Sokaknak szól a könyv. Azoknak az olvasóknak, akik történelmi, eszmetörténeti, életrajzi adatok alapján szeretik értelmezni a szépirodalmat, és azoknak is akik elsősorban poétikai szempontok szerint teszik ezt. A kötet kompozíciója is ezt az átfogó, szisztematikus feltérképezést tükrözi. Az elején szereplő tanulmányok a korszak női irodalmának általános diskurzusát értelmezik a szerzői szubjektum, a poétikai formációk és a társadalmi-kulturális szerep tekintetében. Ezután következik az egyes alkotókhoz fűződő tanulmányok.

A kötet összessége felmutat egy társadalmi-kulturális valamilyen látleletet. Eszerint – bár a századfordulón megváltozott a nők társadalmi státusza, a választójog, a munkavállalás elterjedése mégsem hozott magával erős, stabil új női önképet. A helyzet inkább ambivalenssé változott. Irodalmi téren mindez megmutatkozik Az ellentmondás onnan ered, hogy a témák, műfajok, írásmódok hierarchiája megmaradt, s ezeken belül a női szerzőtől sokszor csak peremhelyzetű diszkurzív helyzetbe juthattak. Tehát a kulturális intézményi hierarchia tekintetében a patriarchális jellegű hatalmi viszonyrendszer továbbra is fenntartódott az irodalom diskurzusában – mégis újabb és újabb ambiciózus női szerzők jelentkeztek. A bizonytalanság érzésével. Több tanulmány idézi a korabeli recenziókat, és kiderül, hogy a progresszív modernizáció képviselői az egyébként szembenálló konzervatív erőkkel egyetértettek a nők lesajnálásában. Ezért mintha ők maguk is óvakodtak volna a hagyomány által szentesített, úgynevezett komoly műfajoktól. Nagyon érdekes karriertörténeteket olvashatunk. Kiderül, milyen kényszerpályának bizonyult az érvényesülésnek ez a módja. A női szerző ehhez mondhatni, csak a neurotikus utat választhatta. A család volt a norma, a nő szinte csak akkor léphetett be a kulturális érvényesülés területére, ha ennek harmóniáját elvesztette. Magyarán egyfajta perditajellegű, vagy neurotikus szerepre vállalkozott akkor is, ha valójába egyik sem volt. Az alkotás joga neki csak pótcselekvésként adatott meg. Ha idősebb lett, még mindez sokkal nehezebbé vált.

A különféle nőmozgalmakhoz, nőszervezetekhez is kapcsolódó szerzők persze csak az úgynevezett mizogün (hímsovén jellegű) attitűddel szemben voltak egységesek. Önmaguk között nagyon is különböző felfogású, poétikájú alkotóról beszélhetünk. A női írók egyik csoportja az intézményileg mégis respektusra szert tettek, de vagy a híres férj, vagy politikai reprezentánsság miatt, vagy nagy hatalmú jóakarók miatt. Például Tormay Cecile, Kosztolányiné Harmos Ilona, Török Sophie, Kaffka Margit. Mások ellentmondásos, viharos, fent és lent pályát befutók, például Erdős Renée. Aztán vannak fucsa egzisztenciák – ma talán ezek a legérdekesebbek (Tóth Vanda, Molináry Gizella, Lux Terka). A határesetek is sorra kerülnek. A transzvesztita Vay Sarolta, aki Vay Sándor néven „csajozott” (sikerrel) és párbajozott is. Meg kell említeni Ignotus Emma-leveleit, ez a kísérlet, hogy biografikusan férfi vállalja a női szerző szerepét (Weörösen át Esterházyig, Parti Nagyig,) az erről szóló tanulmány az esszenciális és/vagy instrumentális genderfogalom problémáját veti fel – utóbbi értelemben a nőiség inkább értelmezési pozíció kérdése az irodalomban.

A tanulmánykötet ambíciója, hogy újratárgyaljon olyan életműveket, amelyeket a közelmúlt politikai interpretációja súlyosan aláértékelt, vagy egyenesen kiutasított a szépirodalmi kánonból. Tormay Cecil regénye így helyeződik eszmetörténeti kontextusba, vagy akár a világirodalmi összehasonlításba is.

Az egyik tanulmány nem kevesebbet állít, hogy nem Ady Endre költészete hatott Erdős Renéere, ahogy korábban írták, hanem éppen fordítva. Hogy Ady Endre költészeti forradalma nem jöhetett volna létre, ha nem gyakorol rá elementáris hatást a „zseniális poétalány” írásművészete. Egy másik írás azt taglalja, a kultikus szerkesztő, Osvát Ernő hogyan került zavaros, az ő számára megalázó szerelmi afférokba. Költészetek, epikai életművek, iskolai, intézményi hatások elemződnek alaposan, felkészülten. A könyv nagy érdeme, hogy kiemeli Czóbel Minka munkásságát, akinek tehetségére nem véletlenül figyelt fel már Weöres Sándor is. Harmos Ilona írásművészete pedig éppen abból a szempontból lesz tárgyalva, mennyiben különbözik a kanonizált férj, Kosztolányi Dezsőétől.

Manapság a legreprezentatívabb könyvkiadók a XX. század eleji női szerzők, Tormay Cecile, Földes Jolán, Kovács Júlia, Erdős Renée, Kosztolányiné Harmos Ilona, Tóth Wanda, Vay Sarolta/Sándor írásainak újrakiadásáért dolgoznak. A tanulmánykötet is egy sorozat része, első a sorban. (Ráció Kiadó)