Minthogy Hoch Róbert számtalan bizottság tagja volt, számtalan munkabizottságban vett részt és aktív párttag is volt, a megőrzött anyagok, a „kor lenyomatai”, felölelik a múlt szinte teljes problémakörét. Volt létminimum bizottság – létminimum anyagok, népesedésbizottság – népesedési anyagok, államháztartási törvénytervezetet véleményező bizottsági, lakásbizottsági dokumentumok, nemzeti vagyonról, infrastruktúráról, műszaki fejlesztésről, informatikáról, szociálpolitikáról, életszínvonalról stb. szóló tanulmányok. Bős–nagymarosi vízi erőmű, jövőkutatás, sorolhatnám a témákat a végtelenségig. A településfejlesztési elképzelések között volt egy javaslat, amelyik a régiók közötti egyenlőtlenséget a kis falvak megszüntetésével kívánta mérsékelni. El is készült az ideális településnagyság matematikai modellje. (Annyira elutasítottam ezt a fajta gondolkodásmódot, hogy nem soroltam e munkát a „megmentendő” anyagok közé. Nem gondoltam, hogy felbukkan újra, mondjuk Mihályi Péternél.)

Az „archívum” őrzi tehát a politikailag legális reformgondolkodás (részbeni) történetét. Az ötvenes évektől kezdve ugyanis a közgazdasági gondolkodás „engedélyezett”, később „spontán” vonala, a „szocialistamainstream” a gazdasági mechanizmus kutatása volt, amely időnként, később gyakrabban érinthette a gazdaságpolitikát.(A kezdő hangot FrissIstván adta meg a vezetésével folytatott kutatás eredményeit közreadó Gazdaságpolitikánk tapasztalatai és tanulságai2 címmel megjelent tanulmánykötettel. „Újszerű közgazdasági kutatás indul, középpontjában magának a gazdaságpolitikának kutatásával – jelezte Friss a tanulmányok elé írt bevezetőben. A szocialista országokban a gazdaságpolitikát tudósoknak kell előkészíteniük, de ügyelni kell arra, hogy a döntéseket a döntés-előkészítők gyakorta meg is határozzák.”3 Ezt Friss, Gerő Ernőhöz fűződő kapcsolata okán pontosan tudta és finoman jelezte a szakmai nyilvánosság korlátait is.

A szaktörténetben 1980-ig a „felülről kezdeményezett” gazdasági reformok három hullámát emelik ki: 1953–54, 1956–57, 1964–68. Lényegüket tekintve virtuális-valóságos kísérletek voltak a tervutasításos rendszerről a versenyelvű, önszabályozó piacgazdálkodásra való átállásra. A terv versus/és (önszabályozó-szabályozott) piacról folytatott vita gyakorlatilag az állam korlátozásáról és a piaci szabályozás kiterjesztéséről szólt. (Hozzátéve, hogy a reformgondolkodás egyéni elkötelezettségként az ötvenes évek kezdeteihez visszanyúlóan folyamatosan jelen volt a közgazdasági gondolkodásban. A fenti időpontokban azonban a párt hozta létre a programadó munkacsoportokat.) 1968. január elsején lépett életbe az ún. új gazdasági mechanizmus, az első realizált reformcsomag.

A „második reform” éveiben nincs „reformcsomag” (1979–83 és 1988–89), de a kormányzat elfogad egy liberalizálási programot. Többszintű lett a bankrendszer, megalakult a tőzsde, bevezették a személyi jövedelemadót, elmozdulás történt a plurális tulajdonosi rendszer irányába, (engedélyezték a kisvállalkozásokat, nagyvállalatok vezetési rendszere átalakult stb.), bizonyos mértékben liberalizálták az importot, az árakat és a béreket. Beléptünk a valutaalapba stb. Összességében a piacgazdaság feltételrendszerének kiépítése folyt lényegében liberális forgatókönyv szerint. Konfliktusokat kiélező restrikciós gazdaságpolitika kíséretében.

S bár mindegyik próbálkozás fogékonyabbá tette az itt élőket a piaci viszonyok elfogadására, melyik lett hosszabb távon sikeres? Nagy Imre koncepciója helyben elbukott, a Varga-féle reformtervezet azonnal ad acta került, az 1968-as új gazdasági mechanizmus néhány év múlva megakadt. (Szándékolatlan következményei azonban sok esetben fontosabbaknak bizonyultak az eredeti elképzeléseknél.) A „második reformra” ott várt a rendszerváltás a 80-as évek végén. Nem „lehetett a gazdaságot elemenként megreformálni és nem lehetett a gazdaság egészének mechanizmusát önmagában megváltoztatni, nem lehet a válságból kilábalni az előbbiek mellé rendelt korlátozott politikai reformokkal sem.”4 – vont mérleget 1989-ben az SZDSZ programja.

A reformokat a gazdaság egyensúlyvesztése (és az életszínvonal visszaesése) kényszerítette ki, a gyorsan végrehajtandó reformok típusába tartoztak, drasztikus ár-jövedelem arány változással jártak, fokozatosan számoltak le a tervutasításos rendszerrel, és a gazdaság egyre nagyobb szférájára terjesztették ki a piaci viszonyokat.5 Valamennyi reformot megelőzte-követte az állam eladósodása, vagyis az adósság újratermelődött.

A reformkoncepciók a társadalomtól azonnali áldozatot vártak, az áldozat hasznát azonban lebegtetették. 1950-től máig húzódik a mézesmadzag, hogy lesz magasabb életszínvonal, gyorsabb növekedés, ha „most meghúzzuk a nadrágszíjat, jön majd a fellendülés”. Valamennyi reformhullám a gazdaság liberalizálása irányába mozdult. A párt, illetve annak egyik szárnya „menedzselte” az előre kialakított forgatókönyvet, kerülve a politikai liberalizációt. Valamennyi reform történésének lefutása, kudarcának vagy sikerének hátterében nemzetközi események álltak.

Valamennyi reform reformjavaslattá válásának előidőszakában a reform szándékú emberek reális képet adtak a gazdaság állapotáról. Az egyes helyzetértékelések időben egymás után rakva egy szűnni nem akaró bajok sorozatával küzdő ország képét adják.

A nyolcvanas évekről jelent meg, az MTA KTI-ben készült tanulmányban: „A magyar gazdaság több mint húsz évvel a reform meghirdetése után, a nyolcvanas években súlyos és egyre súlyosbodó fejlődési nehézségekkel találta magát szemben. Az új helyzetet nemcsak a gazdasági növekedés jelentős lelassulása, az életszínvonal stagnálása, a beruházások, a reálbérek, a nyugdíjasok reáljövedelmének határozott csökkenése jellemzi, hanem az is, hogy az 1979-től kezdődően, többé-kevésbé tudatosan vállalt változtatások révén sem sikerült a fiezztésképtelenség (Sic!) veszélyét egyértelműen elkerülni.”

A 70-es éveket jellemezve mondta Antal László: az „évtized vége nálunk és a szocialista országok többségében egyidejűleg a növekedés tartós lassulását, az 1973–78 között felhalmozott adósságállomány csökkentése érdekében tett egyre nagyobb erőfeszítéseket hozza. Fokozni szükséges az exportot, és – mivel ennek versenyképességi korlátai vannak – korlátozni kell az importot, a beruházásokat stb.6

Miért „is van szükség a gazdaság megreformálására?” tette fel Kis János a „második gazdasági reform”-ról kialakult vita indító kérdését a nyolcvanas évek elején. „Van egy közkeletű érv emellett…: a magyar gazdasági rendszer teljesítőképessége a szokásos gazdasági mutatók szerint nem kielégítő...” Az embereket a mindennapi élet nehézségei magától az egész gazdasági rendszertől idegenítik el, „mint olyan valamitől, amit nem ’mi’ működtetünk, hanem ’ők’.”7

S hogy a szakmán kívülről is idézzünk, Ortutay Gyula ezeket a sorokat jegyezte fel naplójában az 1970-es év végén: „Vétek, hogy mi mindenről fírkálok én, amikor új meg új filozófiai-politikaiideológiai-generációs válságba fordul a világ, a háborúk szélén táncolunk, minden érték megint kérdésessé vált. „Mit elmélkedjek Lukács vagy az új pozitivisták, logikusok elméletei között, mit soroljam az ifjúság nyugtalan és elkeserítő jelzéseit, modoroskodó divat ötleteit. Heller Ágnes már a házassági kommuna morális és praktikus elveit fejtegeti. Inkább komikus ez, bár én személy szerint jó és erős kommunát kívánok a filozófusnőnek, s minden irigység nélkül, inkább a kommuna férfitagjainak némi sajnálatával…. Valóban olyan ez a világ, hogy vége lehet bármikor egy harmadik világháborúban, s gyötrik az apró háborúk, a növekvő lakosság, a mérgezett folyók, a mérgezett levegő, talaj gondjai – a városiasodás, a városból való menekülés és mindenféle erőszak.”8

A felsorolt reformpróbálkozások közül csak a Nagy Imre-féle elgondoláshoz nem kötődött sem közvetve sem közvetlenül életszínvonal-megszorítás. Nagy Imre, mint ismeretes, fordulatot ígért a párt politikájának irányvonalában a gazdaságpolitikától a társadalompolitikáig minden területen. Politikai fordulatot ígért, s nem megszorításokat, ellenkezőleg programjában kitörési pontként jelölte meg a gazdaság fejlesztését.

„Az a gazdaságpolitika” – figyelmeztetett 1954-ben, „amely korlátozásokkal, csökkentésekkel, a dolgozónak a termelésben való anyagi érdekeltsége korlátozásával, végső soron az életszínvonal rovására, csupán takarékossággal, a kiadások csökkentésével (ami rendkívül fontos, de mégsem a döntő) akarja a népgazdaságot rendbe hozni, a régi hibákat és azok súlyos következményeit megszüntetni és az új szakasz gazdaságpolitikáját megalapozni, az a gazdaságpolitika kudarcra van ítélve. Ha nem a termelőerők fejlesztése irányában keressük a kibontakozást, a helyzet tovább súlyosbodik.” 9

Ezzel szemben Friss István, Gerő Ernő után a „konzervatív” vonal legfőbb gazdasági tekintélye az életszínvonal, elsősorban a parasztság életszínvonalának megszorítását javasolta válaszul az előző év kemény telét követő rossz mezőgazdasági év okozta nehézségekre. És 1955-ben a párt jövedelemkorlátozó intézkedéseket hozott.

1956 végén az újonnan alakult Kádár-kormány elrendelte, hogy a párt dolgozzon ki egy új gazdaságpolitikai koncepciót. Az MSZMP gazdasági bizottsága határozatára meg is alakult az ún. Vargaféle reformbizottság. A munkálatok felelőse Friss István lett, elnökül Varga Istvánt, titkárának Antos Istvánt, a pénzügyminiszter első helyettesét nevezték ki.10 A szakértői bizottságokban az államigazgatás és a szocialista nagyvállalatok vezetői, egyetemi tanárok és más neves szakemberek vettek részt, döntően a párt tagjai, de helyet kaptak pártonkívüli szakemberek is. A közgazdasági bizottság dolgozta ki az általános programot.

A vitákon egyre világosabban látszott, hogy Vargán kívül a team résztvevői nem vállalnak fel egy radikális mechanizmusreformot. (Pl. a vállalatok önállóságát beruházási döntéseikben.) Az árumennyiség és a lakossági jövedelmek között az egyensúlyt (a hiány megszüntetését) átmeneti megoldásként központi jövedelemelvonó,jövedelemátcsoportosító, és a szociális juttatásokat csökkentő intézkedésekkel kívánták biztosítani.11 Ez utóbbiak szintjéhez és belső szerkezetéhez is hozzányúltak volna.12 Számoltak azzal is, hogy lesznek munkanélküliek, akikkel majd „kezdeni kell valamit”. Az elvvel még Friss is egyetértett.13

Kádár az egész Varga-féle reformkoncepciót zárójelbe tette. A pártértekezlet leszögezte a központi tervirányítás szükségességét és „jóléti politikát” kezdett folytatni.14 (1959–61 között végrehajtották a mezőgazdaság kollektivizálását és a második ötéves terv termelési tervszámait, (mint korábban is) irreálisan megemelték. Az MSZMP VIII. kongreszszusán befejezettnek tekintették a szocializmus alapjainak lerakását.)

A 60-as évek elején azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a gazdálkodás hatékonyabb, piaci formáját kell kialakítani. A külső feltételek segítették a belső változást. (A Szovjetunióban a kommunista ideológia irányt váltott, a Sztálin bűneit elítélő XXII. kongresszust (1961) követően, Liberman nemzetközi visszhangot kiváltó cikke (1962) nyomában beindultak bizonyos reformpróbálkozások, 15 a lengyel, csehszlovák közgazdászok heves elméleti vitákat folytattak stb.) A hazai politikai vezetésre pedig erős nemzetközi nyomás nehezedett a politikai légkör enyhítését követelve.

A párton belül majd a szakma szűkebb köreiben megindult vitákat a párt „fogta össze”. Az MSZMP KB 1964-ben határozatot hozott a gazdaságirányítási rendszer felülvizsgálatáról. 1965 őszi ülésén döntött a reform irányelveiről, 1966 májusában pedig elfogadta a programot. Az új gazdasági mechanizmus bevezetésére 1968. január 1-jén került sor.16

Az alapvetően a reform jellegéről kellett dönteni. Megmaradjon a tervgazdálkodás korszerűsített tervutasításos rendszere vagy indirekt, gazdasági eszközökkel szabályozott gazdasági mechanizmusra térjenek-e át. A kompromisszumként fogalmazták meg, hogy az állami szabályozást (a népgazdaság központi tervszerű irányítását) össze kell kapcsolni az áruviszonyok, a piac aktív szerepével megtartva a termelési eszközök szocialista tulajdonát. (További elemzést igényelne, hogy az alapkoncepció kialakításában mekkora szerep jutott annak a magyar delegációnak [Aush Sándor, Csapó László, Hoch Róbert stb.], amelyik 1965-ben[?] tanulmányútra utazott Jugoszláviába, s azzal tért vissza, hogy Magyarországon ne vezessék be az önigazgatási típusú gazdálkodást.)

A gazdasági mechanizmus bizottság17 mellett működő bizottságok anyagain kívül nagyhatású, egyéni tanulmányok nagy számban születtek, de fontos megértenünk, hogy csakis a „hivatalos csatornákon” átment dokumentumokban testet öltő javaslatok váltak a hivatalos reform részéivé. A kívül rekedt reformgondolatokból jellemzően nem született szándékolt cselekvés.

Ezekben az években a magyar kutatók sikeres pályát futhattak be itthon vagy külföldön, ritkábban mind két helyen, munkáik a hazai közgazdasági gondolkodás formálódását segíthették, de a valóságos reformelemekként csak jelentős késéssel épültek be, ha beépültek. A „bürokrata” lehetett reformer, a reformer közgazdász pedig hivatalnoki funkciójában fordulhatott saját koncepciója ellen. (Ebből is adódik, hogy a kanonizált és az adott korban a tényleges koncepciót alakítók nem szükségszerűen azonosak.)

Az új gazdasági mechanizmus bevezetésére 1968 januárjában került sor. Az ún. sárga-barna könyvben megjelölt cél a gazdasági és társadalmi elvárásokat együtt jelöli ki: a „termelés és a termelékenység állandó növekedése járjon együtt a dolgozók életszínvonalának rendszeres emelkedésével”.

A program megalkotói számoltak azzal, hogy a piacgazdasági feltételek kialakításának folyamata negatívan érintheti a foglalkoztatottságot és a személyi jövedelmi arányokat. Már csak azért is, mivel a reform során a bérek lassabb, a bérkiegészítések (prémium, jutalom, nyereségrészesedés) gyorsabb növekedését, vagyis a keresetek struktúrájának átalakítását tervezték. Külön hangsúlyozva a vállalati vezetők jó munkáját megillető kiemelt anyagi elismerés fontosságát. A nyomában kialakuló, adminisztratív eszközökkel is biztosított, akkori megítélés szerint, nagymértékű jövedelemegyenlőtlenség a társadalom ellenérzését váltotta ki. A szegénységről, mint társadalmi problémáról ezekben az években nem illett beszélni, a disputa a hetvenes évektől „halmozottan hátrányos helyzetű” egyénekről folyt.

Az 1968-as új gazdasági mechanizmus a hetvenes évek elején megakadt, illetve tervbe vett folytatása elmaradt. (Sok részletben történt változás, többféle formában lehetőség nyílt magánvállalkozásra, a második gazdaság működtetésére). Két oldalról is érte támadás. A tapasztalatok elemzésére és továbbfejlesztésére alakult mechanizmus munkabizottságok szakmai kritikája, valamint a balosok, a reform ellenzői részéről. (Nem függetlenül az 1968-as prágai eseményektől.) A hetvenes éveket az 1979. évi restrikciós gazdaságpolitikai fordulat zárta.

A nyolcvanas évek elején évek mentek el azzal a vitával, hogy a ’68-as reform folytatására lenne szükség, avagy gyökeresen új reformok következzenek-e. Végül a „második reform” elnevezés nyert polgárjogot. Az új koncepcióhoz már hozzátartozott az egymással versengő, plurális tulajdonformák befogadása. (Az állami tulajdon átalakítása holdingrendszerré, munkás- vagy dolgozói önigazgatássá, vagy a kettő kombinációjává.) A 80-as évek elejétől újfajta gazdálkodási formák jelentek meg a vállalatokon belül (vállalati-gazdasági munkaközösségek, ipari szolgáltató szövetkezeti szakcsoportok) többletjövedelemhez juttatva a résztvevőket és dinamikusan fejlődött a magánkisipar. (1982-től vállalatalapítási jogkörrel ruházták fel a vállalatokat.)

Ez a „második reform” nyíltan vállalta, hogy a gazdasági vezetők, a termelői, értékesítési munkában alkotótevékenységükben eddig korlátozott emberek támogatására épít. „És úgy gondolom, emellett bátran lehet vállalni olyan társadalmi jelenségeket, amelyektől már esetleg a magyar társadalom elszokott, például a jelenleginél nagyobb jövedelemdifferenciálódást, vagy az állás biztonságos mértékének csökkenését, vagy váratlan – és egyes rétegek számára kedvezőtlen árarány-módosulásokat. Úgy gondolom, meg lehet győzni a társadalmat arról, hogy ezeket a negatív jelenségeket hajlandó legyen vállalni az előbb már említett pozitivumokért.”18 – mondta Tardos Márton a gazdaságirányítás fejlesztésének irányelveiről készült tanulmány egyik vitáján.

Most nem alakultak hivatalos reformbizottságok, munkacsoportok.19 A változások irányát jelző tanulmány „Fordulat és reform” címmel első változatában 1986 második felében készült el egy szűkebb, fiatal közgazdászokból álló szakmai körben. Az elgondolás az egyre sokasodó viták és publikációk révén egyre nagyobb nyilvánosságot kapott. A párt próbált a viták élére állni, de az események túlhaladtak rajta.

A 80-as évtizedben kapott lendületet a hosszú távú tervezési munka, a VI. ötéves terv (1981–1985) is és a VII. ötéves terv (1985–1990) kidolgozásához kapcsolódva. is Készült egy életszínvonal-politikai tanulmány a VII. ötéves tervkoncepció alternatívájaként. (Hoch Róbert–Radnóti Éva: A VII. ötéves tervidőszak életszínvonal-politikai koncepciója és a gazdasági társadalmi fejlődés stratégiája, 1983.) Később az intézet megbízást is kapott egy tervváltozat kidolgozására.

Van miből tanulni

Nem reformtörténetet akarok írni. Akkor mi végre történt ez a rövid visszatekintés? A társadalomtudományok területén elméleti tételeknek ritkán adatik meg, hogy kipróbálásra kerülnek. Tesztelik, mint egy terméket vagy műszaki eljárást. A tervutasításos gazdálkodásáról a magántulajdonon alapuló piacgazdálkodásra való áttérés évtizedeiben menetközben kellett a feltételeket megteremteni, formálni vagy módosítani. Több évtized tapasztalata és elméleti fejlődése birtokában érdemes odafigyelni arra, hogy az elméleti kétségekre és szabályozási megoldásokra az idő milyen választ adott. A vállalkozás, a vállalati önállóság a beruházásokat is beleértve, a tőkeáramlás stb. évtizedek tabutémái működnek, a privatizáció megtörtént, rendelkezésünkre állnak a tulajdonreform tapasztalatai. Az állami szerepvállalás és/versus piaci szabályozásról folytatott évtizedes diskurzus ellenben ma sem lezárt. A régi viták felelevenítése iránymutató lehetne az aktuális vitákban és az EU-csatlakozást követően követett új tervezési folyamat tanulási folyamatában. Választ kaphatnánk arra is, hogy a morál, az erkölcsi kultúra kiszorulása a gazdaságpolitikából okozati összefüggésben áll-e a gazdaság állapotával?

A rendszerváltás után szinte pillanatok alatt elillant a fogyasztói árak piaci ingadozásaitól való, politikai gazdaságtani értelmében vett, több évtizedes félelem. Az árstabilitás biztosítása tesz fel ma elméleti és gyakorlati kérdéseket.

Tapasztalhatjuk, hogy az elmúlt évtizedek során a jövedelmek egyre nagyobb mértékű differenciálása-differenciálódása nem hozta meg a differenciálástól remélt teljesítmény és versenyképesség-javulást. És a szociális juttatások folyamatos megvonása sem állította helyre a költségvetés egyensúlyát.

A múlt tanulmányozásának gondolata arra is rávezet, hogy az elméleti közgazdaságtan mai állapotát érő heves és jogos kritikák ellenére, a közgazdaságtan eszköztárában találhatók olyan bizonyító eszközök, amelyek a gazdaságpolitikai döntések várható hatását kiszámíthatóbbá teszik. Csak élni kell velük a politikai döntéshozóknak.

Az „ó rendszerben évtizedekig a reformviták középpontjában az árrendszer állt, a reform az árrendszer továbbfejlesztéseként indult. (Az árkoncepciók szükségképpen kapcsolódtak a gazdasági mechanizmus, s a kapcsolódó tervezési módszerek továbbgondolásához is.) Alapvető értékelméleti és árelméleti viták szóltak az ártípusról, az ármechanizmusról, (az árak kialakításáról, szabályozásáról és érvényesüléséről). Milyenek a helyes árarányok, melyik a helyes ártípus. Eredetileg eretnek gondolatnak számított, hogy a fogyasztói árak szabadon változhassanak a kereslet-kínálat alakulása szerint. (Politikai gazdaságtani megközelítésben a politikusok-szakemberek árszínvonal-csökkentésben gondolkodtak. Példa rá az 1953 szeptemberében végrehajtott általános árleszállítás, vagy az 1971-ben tervbe vett valutareform alkalmából javasolt termelői árszínvonal csökkentése). De attól kezdve, hogy az árak változásának gondolata kicsit is szalonképessé vált, elméleti tanulmányok és számítások sora foglalkozott keresletelemzéssel. Az életszínvonal-tervezés empirikus alátámasztására nemegyszer állami, az árhivatal, az Országos Tervhivatal megrendelésére.

Az MTA KTI-ben, archívumának tanúsága szerint Hoch Róbert már 1956 előtt próbálkozott keresleti függvények szerkesztésével a kereslet alakulásának előrejelzésére. Ekkor még tanulmánya szigorúan titkos minősítést kapott. Idővel munkatársai nagy jártasságra tettek szert a szakirodalomban és a módszerek alkalmazásban. (A KSH-ban Szakolczay György csoportjában, a tervhivatalban, a Tervgazdasági Intézetben, a Belkereskedelmi Minisztériumban, a Konjunktúra és Piackutató Intézetben stb. ) Az elméleti-módszertani előbbre lépések mellett ezek a kutatások számszerű eredményeket is adtak. Az ár-jövedelem rugalmassági együttható előjeléből és nagyságából ugyanis következtethetünk az áru, vagy árucsoport viselkedésének jellegére. Arra, hogyan változik egy adott termék kereslete árának (a jövedelemnek) egy (x) százalékos változására, rövid vagy hosszú távon. (A kereslet lehet merev, rugalmas és rugalmatlan.) (A II. ötéves terv időszakában például a bútorkereslet várható alakulását jövedelemrugalmassági számítások módszerével becsülte meg Hoch Róbert és szerzőtársai: Radnóti Éva és Grolmusz Vince.)

Biztos vagyok benne, hogy ma is léteznek ilyen jellegű számítások, hiszen tanítják az oktatás megfelelő szintjein és példatárakban fellelhető feladványok. Az Európai Bizottság is pl. a cigarettakereslet negatív árrugalmasságából indult ki, amikor az egészségesebb fogyasztási szerkezet kialakítását elősegítendő javasolta az adó mértékének emelését 2008 júliusában. E termékek adótartamának emelése, következményeképpen reálárának emelkedése várhatóan visszaszorítja fogyasztásukat – vélték a szakértők. (A Világbank számításai szerint 10% reál-áremelkedés rövid távon a cigarettafogyasztást 2,5–5%-kal csökkenti, hosszabb távon mértéke elérheti a 10%-ot.)20

Az áruk és a szolgáltatások értékesítésére kivetett általános forgalmi adó fogyasztói árképző tényező, ezáltal érinti az árszínvonalat és az árarányokat. Az árváltozás mértéke a kínálati és a keresleti görbe árrugalmasságától függ – ceteris paribus. Az árstruktúra változása továbbá jelentős hatást gyakorol a fogyasztás színvonalára és szerkezetére is.

2006 januárjában a normál áfakulcsokat, néhány termék kivételével, 25%-ról 20%-ra mérsékelték, szeptemberben az élelmiszerek 15%-os kulcsát is 20%-ra emelték. 2009 júliusában újra 25% a normál áfakulcs néhány élelmiszer (tej, kenyérfélék) kivételével. Azóta tudjuk, hogy a bruttó árak adókulcscsökkentéssel arányos csökkenése nem következett be 2006-ban, a termelők és a kereskedők kezében maradt.21 Az általános áfaemelés pedig nem hozta meg a remélt bevételt 2009-ben.22

E tapasztalatok birtokában 2011 elején a Vidékfejlesztési Minisztérium mégis javasolta az alapvető élelmiszerek áfájának 5%-ra csökkentését. És szakemberek kezdték bizonygatni, hogy a kisebb áfakulcs mérsékli majd a fogyasztói árat és erősíti a keresletet A 2012-es költségvetésben a kormány az általános áfakulcs mértékének 27%-ra emeléséről döntött. (És 4,2%-os inflációval továbbá 0,4%-os fogyasztásnövekedéssel számol.) Milyen számítások igazolják, hogy nem fog 2009 ismétlődni?

De vegyünk egy konkrét példát. 2008-ban a fogyasztói tej áfáját 18%-ban állapították meg. Klaszszikusan inferior termék, árérzékenysége kicsi, jövedelemrugalmassága inkább negatív. Lefordítva azt jelenti, hogy a fogyasztó nem csökkenti fogyasztását, ha jövedelme csökken, de megeshet, hogy nem növeli, ha jövedelme növekszik. 23 (Továbbá valamely termék árának változása nemcsak az adott jószág keresletére hat, hanem a vele rokon javakéra is. Ezt nevezzük keresztrugalmasságnak.) A bevezetésre kerülő „csipszadó” ellenben feltehetően árérzékeny termékeket érint. Esetükben találgatások helyett elég pontosan jelezni lehetne keresletük várható alakulását. 24

Az adórendszer kialakításakor az uniós elvárásokon túl a szomszédos országok áraira is figyelni kell. A magas magyar fogyasztói árak ugyanis beindíthatják a bevásárló- vagy az üzemanyag-turizmust. Beindulása árérzékeny keresletet jelez, és az „éber” kormányok igyekeznek is a fogyasztásból származó adóbevételt megszerezni. Vajon a benzin jövedéki adójának megemelésekor az illetékesek mekkora költségvetési bevétellel számoltak? (Az elmúlt évben például a jövedéki adó megemelése a költségvetés üzemanyagárból származó bevételét 20 milliárd forinttal csökkentette a korábbi időszakhoz képest. (www. Napi.hu. cikkek 2010. 4. 27.)

A közvetett adók közgazdaságilag mérlegelhető hatása elméletileg is elég elhanyagolt terület. Egyik fő probléma az adóáthárítás lehetősége. Ki fizeti meg valójában az ilyen típusú adókat, a kínálat, avagy a kereslet tehertétele-e. A szakirodalomban tényként fogadják el, hogy minden olyan adónem esetében, amely a termelési, illetve a piacra hozatali költségeket közvetlenül érinti a kínálat törekszik az adóterhet a keresletre hárítani. Az áthárítás lehetősége függ a kereslet és kínálat rugalmasságától, a cikk helyettesítésének lehetőségétől, az adó nagyságától stb. Számításba kell venni, hogy az adott adó hogyan hat a nyersanyagárakra, a termékárakra, az erőforrások elosztására, a termelés és a fogyasztás szerkezetére stb., vagyis minden érintett tényezőre.

Az elméleti közgazdászok szívesen eltolják maguktól ezeket a kérdéseket. A klasszikusok általában abban egyetértettek, hogy a forgalmi adó megfizetése végső soron a fogyasztót terheli. Samuelson, hogy egy későbbi klasszikust idézzek, az eladó és a vevő érintettségének kérdését a kínálat és a kereslet árrugalmasságának körébe utalta. S ezzel máris a kereslet (kínálat) rugalmassági vizsgálatok széles körében vagyunk.

Alternatív gazdaságpolitika

A magyar mainstreamirányzat képviselői számára érinthetetlen dogma azt tanítja, hogy a makrogazdasági kiigazítás elsősorban a belföldi kereslet megszorításával történjék. A belföldi felhasználás növekedését egyensúlyt borító vásárlóerő-többletként értelmezik, amelyet az egyensúly érdekében el kell vonni.25 Érvelésük fő iránya, hogy a növekedést ösztönző intézkedésekre a költségvetés, a külső és belső pénzügyi egyensúly helyreállítását követően kerülhet sor. Még lehetséges következményként sem hajlandók elfogadni, hogy a vásárlóerő csökkenése további termeléscsökkenést válthat ki éppen a vállalatok túlzott reagálása révén. És beindulhat egy restrikciós spirál.

A pénzügyi egyensúlyként értelmezett stabilitásba jól belefér az emberek jólétének csökkentése. E nézet képviselői nem akarják tudomásul venni, hogy a kereslet hiánya is blokkolhatja a növekedést.26 Amikor a makrogazdasági egyensúly felborul, mindig, ma is, kéznél lévő megoldás a belső fogyasztás drasztikus visszafogása közvetlen vagy közvetett eszközökkel (2009-ben a háztartások fogyasztási kiadása 8,1%-kal, 2010-ben további 2,1%-kal csökkent.)27

Felidéznék egy korai alternatív gazdaságpolitikát. A közgazdasági szakma következetesen elutasította, s elutasítja a mai napig. 28

Az ötvenes évektől kezdve megfogalmazódott egy alternatív, a gazdasági növekedést a belföldi piac, a belföldi kereslet oldaláról élénkítő gazdaságpolitika elmélete. Egyik, vagy talán fő, következetes képviselője Hoch Róbert volt az MTA KTI-ben. Az életszínvonal szokásos megszorításából, a szociális kiadások megvonásából nem lesz gazdasági növekedés, mondta, a belföldi kereslet, a szilárd belső piac biztosíthatja. A kedvezőtlen külső piaci körülményeket a belföldi piacra épülő növekedés ellensúlyozhatja. (Az exportpiacaikat elvesztő vállalatokat érdekeltté kell tenni abban, hogy a hazai piacra termeljenek.)

Hoch súlyos hibának tartotta időben szétválasztani a stabilizációt, voltaképpen a pénzügyi konszolidációt és a kibontakozási, növekedési szakaszt. Fontos húzóerőt látott az infrastruktúrában. Koncepciójának része volt az állami infrastrukturális beruházások növelése. És része volt annak az, elsősorban IMF által képviselt nézetnek elutasítása, amely a költségvetési hiány mérséklését az egészségügyi, szociális, oktatási és nyugdíjkiadások megszorításával kívánta megoldani. Mint tudjuk, ez a vita ma sem lefutott.

A program azonban annyira eretneknek számított, hogy amikor az intézet megbízást kapott a VII. ötéves terv egyik változatának elkészítésére a közös anyagba nem került bele, pontosabban, ahogy én tudom, a kinyomtatott részeket letakarták. (Disszertációkban honos eljárás!) Hoch Róbert ugyan szerzőtársával, Radnóti Évával együtt később egy kis könyvben és több tanulmányában publikálta elgondolását, de érdemi támogatást nem kapott. Hoch koncepcióját a Szamuely–Csaba szerzőpáros a magyar közgazdaságtudomány történetét áttekintő könyvében megemlíti ugyan, de igencsak furcsa kontextusban. „Meglepő lett volna, ha e radikális felismerések nem váltottak volna ki semmilyen visszhangot a korszak ideológiájának éber őrzői között. A pártfőiskola professzora, Hoch Róbert (1986) akadémiai székfoglalójában teljes mellszélességgel szembefordult a külgazdasági nyitást pártoló korszellemmel. Előadásában a nyitás értelmét tette kérdésessé. Itt, majd utóbb – állandó szerzőtársával közreadott – monográfiájában a belső piac élénkítésére alapozott növekedésgerjesztő politika mellett érvelt [Hoch–Radnóti (1989)].29 Ez végső fokon a régi vágású keynesi receptura újrafelfedezését jelentette. Ő nevezte először „monetaristáknak” a pénzügyi egyensúly híveit – ez a terminológia utóbb (tudattalanul) a populista jobboldal szótárának vált szerves részévé” – olvashatjuk a Csaba László szerzőségéhez köthető fejezetrészben.

Bokros Lajos is megemlítette rövid távú lehetőségként a belföldi kereslet növekedést elősegítő szerepét.30 130 pontja közül az 5.-ben írta „Ha romló világgazdasági feltételek közepette a lassuló export miatt gyengülő növekedést a belső kereslet mesterséges felpörgetésével – költségvetési túlköltekezéssel és/vagy a termelékenység emelkedését rendre meghaladó bérnöveléssel – kívánjuk ösztönözni, írta, ez rövid távon lehetséges, sőt, néha még eredményes is. Mivel azonban a belföldi kereslet importtartalma magas, a belföldi kereslet mesterséges fokozása gyorsan elrontja a külkereskedelem mérlegét, ami hosszabb távon nem tartható fenn. A növekedést a belföldi kereslet mesterséges élénkítésével ösztönözni igyekvő gazdaságpolitika kicsi és nyitott gazdaságban hamar beleütközik a külső pénzügyi egyensúly kemény korlátjába.”31

Mára azonban a romló fogyasztási viszonyokkal való szembesülés a belső piac szerepének megítélésében árnyalatnyi elmozdulást hozott. Surányi György például gyökeresen másfajta gazdaságfilozófiát és monetáris politikát körvonalazott.

„Arra van szükség, hogy a kormány a monetáris szférán keresztül megállítsa a kereslet csökkenését (alacsony kamatozású beruházásösztönző hitelek nyújtásával) – nyilatkozta. Egy olyan összehangolt jegybanki és költségvetési politikára lenne szükség, amelyben a jegybank likviditásbővítéssel segíti a keresletet. A szigorú költségvetési politika ugyanis egy gazdaságpolitikai paradoxonhoz vezet. E szerint minél jobban alakul a folyó fizetési mérleg, annál rosszabb lehet a költségvetés helyzete. Mert a javulást nem az export növekedése hozza, hanem az import csökkenése, annak következtében, hogy nincs fogyasztás és beruházás. A költségvetés adóbevételei ilyenkor elapadnak és újabb megszorításokra van szükség” – írta. Észrevette és ennek hangot is adott, hogy igaz, „… egy év alatt a külső mérleg példátlan mértékben, a GDP közel 10 százalékával javult. De ennek sajnos nem lehet fenntartás nélkül örülni. A fordulat ugyanis – nem 1995-öt írunk – nem az export felfutása, hanem a belső kereslet teljes összeomlása, a gazdaság túlhűtése miatt következik be. S paradox módon, ilyen zsugorodó gazdasági teljesítmény mellett minél jobb a külső egyensúly, annál rosszabb a költségvetés egyenlege. A külső egyensúly látványos, a kívánatosnál is nagyobb javulása a termelés, a beruházás, a fogyasztás összeomlásából táplálkozik. Ez viszont az állami adóbevételek tervezettet is meghaladó csökkenését és elsősorban a munkanélküliségi és szociális kiadások növekedését váltja ki.”32 Róna Péter minden alkalommal következetesen elmagyarázza, hogy az ország eladósodását és válságát nem a „túlfogyasztás” okozta, hanem a monetáris és gazdaságpolitika hibáira visszavezethető alulfoglalkoztatottság és következményeképpen a belső kereslet hiánya. Az exportvezérelt növekedési dogmával szemben a hazai belső piac, a belföldi vásárlóképesség megerősítésének híve. Az export hozzáadott értékében a belföldi eredetű hányad növekedésének útján. A Róna Péterrel folytatott beszélgetést követő napon az „Egyenes beszéd” tanúsította, hogy ez az üzenet mennyire nem megy át a „falon”.

Csaba László a Brüsszelbe küldött konvergenciaprogram sikerességét a belső piac élénküléséhez kötötte. „Alapvetően a történet arról szól” –mondta, hogy „mikor kezd bővülni tartósan a magyar belső piac, amelyen azután nagyon sok mindenki megél – az idegenforgalomban, agrárgazdaságban, szállításban.”33

Milyen fejlődési pályán haladhatunk hát tovább? Nincs egyértelmű válasz és megoldás. A közgazdászokat pedig egyre gyakrabban érik heves szemrehányások amiatt, hogy elszakadtak a valóságtól, hogy tudományuk nem kellően egzakt, s ők sem profik módjára művelik. Sokszor maguk is úgy érzik. (Paul Krugman például a makroökonómia sötét középkoráról és a klasszikus tanításokhoz való visszatérésről vizionált.)

Az intellektuális elbizonytalanodás, a sokszor egymással homlokegyenest ellenkező vélemények, javaslatok ellenére a szakma kínál eligazodási pontokat. Kiváló hazai elméleti-elemző tanulmányok, modellek sora készült a közeli és távoli évtizedekben. Sokukról még a port sem kell letörölni ahhoz, hogy beépülhessenek egy megnyugtatóan végiggondolt komplex elemzési rendszerbe. (Esetleg egyfajta „tervhivatali” intézményi keretben). A kapkodó, vagy annak látszó politikai, szakmapolitikai döntések mindig – régen is, ma is – társadalmi elégedetlenséget, bizalmatlan légkört teremtenek. A bizalomvesztés pedig társadalmitőkevesztést is jelent.

JEGYZET

1 A cikket a múlt év elején kezdtem írni. Belefutva a mába azt kell látnom, hogy aktualitását nem vesztette el.

2 Friss: Gazdaságpolitikánk tapasztalatai és tanulságai, 1972. Budapest, Akadémiai Kiadó. Szerzők: Barta Judit, Esze Zsuzsa, Gyenis János, Hegedűs Miklós, Rédey Aranka, Ungvárszki Miklósné.

3 Friss István: Gazdaságpolitikánk tapasztalatai... I. m. 5. o.

4 A rendszerváltás programja. SZDSZ, 1989.

5 A rendszerváltás utáni évekre maradt a jóléti rendszer, az oktatás, az egészségügy, (részben) a nyugdíjrendszer és a közszféra versenyelvű átalakítása.

6 Antal László: Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján, 1985. Bp., KJK 299. o.

7 A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok II. Budapest, 1984. Vitasorozat, 1983. február–március, Bauer Tamás tanulmányához kapcsolódva. Mozgó Világ, 1982. november.

8 Ortutay Gyula: Napló 1967–1977. 3. kötet, 2010. Budapest, Alexandra. 169. o. Még nem robbant ki a filozófusvita, amikor idéztem.

9 Nagy Imre: A Központi Vezetőség ülése után. Szabad Nép, 1954. október 20.

10 Eredetileg Nagy Tamást kérték fel a reformmunkálatok vezetésére, ő azonban nem vállalta. Talán ezért sem lehetett a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója. Varga István 1945 előtt az ország egyik legelismertebb, komoly elméleti felkészültségű, gyakorlati ismeretekkel rendelkező, nemzetközi hírű közgazdásza volt. Néhány nehéz év után, 1954-től, bekapcsolódhatott az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében folytatott kutatásokba, ahol Friss István volt az igazgató. 1956 novemberében, amikor Friss a Szovjetunióba távozott, Varga vette át az igazgatói teendőket. A fáma szerint, Friss visszatértekor Varga átnyújtotta neki elmaradt bérét.

11 A szocialista szektoron belül átmenetileg rögzíteni kívánták a nominális béreket és fizetéseket, majd a bérarányokat is érintő differenciált béremeléseket javasoltak. A viszonylag jobb jövedelmi helyzetben élők jövedelmét gazdasági eszközökkel (pl. a magánkereskedők-kisiparosok megadóztatásával) kívánták elvonni, a parasztság kezében levő pénzeket pedig látra szóló takarékbetétek bevezetésével bevonni. Privatizációs gondolat volt az állami tulajdonban lévő lakóházak, ingatlanok értékesítésének lehetősége. Ezt azonban Varga elvetette, azzal, hogy reprivatizáció nélkül a privatizáció szerencsétlen dolog lenne. (A rendszerváltást közvetlen követő évek gyakorlata megmutatta, hogy mennyire. Aki a rendszerváltást követően kárpótlási jegyet kapott és részt vett egy földárverésen annak szavazatáról lemondhatott később az MDF).

12 A dotált gyermekcikkek árának, a bölcsődei és óvodai ellátás díjának felemelését javasolták. Továbbá javasolták az üdültetési rendszer felülvizsgálatát és az üdülési díjak differenciálását.

13 „nincs ember, akinek tetszik a munkanélküliség, sőt, aki azon gondolkodik, hogy tetszik-e neki a munkanélküliség, az, megkockáztatom, nem normális – írja napjainkban Kovács Zoltán. Ebből adódóan a munkanélküliség pártján nem áll senki.” (Kovács Zoltán: Jó ember, rossz ember. Élet és Irodalom, 2011. aug. 26.) Ezzel szemben a különböző reformok során a reformerek egyes csoportjai közöttük mai „szaktekintélyek” kifejezetten elvárták, hogy a reformok hozzanak létre bizonyos mértékű munkanélküliséget. Bizony, érveket sorakoztattak fel „olyan negatív társadalmi jelenség mellett…, mint a munkanélküliség.”

14 Átlagosan 18%-kal emelték a béreket, csökkentették az adófizetők adókulcsait, az elvett nyugdíjakat visszaadták, utazási kedvezményeket adtak, eltörölték és növelték a termények kötelező felvásárlási árát stb. Javultak a lakásviszonyok, a lakosság több tartós fogyasztási cikkhez jutott, a társadalombiztosításban részesülők aránya növekedett, javult az iskolázottsági szint, általánosan elterjedt a nyaralás szokása és külföldi utazásokra is nyílt korlátozottan lehetőség.

15 A vita már 1965-ben olvasható magyarul. Vita a gazdaságirányítási rendszerről. (Összeállította és szerkesztette: dr. Szamuely László). 1965, Budapest, KJK.

16 Érdemes történetére odafigyelni. A reformfolyamatot az államgazdasági bizottság elnökeként, a KB gazdaságpolitikai titkáraként Nyers Rezső indította el. Szamuely Lászlónál olvashatjuk, hogy Nyers már 1963-ban felkért néhány, pontosan 12 elméleti és gyakorlati szakembert, hogy vázolják fel elképzelésüket a hogyan továbbról. (Csaba László, Szamuely László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban, közgazdaságtan a rendszerváltozásban, 1998. Internet, 23. o.) Az összeállított koncepciót terjesztette elő az államgazdasági bizottság 1964. július 21-i ülésén, amelynek alapján a központi bizottság decemberben kimondta a gazdasági irányítás felülvizsgálatának és továbbfejlesztésének szükségességét. Ezzel párhuzamosan az államgazdasági bizottság tagjai és egyes szakemberek megbízást kaptak a gazdaság helyzetét értékelő elemzésekre. És az államgazdasági bizottság a program kidolgozására felállította a gazdasági mechanizmus bizottságot, amely elméleti és gyakorlati közgazdászokból témamechanizmus munkacsoportokat hozott létre. A PB határozata értelmében a párt az irányelveket vitára bocsátotta a társadalmi és tudományos szervezetek, a gazdasági vezetők körében. A KB 1966. május 25/27-én a mechanizmusbizottság előterjesztésében elfogadta a gazdasági reform programját. Bevezetése 1968. január elsejével történt.

17 A mechanizmusbizottság vezetője Nyers Rezső volt, tagjai: Friss István, az MTA KTI igazgatója és Párdi Imre, a párt államgazdasági osztályának vezetője. A munkákat háromtagú függetlenített titkárság végezte, Havas Péter, a KSH főosztályvezető-helyettese és Morva Tamás, az Országos Tervhivatal osztályvezetője, Nagy Tamás, az MTA KTI tudományos osztályvezetőjének vezetésével. A mechanizmusreform „Irányelveit” előkészítő „Kiinduló irányelvek” két változatban készült el, mivel a bizottság tagjai nem tudtak megegyezni a reform alapkoncepciójában. A vállalatok irányításában a tervezés, a tervutasítás szerepét az anyagi érdekeltség váltsa-e fel (szabályozott piac, vagy önszabályozó piac (Nagy Tamás) és a tervek, a tervutasítások az irányítási rendszer részét képezzék-e, csak a mutatók körét szűkítsék (Morva Tamás).

18 Jegyzőkönyv, amely készült Budapesten, 1982. I. 4-én az MTA Közgazdaságtudományi Intézete (Budapest XI., Budaörsi út 45. VIII. em.) 801. tanácstermében Tardos Márton: „Néhány gondolat ’A gazdaságirányítás fejlesztésének irányelvei’ c. tanulmány kidolgozásához” c. vitájáról. Tardos az 1968-as elveken túlmutató, új reformjavaslatról beszélt, ez „szelídül le” Bauer Tamásnál „második reform” elnevezéssé. A koncepció viszonylag nagyobb nyilvánosságot tanulmányában és a kapcsolódó vitában kapott. Bauer Tamás: A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok. Szempontok az új gazdasági mechanizmus továbbfejlesztéséhez. Mozgó Világ, 1982, november. A vitáról l. A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok… I. m.

19 Ez annyiban nem igaz, hogy készültek különböző vitaanyagok. Így pl. 1983 végén a PB megtárgyalta „A gazdaságirányítási rendszer működésének tapasztalatai és fejlesztésének soron lévő feladatai” című előterjesztést és elfogadta egy további munka alapjául. A PB a következő évben kívánta KB elé terjeszteni és ehhez az MTA-elnökség állásfoglalását kérte. A vitán az előterjesztés előadója Nyers Rezső volt. Az előkészítő alkalmi (korábban ad hoc) bizottság tagjai: Bognár József, Csikós Nagy Béla, Csizmadia Ernő, Hoch Róbert, Huszár István, Kulcsár Kálmán, Simai Mihály. Elnöke: Berend T. Iván volt. Az MTA állásfoglalásában kiemelt eredménynek tekintette a működési mechanizmus megváltoztatását, az ár-bér rendszer átalakítását, a szabadabb eszközáramlás intézményes biztosítását. A reform azonban csak akkor lehet sikeres, olvasható az anyagban, ha a célok mögött felsorakozó néptömegek is támogatják. Amennyiben a reformot nem sikerül összekapcsolni a lakosság közvetlen érdekeit szolgáló célokkal, akkor a reform kormányzati-szakmai belügy marad, s reformellenes hangulatot is szülhet.

20 Egy, a nyolcvanas évekre végzett rövid és hosszú távú ár-jövedelem rugalmassági számítás azt mutatta, hogy nálunk a dohánytermékek fogyasztásában a szokás jelleg erősebb az ár- és jövedelemhatásoknál. Muszely György: Jövedelem- és árrugalmasságok a nyolcvanas években. 1994. Kézirat.

21 Az áfaváltozások (2004. január – áfanövelés, 2006. január – áfacsökkentés) fogyasztói árakra gyakorolt hatását vizsgálta Gábriel Péter–Reiff Ádám: Az áfakulcsok változásának hatása a fogyasztóiárindexre c. tanulmány. MNB Szemle, 2006, december. „Eredményeink azt mutatják – írták –, hogy míg az áfaemeléskor az emelés nagy része néhány hónap alatt megjelent a fogyasztói árakban, addig az áfakulcsok csökkentése csak jóval kisebb mértékben csökkentette a fogyasztói árakat, így – legalábbis rövid távon az üzletek profitját gyarapította.”

22 A Pénzügyminisztérium Tájékoztatójában olvasható megállapítás szerint: a „harmadik negyedévről rendelkezésre álló adatok alapján elmondható, hogy az áfaemelés árszínvonalra gyakorolt hatása a vártnál némileg kisebb lett, ami elsősorban a gyenge keresletben testet öltő recesszió erős ármoderáló hatásával magyarázható.” Tájékoztató a pénzügyi és gazdasági folyamatokról. Pénzügyminisztérium, Budapest, 2009. december 10. Az áfaemelés tehát az összkeresletet visszafogta és az összbevétel a vártnál kevesebb lett.

23 Ezért nem kell félnünk attól, hogy a „kedvezményes áfakulcsú termékekből sokkal többet vesznek a gazdagok – gondoljunk csak a drága sajtokra és más tejtermékekre vagy a szállodákra.” – miként ezt írta Muraközy Balázs. Muraközy Balázs: Ingyen ebéd – Kenyeret, tejet, fűtést és szállodát a népnek. In: Magyar Narancs, 2009. 06. 25. XXI. 26. sz. Általában a drága sajtok áfája, tudomásom szerint, nem került alacsonyabb kategóriába, a tej kereslete, pedig csak kis mértékben reagál a jövedelem és az ár változására. (Részletesen vizsgálja például Huszka Péter: A tejtermékfogyasztás szerkezetének változása a vásárlói magatartás függvényében, 2005. Kaposvár, internet: www.doktori.hu) A készpénzzel történő kompenzálás gondolata, tekintélyes kontrairodalmat és gyakorlatot tud maga mögött. A hetvenes években például a hús árának emelését az ún. húspénzzel próbálták kompenzálni.

24 Itt jegyzem meg, hogy a személyi jövedelemadó múlt év őszi módosításának hatásáról háttértanulmányok készültek. Például Benedek Dóra–Kiss Áron: „Mikroszimulációs módszerek a személyi jövedelemadó módosításának hatásvizsgálatában. A Költségvetési Tanács titkárságának adószimulációs modellje. Költségvetési Titkárság, Háttértanulmányok, 2010. november. A szerzők pontosan kimutatták, hogy a szabályváltozások következtében az egyes jövedelemkategóriákban az adózók hány százalékának romlik vagy javul az adófizetési kötelezettsége. A középső három tizedben (1,7 millióig) például többen fizetnek a korábbinál több adót, mint ahányan kevesebbet – a számítások szerint.

25 Hozzáteszem, hogy törvényszerű, hogy csökkenő GDP-én belül a fogyasztási hányad rövid távon megemelkedik. Romló körülmények között ugyanis a fogyasztó ragaszkodik kialakult szokásaihoz. Sok „harcába” került Kovács Ilonának, amíg a szakma egy részével megértette, hogy nem ismer fel egy alapvető közgazdasági törvényszerűséget az, aki a fogyasztás GDP-n belüli hányadának rövid távon történő növekedéséből arra következtet, hogy „túl sokat fogyasztunk “.

26 A 17–18. században, Franciaországban jelentek meg azok az elméletek, amelyek a francia gazdaság gyenge teljesítményét az elégtelen fogyasztással magyarázták. A hétéves háború idején a fiziokrata Le Mercier de la Riviére, Martinique intendánsa az „elégtelen” keresleten úgy kívánt segíteni, hogy magánbankot alapított. Állami források hiányában ugyanis a hajójavító munkásokat nem tudták foglalkoztatni, s így a szigetre behajózott árukat eladni. Mercier hitelből fizette a munkásokat, akik munkabérükből megvásárolhatták a raktárakban eladatlanul heverő élelmiszereket. Más kérdés, hogy Mercier ebben a vállalkozásában tönkrement, mert a király soha nem térítette meg kiadásait.

27 MNB: Jelentés az inflációról, 2011. március. 10. o. Sajnos a Pénzügyminisztérium régi, jól használható honlapja eltűnt.

28 Ebbe a sorba tartozott a Matolcsy György által meghirdetett fogyasztásvezérelt gazdasági növekedés is. (Nem mai gyakorlata.)

29 Érthetetlen, miért tekintették e szerzők a „kor ideológiája éber őrzőjének Hoch Róbertet, aki elkötelezett reformer volt szakmai létének első percétől, csak nem a szabaddemokrata oldalon. De ezen akár még lehet vitatkozni is. De az vitathatatlan, hogy bár Hoch valóban tanított a főiskolán, de főállásként az MTA KTI kutatója, igazgatóhelyettese, párttitkára is volt. Egy időben Szamuelyvel szinte szobaszomszédok a KTI-ben, kandidátusi vagy doktori értekezésének pedig opponense volt. Ezekkel a tényekkel a könyv lektora, Bauer Tamás is tisztában volt, aki, mint a KTI kutatója szinte naponta találkozott vele. Práger László a belső piac meghatározó szerepét a kibővített nyitottságelmélet egyik alappillérének tekinti, s a gondolat korai megfogalmazójaként Hoch Róbertet említi. Práger László: A nyolcvanas évek kiterjesztett nyitottságelmélete és a magyarországi reálfolyamatok a kilencvenes évek végén, 1998. Közgazdasági Szemle, 11. sz.

30 Bauer Tamás a belföldi kereslet felpörgetésével beindított gazdasági növekedést a magyar jobboldal sajátosságának tekinti. „2000-ben a jobboldali kormány gazdaságpolitikai irányváltást hajtott végre” – írja „a magyar jobboldal hagyományait folytatva ismét a belső kereslet önkényes felpörgetésével próbálta gyorsítani a növekedést, illetve ellensúlyozni a kedvezőtlenre fordult külpiaci körülményeket.” Bauer Tamás: Bevezető. In: Bokros Lajos: Verseny és szolidaritás, 2004. Budapest, Élet és Irodalom. 18. o.

31 Bokros Lajos: Verseny és szolidaritás. I. m. 86. o.

32 Surányi György: Téves diagnózis, téves terápia. Népszabadság, 2010. 01. 30.

33 Csaba László: Konvergencia, Széll-terv. Ütköző, 2011. 04. 19.