt (két) szívrohamról – semmi kertelés, semmi kozmetika, csak a veleje. Zavarba ejtő kitárulkozás. Sajátos humorral fojtogatja a színházába látogatót. Mosolyt csal az arcokra, miközben zsigerekig ciánozza a jókedvet. Úgy döfi magába a kést, hogy hegye a néző szívét is megbökje. Hogy miértekre próbál választ keresni, lezárni szeretne szakaszokat, vagy épp emlékezni rájuk, nem tudni. A Szentkirályira inkább emlékezni. Ujlaki Béla – Monori színházának visszavisszatérő játékosa – egy másik családtag, Horváth Sándor közös színházcsinálás ihlette szakdolgozatát lebegteti. Kérdéseket idéz belőle Monorinak, aki már akkor felelt rájuk, de az igazi válaszokat még ma sem tudja. Székely Rozi szárazon ismerteti a Szentkirályi pince alaprajzát, hol volt a levezető lépcső, egyik teremmásik terem, hol, melyik előadás ment, hogy röpködött Totyi. Tárgyilagossága a sírkamrákban tárlatvezetőkéhez hasonlatos. Stork Natasával játékosan embert hímeznek virslifüzérből, báboznak, trancsíroznak, majd az egészet felfalatják a kutyával. A bizarr kézimunka Monori esküvőjét villantja fel elsőként.

Ki Totyi?

Egy lábatlan kacsa. Sok évvel ezelőtt, egy disznóvágás alkalmával, anyja után, testvérei körében kitotyogott a novemberi hidegbe. Egy kisfiú felvette és kabátja belső zsebéből készített neki fészket. A többi mind halálra fagyott, de emez sem úszta meg nyomtalanul a sétát, hamarosan leesett mind a két lába. Monori a Matinéban úttörőruhát adott rá. Totyi magát a rendszert testesítette meg: repült a lábatlan kacsa, miközben zengett a DIVSZ-induló. Érzelmi szálak fűzték az állathoz. Kiheverhetetlen emlékeket idézett benne. Édesanyja egy kacsa vasúti sínekről történő kimentése közben szenvedett halálos balesetet. (Azt is megtudjuk, hogy már Totyi sem él, máját harapta egy Mihály elnevezésű drótszőrű tacskó.)

A Rókatánc tömör előadás. Benne van Monori egész élete, összes nagy fájdalma. Magára maradása, állandó szorongása, a kiszolgáltatottság elbírhatatlanságával való küzdelme, hogy minden burokból kényszerűen ki kellett vágnia magát, hogy egész életében egy szék szélén ült és kapaszkodott, hogy színésznő létére nem tudott játszani; hogy sosem volt képes eljárni a brezsnyevi korszak tánclépéseit, a generációja számára adódó lépéseket – azt a bizonyos „rókatáncot”.