Szó, mi szó Moliére neve sok fiatalnak jelent egyet a konszolidált unalommal. Mindannyian emlékezhetünk saját diákéveinkre, amikor az iskola magyartanárnője úgy döntött, hogy irány a színház, nem volt ellenkezés, semmi és senki nem mentett meg minket a magas kultúra áldásaitól. Minél rövidebb, annál jobb, gondolta ilyenkor, teljesen jogosan, a művelődésre kötelezett nebuló. Manapság sincsen ez másképp.

Ráadásul A fösvény az a darab, amelynek előadására mindig van mód és lehetőség, hiszen nincs az a társadalmi rendszer, amelyben ne a pénz játszaná a főszerepet. Kiváltképp igaz ez a jelenkori Magyarországra.

Kiről is szól ma A fösvény? Egy apáról, aki minden befolyását, képességét, rosszindulatát latba veti annak érdekében, hogy fia és lánya ne azokhoz kössék életüket, akiket szeretnek. Nem ismerjük Harpagon társadalmi kapcsolatait, csak azt, hogy mennyire imádja az anyagi javakat. A figurák közötti viszonyok nem egymástól függnek elsősorban, sokkal inkább a címszereplőtől. Sokadszori újraolvasás is arról győz meg, hogy a szerző a világot a monomániás, beteges pénzéhség perspektívájából mutatja be, minden mást a háttérbe szorítva ezzel.

Nem könnyíti meg a mai színpadra állító feladatát, a moziban és DVD-n egyaránt nagy mennyiségben látható romantikus komédiák korában, a darab végi happy end sem. Ez ugyanis a legenyhébben fogalmazva is indokolatlan, még akkor is, ha tudjuk, hogy XVII. századi drámai konvencióról van szó. A Nemzeti Színház előadása azonban kellemes csalódás, többszörösen is. Egyrészt a kényszerű pénzügyi megszorítások következményeként, jobbára díszlet és kellék nélküli előadás a színészeket eszköztelen, sallangmentes játékra ösztökéli, másrészt újra bebizonyosodik, talán a fiatal generáció számára is, a háttérbe szorítva ezzel az iskolai foglalkozásokat, hogy Moliére színdarabja mégiscsak remekmű.

Rába Roland rendező ugyanis, a néző nagy szerencséjére, nem szerepdarabként képzeli el A fösvényt. Jobbára sikerrel próbál önálló arcot adni a többi figurának is, és főleg nagyszerűen aknázza ki az Illyés Gyula magyar szövegében rejlő jellem- és helyzetkomikumra egyaránt építő humort.

Az előadás magával ragadó lendületét négy alakítás biztosítja.

Harpagon szerepében Blaskó Péter nemcsak „egyszerűen” fösvény, hanem, ha a helyzet és saját érdekei úgy hozzák, remek emberismerő és ravasz is. Nem a burleszk felé tolja el az értelmezést, az általa alakított figura nemegyszer viszolygást kelt, így a nézőtéren gyakran felhangzó nevetésbe többször keserűség vegyül. Színészi energiájának takarékosságát, mozdulatait, mimikáját tanítani lehetne a színművészeti egyetemen, alakításának úgyszólván nincsen üresjárata.

Makranczi Zalán magabiztosan dobja sutba a Moliére szerelmeseit általában jellemző bugyuta egyoldalúságot, és inkább hirtelen haragú, formátumos fiatalembernek játssza Cléante-ot, aki a legnehezebb pillanatokban is egyenrangú ellenfele édesapjának. Remek az a jelenet például, amelyben a fiú eléri, hogy Harpagon az utóbbi akarata ellenére gyűrűt ajándékozzon Mariane-nak.

Törőcsik Marinak Frosine szerepében néhány perc elég ahhoz, hogy emlékezeteset alkosson. Házasságszerző asszonya okos és cserfes, játékát nézve eszünkbe juthat a tétel, amely szerint, nincs kis szerep, csak kis színész.

László Attila bravúros alakítást nyújt Jacques szerepében, ő egyszerre Harpagon kocsisa és szakácsa. A sapkáját szerepe szerint cserélgető, tájszólásban beszélő figura az egyetlen, aki igazán kedveli gazdáját, nem alakoskodik, pórul is jár ezért.

Zöldy Z Gergely ruhái kortalanságot sugallnak, és sokat hozzátesznek a rendezői elképzelésekhez. Harpagon mészfoltokkal tarkított nadrágja, kiengedett hózentrógere, La Fleche zsebei, amelyben bárhol elférhetnének urának kincsei, mind-mind telitalálatok. Az előadás vége groteszk, mert annyira szép lesz itt minden, hogy az egyszerűen nem lehet igaz. Mindenki a párjára lel, megtalálja elveszettnek hitt gyermekeit a dúsgazdag apa, még Harpagon is öszszeszedegetheti, a nézők segítségével, a szanaszét gurult tallérjait. Vannak jó éghajlat alatt született előadások, amelyek mindent túlélnek, még azt is, ha történetesen nincs pénz a díszletre. A Nemzeti Színház produkciója, amely nem csak középiskolásoknak való, és erősen ajánlható az idősebb korosztályoknak is, szép példája a fentieknek.