Muzsikuskörökben gyakori beszédtéma – már amennyiben napjainkban van még alkalom és lehetőség erre az immár anakronisztikussá kövült társasági érintkezési módra – a versenyek haszna (az már régóta nem kérdés, hogy van-e egyáltalán létjogosultságuk). Az eleve meddő elmélkedések során megannyi pró és kontra érv, valamint számtalan szempont merül fel – s az élet közben megy tovább. Versenyekkel, azok tanulságaival és tapasztalataival, s azzal a reménnyel, hogy az újonnan felfedezettek pályája kiteljesedik. A hazai verseny- és fesztiválgyakorlatban egészen kivételes helyet foglal el a nevében évről évre módosuló, idén „ARMEL Operaverseny és Fesztivál, Szeged 2011”-nek nevezett rendezvénysorozat. A korábbi három év gyakorlatától eltérően idén – a korábbi kettő helyett –egy-egy alkalommal látható-hallható a nemzetközi operakínálat, s a záróaktus idén is, természetesen, gálakoncert.

A műsorban ezúttal is ki-ki találhatott magának kedvére valót: van ritkaság (Zandonai: Francesca da Rimini, Myslivecek: Antigona), 20. századi mű (Ullmann: Atlantisz császára), örökzöld (Verdi: Rigoletto) és ősbemutató (Dellaira: A ti kosügynök).

A selejtező második, szegedi fordulójába továbbjutottak között májusban kerültek kiosztásra a versenyszerepek – s ez az aktus szinte meghatározó jelentőségű volt. Sok minden eldőlt itt, mindennemű szándék ellenére. Remélhetőleg levonják a konzekvenciákat az illetékesek.

Amikor meghirdetésre kerül egy verseny, ahol elsősorban olyan (fiatal) tehetségekre számítanak, akik operaénekesi képzettsége/elképzelése nem korlátozódik az énektudásra, hanem a színpadi jelenlétük hatásossága esik legnagyobb súllyal a latba, kiszámíthatatlan, hogy milyen felkészültségűek a jelöltek. A kuriózumprogramok kínálata kétségkívül érdekes, de nemegyszer kivételes hangi/énektechnikai felkészültséget igényelnek a főszerepek. Ezért fordulhatott elő, hogy a kiíráshoz képest megannyi módosításra-változtatásra lett szükség.

Zandonai operájában Paolo parádés szerepére a rendező Juronics Tamács nem talált megfelelő versenyhangot – Malatestino szerepe viszont korántsem „igazi” versenyszerep, ily módon nyilvánvalóan csupán vendégszereplésre nyílt lehetősége a dominikai származású Enrique Pinának.

Az Antigona esetében voltaképp korrektül járt el Andreas Rosar, amikor – nem találva megfelelő énekest Euristeo szerepére – törölte a férfi versenyszerepet.

Beata Redo-Dobber döntése alapján a címszereplő helyett Harlequin lett – a Halál mellett – versenyszerep Ullmann operájában, a parádés címszerep a Krakkói Opera művészének, Witold Zoladkiewicznek maradt. Nem véletlen, hogy a Rigoletto versenyszerepeinek (Gilda, Herceg) akadt gazdája. Mivel az amerikai darab rendezője a női versenyszerepre Miksch Adriennt választotta, aki – mivel egyszersmind a Zandonai-opera címszerepét is alakítja – két szerepléssel kétszeres eséllyel indulhatott a női mezőnyben a portugál Raquel Camarinha és Szakács Ildikó mellett. A legjobb férfiszereplőt négy mű öt (különböző megmutatkozási lehetőségeket biztosító) szerep alakítója közül kellett kiválasztani.

A döntő zsűrijének értékelése (melyben hazánkat Rost Andrea képviselte) és a közönség szavazatai elsősorban azok számára tanulságosak, akik valamennyi produkciót látták. Megoldottságát tekintve kétségtelen (ha van ilyen!), hogy az Atlantisz császára nyerte a „legjobb produkció” címet. A közönség az Antigonára voksolt – ez elsősorban a kompozíció szépségének (értékének) felismeréséről tanúskodik. A legjobb produkció címhez remek darab kell és kiváló előadás, amely felszínre hozza a mű értékeit/szépségét – nem véletlen tehát, hogy a két produkcióból kerültek ki az egyéni nyertesek. Hogy az Ermionét éneklő Camarinha lett a „legjobb női előadó”, ékesen bizonyítja azt is, hogy szerepeljen bár a versenykiírásban a „komplexitás” fő követelményként, a zenei szempont diadalmaskodik. A mindössze 25 éves szoprán igényes zeneiségről tett tanúbizonyságot, miközben az extrém színpadi szituációktól megkímélte a rendezés. Furcsa viszont, kicsit kellemetlen szájízzel jár, hogy a zsűri ugyanakkor két „kiemelkedő alakításáért” különdíjjal kárpótolta Miksch Adriennt (nyilvánvaló, s jogos: produkciónként, nem pedig személyenként mérlegelték a teljesítményeket). A „legjobb férfi előadó” cím az ukrán Wassyl Slipaknak jutott – a Halál valódi versenyszerep, s itt telitalálat volt a szereposztás. Aligha meglepő, hogy a legnagyobb érdeklődés Alföldi Róbert rendezésének jutott. Rigoletto-rendezése adott elgondolkodnivalót, új szempontokat a művet különböző rendezésekben ismerő közönségnek. Legértékesebb mozzanatként azt az ötletet adta hozzá a korábbi színpadi adaptációkhoz, hogy nem a zsákban énekelteti a leszúrt Gildát, hanem miközben Rigoletto a tetemben lányára ismer, az énekesnő vakító fehér ruhában, afféle – „természetesen” csak a nézők számára látható – szellemlényként járja be a színpadot, mintegy végső búcsúval, túlvilági üzenettel Rigoletto számára (utána annál kiábrándítóbb volt a „földi valóság”, amikor Rigoletto kivonszolta a bábot).

A Krakkói Opera teljes társulattal érkezett –a további négy opera kísérete, valamint a gálakoncerté ebben az évben kizárólagosan a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak jutott. A zsűri „kiemelkedő teljesítményéért” az együttest is különdíjjal jutalmazta, s itt érdemes hangsúlyozni, hogy itt a kiemelkedő a munkabírást minősíti. Mert tíz nap alatt öt karmester vezényletével nyilvánvalóan nem lehet egyenlegesen magas színvonalon produkálni. Hiába irányította szívvel-lélekkel Pál Tamás a Francesca da Rimini előadását, ha nem eléggé lelkes, a Zandonai-opera iránt elkötelezett muzsikusok játszanak a keze alatt. Moritz Caffier több sikerrel animálta az együttest, ám itt a mindentjátszás során a nüanszok iránti érzékenység elvesztésével kellett szembesülnünk (a fiatalkori Mozart-operák ismerete lett volna szükséges ahhoz a fogékonysághoz, amelynek birtokában még differenciáltabban kísérik az énekeseket). Zenekari szempontból a Rigoletto jelentette a fesztivál mélypontját. Ennyi pontatlan indulást, igénytelen dallamot, karakterizálatlan ritmusképletet ritkán hallani egyetlen előadáson. A kíséretnek pedig a szándékát sem éreztük –vélhetőleg az énekesek sem. Két síkon zajlottak a zenei történések, s ez nagyban a vezénylő Ivan Parik számlájára írható. Ősbemutatóról lévén szó, Dalleira művének értékelését nehezíti, hogy nem tudni, ami a zenekari árokból szólt, ténylegesen a partitúra hangzó életre keltése, vagy pedig alkalmilag „ennyi”. Sarah Jobin impulzív irányításának köszönhetően pregnáns ritmusvilág szólt, a második felvonás elején nyilvánvalóan tudatosodott valamennyi előadóban az Erlkönig-parafrázis, de néha a hangszeres szöveg furcsán elvékonyodott, mintha csupán részletes particellából játszottak volna, nem pedig kidolgozott/befejezett partitúrából. A gálakoncert funkciója rendre afféle elkönnyítő lieto finale. Lekerekítése egy intenzív munkával eltöltött időszaknak, melynek során pirosbetűs fejezet íródott Szeged kulturális életébe – amikor is a Napfény Városa aktív területként jelent meg a nemzetközi operajátszás térképén.

A tanulságok felmérhetetlenek, de tény: az Armel vállalkozása sokakat gazdagított, tudásban, élményekben, tapasztalatokban egyaránt.