Szörnylelkek emberközelből

2011-12-06 kritika

Ez az a fajta pasas volt, aki mindig egyedül van. Nincs senki a világon, akit mellé lehetne képzelni. Senki, aki mellette lehetne.”1 Mintha Anders Behring Breivik tömör személyiségrajzát olvasnák. Pedig egy, tizenkét évvel a cselekmény előtt íródott bűnügyi regényből származik. De akkor is telitalálat. A magányos merénylő (általában a magányos tettes) a nyilvánosság egyik, ha nem a legnépszerűtlenebb figurája. Kínos, zavaró, irritáló alak, akinek a létét is tagadni próbálják. A nyomozás lefolytatói persze tudják, hogy létezik, sorra igazolják az eljárás tényei. De még a valóságot tisztelő rendőrhivatalnok is görcsösen feszeng, amikor bejelenti ezt. Látja a szkeptikus ajakbiggyesztéseket, a hitetlenkedő szemmozgást, meghallja a gúnyosan elharapott félszavakat: „Na persze…” A politikai célú cselekményt elkövető (vagy áldozatnak politikust, gazdagot, illetve más hírességet választó) magányos gyilkos a kriminalisztika kultúrtörténetének legtöbbször kétségbe vont, megkérdőjelezett bűnözőtípusa. Breivik is órák alatt vált titkos küldetésben lévő bérgyilkos-ügynökké a paranoiamitológiában.

„Breivik háromszor látogatott Fehéroroszországba. Idén a kettős merényletre készülve Minszkbe utazott, ahol egy titkos félkatonai táborban kiképzésben részesült –állította Mihail Resetnyikov, az ellenzéki Hazafiak Pártja vezetője. Resetnyikov azt állította, hogy Breivik részt vett egy olyan kiképzésen, amelyet a fehérorosz titkosszolgálat volt tisztje vezetett, s akkor hamis útlevéllel érkezett az országba. A fehérorosz KGB aktáiban állítólag Viking fedőnéven szerepel.”2 S, hogy „ki pénzelte a norvég mészárost?”3 Naná, hogy valamelyik titkosszolgálat. „Honnan kapta azt a 80 ezer eurót (22 millió forintot), amelyből munka nélkül is megélt? ...évekkel ezelőtt Breivik befizetett a bankszámlájára nyolcvanezer eurónyi öszszeget. Hogy honnan kapta, nem tudni.”4 Kész is a teória nyersanyaga. Racionális ellenérvek (kiképzett, profi gyilkos miért a saját, lenyomozható bankszámlájára rakná a „vérdíjat”, s miért adná fel magát, várná be a kiérkező rendőröket, ahelyett, hogy elmenekülne a helyszínről? Egy hazai átlagembernek 80 ezer euró persze soknak tűnik, de földrészünk egyik leggazdagabb országában aligha számít extrém magas summának) nemigen győzik meg a hívőket.

Sokszor maguk az elkövetők is részei ennek a legendaszövésnek. Mellyel egyéni tettüket valamiféle összeesküvés leplébe burkolják, rejtélyes idegen bűntársakról fantáziálnak. O. J. Simpson egy Charlie nevű ismeretlenről tesz említést, aki ott volt vele a kettős gyilkosságnál „Bűnös ember gyakran tesz ilyet. James Earl Ray, aki bevallotta a Kongresszus előtt, hogy ő ölte meg Martin Luther Kinget, azt állította, hogy egy titokzatos Raul állandóan a nyomában volt. A valóságban ilyen személy nem létezett.”5 –von analógiát Simpson és Ray ügye között William Tucker. Nagy László, a móri vérengzés elkövetője a képzeletbeli barátokból álló „csapatára” igyekezett ráfogni a szörnyű cselekményt. Öngyilkossága után publikált naplójában azt bizonygatja, a tett mögött legjobb barátja, Radovan Pavic (becenevén: Radó) áll. Aki egy, drog- és fegyverkereskedelemre, bérgyilkosságokra szakosodott, délszláv háborús bűnösökből álló titkos gengszterbandát irányít. Petőfi Attila, a Nemzeti Nyomozóiroda igazgatója szerint Nagy „kettős személyiségű elkövető volt, aki tudatosan hárította a rá nehezedő felelősséget. Védekezési taktikájaként saját szerepét „kivetítette” a szerb tömeggyilkosra, Radóra, aki a nyomozás egyértelmű megállapításai szerint csupán kitalált személy”.6

Breivik azonban markánsan különbözik tőlük. Simpson, Ray és Nagy a tettük után menekültek vagy rejtőzködtek, s miután elfogták őket, igyekeztek tagadni, hárítani. A norvég halálosztó egyiket sem csinálta. Matthew Goodwin „szélsőségkutatónak” kétségtelenül igaza van, hogy Breivik meglehetősen atipikus terrorista. Nála „több olyan jegy is megjelenik, ami eddig nem volt jellemző a terroristákra. Európában korábban jellemzően ötven év körüli, a munkásosztályból kikerült, alacsony iskolai végzettségű férfiak voltak a merénylők, Breivik ezzel szemben fiatal volt, jól képzett, integráns tagja a norvég társadalomnak.” 7 A nyugati civilizáción belül kétféle, jól ismert párhuzam lelhető fel. Az egyik Baruch Goldstein hebroni mecsetben lezajlott tömeggyilkossága. A 38 éves, orvosként dolgozó, tartalékos katonaként a fegyverekhez is értő zsidó telepes 29 palesztint ölt meg, s százötvenet megsebesített. Közös motívum, hogy Breivik és Goldstein demokratikus nyugati miliőben nőtt fel (utóbbi Brooklynban született, s ott is élt 27 éves koráig), s mindketten a zsidó és/vagy keresztény kultúrkör önjelölt védelmezőjének szerepében tetszelegtek, ugyanolyan gyilkos terrortaktikát alkalmazva, mint az általuk elítélt iszlám csoportok. (Breivik vonzódott a militáns zsidó fundamentalizmushoz is.) Különbség viszont, hogy Goldsteint már családjában is bigott vallási-etnikai hatások érték, Breiviknél ilyenre nincs bizonyíték.

Másik lehetséges analógia az USA-ban (valamint több más nyugati országban) gyakran előforduló iskolai és munkahelyi ámokfutások. Itt rokon mozzanat a tervezettség (az elkövető napokig-hetekig készül rá, fegyvert és lőszert szerez, gondosan begyakorolja az akciót, a cselekményét részletesen indokoló „motivációs levelet” hagy hátra stb.) Továbbá egy olyan „bűnfilozófiai” momentum, amely rendszerint elsikkad. Hogy az ilyen gyilkosok végig kontroll alatt tartják az eseményeket. A legtöbb erőszakos bűnöző kezéből előbb-utóbb kicsúszik az irányítás. Nem úgy alakul, ahogy eltervezték, s mikor üldözik, elfogják őket, balsorsuk játékszerévé degradálódnak. A tudatos ámokfutó viszont azáltal mutat fityiszt a végzetnek, hogy elébe megy. Öngyilkos lesz, meghiúsítva az állam szándékát, hogy kivégezze vagy bezárja. Netán önként feladja magát a helyszínen, ismét csak a bűnüldözők szemébe nevetve. „Nem ti kaptatok el, elmenekülhettem volna, minden úgy történt, ahogy én terveztem.” Az ilyen típusú lesipuskás gyilkosok javarészt magányos, maguknak való emberek. Illetve – mint Goldstein és Breivik –elvileg valamiféle „szent ügyért”, bizonyos ideológiai, etnikai, hitbeli közösségek fogadatlan, fegyveres prókátoraként lépnek fel. De többnyire még saját világnézeti identitáscsoportjukon belül is periférikus szigetet alkotnak.

Úgy érzik, szűkebb eszmei pátriájukon belül se kapják meg a szerintük nekik adottságuk, tudásuk miatt kijáró pozíciót és tiszteletet. Breivik 1500 oldalas főműve, társadalomteoretikus, valamint politikaformáló igénnyel született dolgozatai is azt bizonyítják: önmagát a jobbos fundamentalista ellenkultúra stratégájának, „ideológiai királycsinálójának” tekintette. Viszont semmiféle komoly tisztséggel, befolyásoló szereppel nem rendelkezett a norvég vagy európai szélsőjobb hivatalos pártjaiban, mozgalmaiban. (A szélsőjobbos Haladó Pártban is mezei tag volt csupán.) Habitusát akárcsak felszínesen ismerve egy kezdő politológushallgató is arra a következtetésre jutna: a Breivikhez hasonló öntörvényű, renitens különcnek semmi esélye rá, hogy operatív vagy szellemi vezető legyen. Ha sikeres akar lenni, a szélsőséges pártnak vagy államnak a rémtetteiben is egyfajta taktikus pragmatizmust kell gyakorolnia. Hitler és rezsimje nyíltan soha nem vállalta fel a gázkamrákat, sőt a népirtás folyamatát igyekezett titkosítani. A Szovjetunió is tagadta az általa elkövetett háborús és békebeli atrocitásokat, a nemzetközi terrorizmus felkarolását. Miként jelenleg sincs olyan iszlám ország, mely hajlandó lenne nyílt sisakkal bevállalni a tömeggyilkos akciókat.

Hangsúlyosan igaz ez a demokratikus világban ténykedő „ordaspártokra.” A nyugati kultúrkörben még a szélsőjobb és szélsőbal nagyobbik részét is az jellemzi, hogy céljaik persze nem demokratikusak, de eszközeik – legalábbis jogilag – azok. Ergo (leszámítva bizonyos militáns szakadárjaikat, kisebb csoportjaikat) antidemokratikus ordas eszméiket nem puccs, terrorizmus vagy zavargás révén, hanem a parlamentbe kerülés, a szólásszabadság önkorlátozás és gátlások nélküli használata, az előítéletek propagandával történő kiaknázása útján akarják realizálni. Tehát ha a demokrácia lényegét nem is respektálják, de eszközeit igen. Breivik egy párt kebelén belül (pláne annak tevőleges segítségét elvárva) aligha lett volna képes iszonyú embervadászatának akárcsak halovány utánzatát is realizálni. A Breivik-személyiség – annak dacára, hogy kollektivista szörnypártok az ideái – valójában a közösségbe beilleszkedni képtelen individualista. Őt, a „keresztes lövészt” legkevésbé sem érdekelte, miként hat a borzalmas vérengzés korábbi politikai otthonára, a Haladó Pártra, hogy micsoda gödörbe taszítja őket. (A párt korábbi szavazónak harmadát elvesztette.) Olyan volt ez kicsiben, mintha a németeket haláltábor-látogatásra biztatta volna a náci diktatúra. Valószínűleg ott is csökkent volna az NSDAP bázisa. Az ilyen emberek nincsenek tekintettel volt párttársaik önérdekére sem. Önállóan és öntörvényűen cselekszenek, nem várva kódolt „felsőbb jóváhagyásra.”

Hogy születik a magányos merénylő? Amennyiben nem a családban, akkor az iskolában. Csodálkozunk, hogy lesz gyilkos valakiből, akinek, ha nem is optimális, de tűrhető, az átlagnál épp csak rosszabb gyerekkora volt. Viszont a szülői ház mellett az iskolára ritkábban vetjük tekintetünk. „A suli soha nem ér véget” – ez nemcsak cinikus aranyköpés, de olyan főszabály, amit a létező kivételek csak próbára tesznek, viszont nem döntenek meg. Jelesül, hogy aki az iskolapadban lesajnált, szívatott, csicskáztatott (vagy egyszerűen mellőzött, be nem fogadott, kiközösített) lúzer volt, többnyire az is marad. A családban papucs vagy balek, a katonaságnál „örök kopasz”, a munkahelyen gúnyolódás, kitolások szenvedő alanya, az ellenkező nemnél nevetség tárgya. Cikkíró a pécsi ámokfutás után észrevételezte, hogy „ama kortárs közeg, amely a tizen- és huszonéves fiatalok legfőbb tekintélyforrása, viszonyítási és igazodási pontja, időnként nagyon kegyetlen tud lenni. Habozás nélkül kiközösíti és kiszelektálja azokat, akiket – másságuk, különcségük, eltérő világfelfogásuk, beilleszkedési zavaruk, fura vagy „gyanús” kulturális hátterük miatt – lúzernek, cikinek, „égőnek”, vagyis trendsértőnek tart. Eme közösségi embargó sokféle lehet. A hűvös, lekezelő távolságtartástól a finom vagy harsány gúnyolódáson keresztül egészen a megalázó rítusokig és a fizikai inzultálásig terjedhet a skála. Az iskola nemcsak totális intézmény, de kényszerközösség is. Ahol a diákok az oktatói szigor mellett egymás közötti lelki atrocitásoknak is ki vannak bizonyos mértékig szolgáltatva.”8

A serdülőkori tömeggyilkosságok egyik eredője lehet valamiféle izolációs stresszpszichózis. Hisz a mikrokörnyezeten belüli szigetszerű elkülönítés, totális lélektani karantén bizonyos tekintetben rosszabb, mint az identitásuk okán diszkriminált kisebbségi átlagemberek élete. Ők mégiscsak részei egy sorsközösségnek a hasonló identitású (és problémájú) társaikkal. Atipikusok csoportkohéziója viszont nemigen létezik. Tolsztoj-parafrázissal: a tipikus emberek mind hasonlók egymáshoz, viszont minden atipikus ember a maga módján az. Végletesen túlzott (és aránytalan) a dühkitörés, mely emberekre való céllövészetben kulminál. De az ámokfutó középiskolás fejében csöppet sem látszik annak. Ő úgy éli meg: harmincan csipkedik, szurkálják, alázzák, terrorizálják. Ő hiába csíp vissza, a kegyetlen darázsrajnak meg se kottyan. Ilyen helyzetből –a nagy számok törvénye alapján –lesz olyan, aki eljut a legfőbb tabu áthágásáig. Breivik ifjúkoráról adataink megbízhatatlanul szórványosak. Meglehet, hogy ő afféle elnapolt ámokfutó, csendes, „hibernált pszichopata.” Aki serdülőkori kirekesztettségére (ami társas egyedüllét is lehet, terepszínű kaméleonmagány, mikor úgy feloldódik valaki az emberek közt, hogy nem is látszik) a közéleti paletta széléig való hátrálással reagált. Hogy utána nem kevés frusztráltsággal észlelje: ott is a tipikusak grasszálnak. Azok, akik elől odamenekült.

Végül muszáj feltenni a kérdést, féljen az emberiségnek nevezett óriásfalka a saját „magányos farkasaitól”? A válasz: nem és igen. Nyilvánvalóan előítéletes ostobaság az összes magányos, környezetének társas formációiba beilleszkedni nem tudó (esetleg nem is akaró), „fura, gyanús” személyt potenciális gyilkosként kezelni. Miként az is, hogy a csoportlétből való kimaradást vagy „emigrációt” feltétlenül a sikertelenséggel, az életvezetési csőddel azonosítják. A sorból kilógó, atipikus emberek útja mindig járatlan, így rögösebb. De legtöbbjük békésen viseli ezt a terhet, sőt közülük lesznek a nonkonformista újítók (zseniális feltalálók, trendalapító művészek, új eszmék szülőatyjai, kreatív stratégák.) Fenyegetést két tényező esetén jelenthet az ilyen személyiség. Egyrészt, ha az illető képtelen beletörődni: habitusából adódóan a pályafutása nehezebb lesz, tele a felfedezés rizikóival. Így egy sokkolóan brutális tettével harcolja ki a figyelmet, ha már az elismerést nem tudja. A másik kockázati elem a konformista többségben rejlik. Mely a potens cselekvés egyetlen lehetséges intézményének a csoportot tekinti. Aki nem része a közösségnek, az számukra nincs is. És nem csak a spontán-informális baráti, iskolai, munkahelyi, lakókörnyezeti társaságok működnek így. De a közhatalom hierarchikus, parancsnoki láncon alapuló bűnüldöző szervei is. Oda főként a lojális, alkalmazkodni tudó, a szervezeti normákhoz idomuló végrehajtó típusok kerülhetnek be (s leginkább ők csinálhatnak ott karriert). Mindez nagyon jól szuperál, míg átlagos elkövetőkkel, illetve csoport-bűnözőkkel kerülnek szembe. Olyanokkal, akik tartoznak valahová, akiket be lehet skatulyázni.

Viszont az atipikus, outsider „szinglibűnözéssel” találkozva a konformista hatósági csoportgondolkodás felmondja a szolgálatot. Egy magányos merénylőnek, aki váratlanul kitör a gubójából, teljesen más rugóra jár az agya, mint az átlagrendőré. Minél inkább befutott valaki –a főnök kedvence, a társaság közepe –, személyes tapasztalatok híján annál nehezebben tud olvasni a magába zárt egyén szándékainak indítókódjaiban. A társas lényeknek az interperszonális, a szólóban lévőknek viszont az intraperszonális énje hangsúlyosabb. A társas létezés paradoxonja, hogy minél többet vagyunk másokkal, annál kevesebb időnk jut, hogy önmagunkkal legyünk. Azok viszont, akik másoknak nem tudnak (illetve nem is akarnak) megfelelni, önmagukkal folytatott, végtelenített belső dialógusok révén próbálják fejleszteni képességeiket. A „humán falka” tagjai – a kívülállóságot fogyatéknak vélve – nemigen szokták kinézni belőlük se a kiemelkedően pozitív, se a zseniálisan gonosz tetteket. Holott számos példa van rá, hogy mindkettőre alkalmasak. Breivik is hihetetlen tudatossággal, precizitással és felkészültséggel vágott neki akciójának. A terrorizmussal szembeni harcban úgy a kormányzat, mint a lakosság részéről egyre jobban megfogalmazódik a preventív elhárítás igénye. Hogy a titkosszolgálat, a nyomozószervek ne csak tettük után üldözzék a terroristákat, hanem, beépülve közéjük, hiúsítsák meg akcióikat.

Egyéni merénylőnél azonban ez szinte lehetetlen. Magában és magának dolgozik, nincs társa, aki besúghatná. Különc (a külvilággal szemben, negatív tapasztalatai okán bizalmatlan) emberhez nehéz odaférkőzni. Szervezett bűnözésnél, valamint annak politikai válfajánál, a terrorizmusnál leginkább csoportos elkövetést feltételezünk. Abból indulunk ki, ami csoportos, az profi(bb), ami egyéni, amatőr(ebb). Amire épp Breivik cáfolt rá. Tömeggyilkos műveletének logisztikai kidolgozása akármelyik nemzetközi fundamentalista „halálcégnek” becsületére válna. Sanszos, hogy a XXI. a magányos merénylők százada lesz, Breivik számos potenciális követője folytatja most is tanulóidőszakát. Ők a demokrácia lényegét, az individualizmust fordítják a nyugati társadalmak ellen. A ficamot, hogy miközben a vakhitű és kőszívű gyilkosjelöltek maximálisan kiaknázzák az egyéni szabadságból, a kívülállás jogából adódó lehetőségeket, a törvényalkalmazó intézmények képtelenek individualista fejjel gondolkodni. Veszélyes, ha a bűnözőkre inkább jellemző az egyedi kreativitás, mint a bűnvadászra. A megoldás nem az egyéniséget megfojtó uniformizálás, hanem pont az, ha a jó oldalra is bevonjuk az atipikus különcöket, Breivik pozitív ellenpólusait. Hogy az unikális, „fehér holló” karakterek ne csak a gonosz térfélen játsszanak. Felkutatva azon, kigyógyult, békés útra tért, „atipikus, különc szélsőségeseket”, akik segítenének megérteni a lelki mutációjuk struktúráját. Valamint azt: mi tartja vissza, óvja meg az egyiket, hogy átlépje beszéd és tett határát, s mi lendíti át rajta a másikat? Borzasztóan nehéz a cselekedet startfázisa előtt tetten érni az individualista terrorizmust. Létre kell hozni az „atipikus bűnözők osztályát.” Ha pedig már van ilyen, akkor továbbfejleszteni. Van pár fogódzkodó is, de mindegyikhez az unikális, „abnormális” személyiségben történő elmélyedés szükségeltetik. Az ilyen terrorista a szakértők rémálma, mert nem beskatulyázható, mindegyik példány egyedi mutáció. De mégis van egy úgy-ahogy standardizálható folyamat, miként lesz valaki „hideg politikai ámokfutó.” Breivik is feltünedezett a világhálón, ergo online háttérkutatás, szöveg-, illetve reakcióelemzés által próbálkozhat a hatóság az időzített emberi pokolgépek kiszűrésével. A jövendő merénylőben vak bizalommal hívő családtag is lehet olyan környezeti faktor, amely (ha olyan impulzusokat kap, ami segíthet szeme felnyitásában) hozzájárulhat a prevencióhoz. Végül – bármily meghökkentő is – a legálisan működő szélsőséges kis- és középpártok is partnerek lehetnek a renitens, önjáró, véres egyéni akciókra hajlamos tagjaik „feldobásában”. Ehhez viszont az kell, hogy őket, amíg elítélendő téveszméiket csak jogkövető módon terjesztik, ne akarják „gyűlöletbeszéd” címszó alatt kriminalizálni. Ha ezeket megszívleli a jogállam, talán minimalizálható annak kockázata, hogy egy újabb „egoterrorista” még ebben az évtizedben letaszítsa Breiviket a magányos merénylők hullaszám-dobogójának csúcsáról.