Közhely, hogy a gazdasági növekedés egyik feltétele a technológiai innováció, ami pedig elválaszthatatlan a kutatás-fejlesztéstől. Sokkal kevésbé ismert azonban, milyen körülmények szükségesek a magas szintű kutatás-fejlesztéshez. Mármint nem elméletben, hanem a való világban.

Percekig poroszkálnak a valószínűtlen mennyiségű sárban a teremtés gazdátlanul vegetáló jószágai. Szaglásznak, dagonyáznak, meg-meghágják egymást, céltalanul szédelegnek, mintha számukra ismeretlen szokás és erő vinné őket öntudatlan egyik helyről a másikra.

Az elmúlt év őszén az ELTE Társadalomtudományi Karán működő Társadalmi Konfliktuskutató Központ országos kérdőíves vizsgálatot végzett, melynek egyik, ha nem központi témája a kisebbség-többség viszony néhány vonatkozásának felmérése volt. A közel azonos kérdőívvel lebonyolított adatfelvételek során egy 1000 fős, véletlenszerűen kiválasztott országos reprezentatív minta mellett két 100-100 fős elemszámú mintát is kialakítottunk. Egy kelet-magyarországi, nemzeti radikális eszmék jegyében működő szervezet tagjaiból véletlenszerűen kiválasztott csoport kontrollmintáját az azonos területen működő, közel azonos életkorú, céljai szerint a nemzeti vagy politikai kérdésekben nem érintett környezetvédő „zöld” szervezet tagjai közül választottuk. Ebben a cikkben e három mintán kapott eredményeket mutatjuk be.

Csak megszokásból kattintok az oldalra, aminek a linkjét az imént küldte el egy barátom, majd unottan kezdek lefelé görgetni, ám egyszer csak érdekes képbe szaladok bele: egy középkori krónika lapjain rettenetes nyulak kínozzák és nyúzzák áldozatukat, egy felnőtt férfit.1

Ambivalens viszonyról írok itten: cybertérben lubickolunk (pl. a „Google a te barátod”, percenként nézünk meg valamit rajta-benne – meg is találjuk, igaz ennek fele nem jó, de akkor is); – másrészt rólunk is sokat tud (mindent), és ez viszont egyre kevésbé tetszik. Mert túsz, adat, reklámhordozó – vagyis nímand vagy benne. Privátszférád ugrott. …

Hiánypótlás: A harmadik részből kifelejtettünk egy fontos mozzanatot:

Idén ismét megrendezésre került a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, a TESZT. A majdnem egy héten át – május 22-től 27-ig –tartó találkozón összesen tizenegy előadás került terítékre és boncasztalra. A Duna–Körös–Maros–Tisza régió hat magyar színháza mellett három budapesti és egy franciaországi produkciót is láthatott a közönség. A fesztivál színes programját nehéz egy csokorba szedni, hiszen Shakespeare-től Woody Allenig, kortárs tánctól lírai képesszéig minden megtalálható volt az eurorégió színházszemléjén. Talán épp ez a sokszínűség az, amiről érdemes beszélni. Arról, ahogyan az alkotók drámai szövegekkel zsonglőrködnek, ahogyan más szövegeket építenek be az előadásokba vagy épp arról a jelenségről, amikor háttérbe szorul a szó és más kifejezőeszközöket, más nyelvezeteket keresnek.

A tanulmánykötetnek több szempontból is aktualitása van. Egyrészt a magyar irodalomtörténeti korszak egyes szerzői életműveinek újrakanonizálása a tét. Másrészt egy viszonylag új irodalomtudományi irányzat elemzési szempontjainak reprezentálása, annak, amelyik úgy véli a női irodalom, szemléletileg-poétikailag is különbözik az eleddig általánosan felfogott irodalomtól. Harmadrészt olyan irodalomszociológiai jelenségekre hívja fel a figyelmet a női alkotók társadalmi státuszát illetően, amelyek a XX. század első felében voltak megfigyelhetők, de tanulsággal szolgálhatnak a jelenre és a jövőre is.

Az idei POSZT egyik szakmai beszélgetésén megkérdeztem az éppen ott lévő alkotókat, van-e módjuk kommunikálni a többi társulattal. Sejtettem persze a választ. Amikor néhány napra rá Alföldi Róbert elmondta, hogy a(z azóta kiderült: legjobb előadás- és egyben közönségdíjas) Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból (rendező: Alföldi Róbert –Nemzeti Színház, Budapest)előadásának napján délben találkoztak egy helyi sramlizenekarral a pellérdi ipari parkban, a helyszínen, s kérték őket, ne játsszanak olyan szépen, mert ez a koncepció, s illesztették őket össze a darabbal, végképp világos lett az ábra. Annyit kell próbálniuk, adaptálniuk az új környezetbe a darabot, hogy a többieket alig látják, hallják.

„Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal... „ (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...) „Meg van írva: Nem csak kenyérrel...” (Mt. 4:1–11)

Az utolsó jelenetben Marcel arcán sátáni vigyorral, agresszív felhorkanások kíséretében, egyre gyorsabb ütemben hajigálja a köteteket a kályhába. Van valami félelmetes a félkegyelmű, legtöbbször csak makogó fiatalember lángok által megvilágított, átszellemült tekintetében. A Katona József Színház Dilettánsok című bemutatójának egészére, a záróképpel ellentétben, nem a féktelen düh, hanem a kiábrándultság a jellemző.

Chandler Burr a legtöbb emberrel szemben emlékeit nem a bal agyféltekéjében, hanem az orrában őrzi. – Ha meghallom San Francisco nevét, érzem a köd ízét, ahogy az eukaliptuszfák levelei az ottani Castro-negyed épületeinek betonillatával keverednek. Los Angeles szagát szeretem a legjobban, a hűvös, sivatagi levegő éjszaka megtelik a sugárutak aszfaltrepedései között növő vadjázminok illatával – meséli Burr, a The New York Times parfümkritikusa, aki az elmúlt héten Budapesten járt, és illatelméleti előadásokat tartott.

Rendíthetetlen tag a világ filmművészetének elitklubjában a születésnapos Jancsó Miklós.

"Feljelentő". Csizmadia Zoltán idegenkedve és utálattal forgatja a szájában ezt a szót. Pedig meg kell szoknia. Immár nem titok, hogy a pécsi püspökség ügyeit vizsgáló rendőrségi nyomozásra az ő feljelentése adott okot.

Elsőre olyannak tűnik, mint minden rendes kvízműsor: harsány műsorvezető, dekoratív lányok, csillogó-villogó díszlet. Azonban a „Weg van Nederland” műsor játékosai eltérnek az átlagtól: olyan, sikertelen menedékjogkérők, akik nem kívánatosak Hollandiában. Pedig olykor pontosabban tudják a válaszokat a holland történelmet, földrajzot, királyi családot, identitást boncolgató kvízkérdésekre, mint az „őslakosok”.