A Herta Müller-paradigma
parafa raga
para – magamnak föltett kérdések dala
parázni vagyok. mondom a nejemnek amikor felhív. aha
elmész parázni egy kicsit? elmés dolog-e?
esténként amikor senki az égvilágon nincs
az utcán csak te meg egy hajléktalan punk
akinek még a kutyája is lilára festett szőrrel járkál
paranormális jelenségeket levadászni
az álom-hálóról a pánik-állatkert net-ketrecében
mind hamis mind hülye és mind intézeti
aki ilyenkor csillaghullás idején inkább televíziót bámul
én elmegyek te elmész ő elmegy
te nem vagy paranormális öregem –
ufó vagy? nem? vagy ufótlanított a Kádár-kor?
magyarán kiherélt-e szellemileg teljesen?
vagy maradt még spiritusz a véredben
hogy csak úgy kiállj a Hyde Park sámlijára
megmondani a frankót a náci csőcseléknek akár
vagy besavanyodtál örökre mint egy volt titkos ügynök
hogy tiltakozol minden tiltakozás ellen
aki úgy tünteted fel magad hogy megjavultál
miként áltatod megint magad hogy semleges lehetsz
független de ugyanakkor jócskán besározódott alak
aki megfigyelt másokat és most közéletteleníti
a létformáját mint egy futurista
vagy még annak is anakronisztikusan cinikus?
pedig itt a Herta Müller – paradigma
para
parafa raga
hogy meg kell írni kíméletlenül a titkokat
mert világosságot csinál a publicisztika
hát ne parázz –
mondom magamnak mint egy pszichológus
aki betegei elől egy versbe zárkózik éjjelente
hogy másik énje – a célszemély – ne találjon rá immár
hogy visszafigyelje csakazértis –