Adat vagy

A GPS isteni kütyü: a világ végére is elvezet, beszél is hozzád, hol kanyarodj jobbra vagy balra, térképet is mutat, mi kell még? Pláne hogy most a Google tökéletesíti a rendszert: azt az utcát látod, melyen mész, házak, fák, emberek, autók, és ahová tartasz az is élőben kerül eléd. Csakhogy itt jött a gubanc: a fényképező autó, ami élőben vette az utcákat, olyasmiket is rögzített, amik sértettek egy csomó embert: lakót, mert pl. a navigátoron látni a házát, ő meg épp el akarja adni: a leleplező fénykép rontja az üzletét. Rosszabb, hogy a Google fotós kocsija beszélgetéseket is rögzített (mivel az élő térkép wifi kávézókat, maszek állomásokat is jelöl majd a térképen) –ezeket a beszédfoszlányokat (családi veszekedések, szerelmi vallomások) –a feljelentések hatására állítólag törölték. Élesebb cirkusz alakult ki Hamburgban: autó fordul ki egy házból, és az élő térképen felismerhető, hogy a gazdája épp a kuplerájból tér haza –naná, hogy az érintett pert fontolgat.1 Csak azt akarom jelezni, hogy nem is olyan egyszerű a világot adathalmazzá változtatni – nem csak Hamburgban, másutt is egy sor per folyik a Google ellen a privátszféra megsértéséért.

Kevésbé agresszív formában eddig is volt ilyesmi: kártyával fizetsz, nyomon lehet követni, hová tűntél nyaralni, utcai video veszi mikor indultál, milyen ruhában, mobilod jegyzi, honnan-kinek-mit telefonálsz, a cellanyilvántartóban benne vagy. Most annyival lett élesebb a privát-nyilvános vita, hogy a Google – hihetetlen tőkeerővel – kiegészíti és összekapcsolja ezt sokdimenziós adathalmazt – Facebook-profilt, mailed, elektronikus vásárlásaid, biometriai adataid,2 böngészőben való kalandozásaid tárgyait – érdeklődésed fő irányát – kommentező nicked, Google utcaképben szereplő figurádat összekapcsolják, nevesítik: nem sok marad belőled ismeretlenül. Adathalmaz vagy, és ma már majdnem 90%-ig letapogatnak, kívül belül.

Zárójel: tudom, szeretjük a Google-t, (mindent ott keresünk, a nagylexikon már elment az utolsó lomtalanításkor...). Sőt, (nem vagyok luddita) ez a szimatolás hasznos is lehet: a következő párizsi vagy londoni zavargásnál a gyújtogató csuklyás srácok adatai pillanat alatt lejönnek a keresőbe: név, szül. év, anyja neve, lakcím, priusz stb. és hogy éppen merre jár. De ne feledd: az információ hatalom, meg óriási üzlet, és a Google az internet minden szegletében figyel, és kereskedik (veled), – ha a YouTube-ot, a Picasa c. képrendezőt, Gmail-t használod, otthagyod a névjegyed, kapsz egy „sütit”, azaz megjegyzik IP számod, ha böngészőben kutatsz, jegyzik érdeklődési körödet3 – ezek a direkt marketing (és egyéb személyre szabott kíváncsiskodások) tételei: tömegcikkek, áruk, világi nagy piaccal.4 (Rendelsz egy pár számot, vagy filmet, máris ismerik zenei és moziízlésed és rád eresztik a hasonló művek reklámjait.)

A „felhő”

Akárhogy is: alakul a totális kontroll. Az új rendszert Cloud computingnak hívják, és tőle minden megváltozik: ma még géped tárolja személyes holmiijaid, leveleid, magánnaplód, meg titkaid. Védekezel egy-két-három vírusirtóval (így is betörnek), de legalább a te kezedben vannak adataid, személyes cuccaid. A jövőben nem lesz saját winchestered, minden program és adat valami óriás komputerhálóra kerül fel, ami viszont egy központi „kézben” lesz, ez a „fantom” viszont – vigasztalásul – mindenféle vírust, kémkukacot, cookie-t kizár.

Egy kézben lesz, vagyis, aki működteti (a Google, Facebook – akárki) az tudni fogja összes titkaim. Tiedet is, ne félj. Már írtam ilyesmiről (a privátszféra felszámolása címen) hogy ti. egyszerűen ellopják az ember legféltettebb magánéleti titkait – adataival üzletelnek (jobb esetben. Mert, hogy virágzó iparág lett az adatkereskedelem); vagy kitalálják, mit akarok éppen vásárolni, min gondolkozom, egyáltalán arcom (fejem) mit rejteget.

(Az arcfelismerő még nem tökéletes, de már nagyon rajta vannak, jó fotóról már megy, utcai – tömegben sétáló –ember arcáról még csak jó fotóról működik a felismerés.) És persze itt a kínosabb eset: szenzitív adataim – pl. egészségügyi kartonom – munkáltatóm HR-esének kezére kerülnek. Mondjuk kezdődő mellrákom van, a cég azonnal kirúg, sőt, ha megtudja a biztosító (miért ne tudná meg?) – nem köt velem szerződést. De az eggyel rosszabb szcenáriót se felejtsük: adataim, – véletlenül – a rendőrség olykor-olykor elrendelt lehallgatási akcióinak asztalára kerülnek, se ügyészségi felhatalmazás, se bírói ítélet, se tényleges indok nem forog fenn – csak ott vagyok nekik kiterítve. Írtam ilyesmiket, mondom, felháborodottan, hogy miket lehet csinálni az emberrel az újkapitalizmusban (Google, Facebook, most meg a Microsoft kézműve nyomán.) Hogy milyen szemetek az adatgyűjtők (-kereskedők). És most a felhőszámlálók. Hogy bemásznak magánéletembe és kereskednek vele. Lopják.5 Felszámolják a magánéletet, (privátszférát.) Hatalmukban vagyok.6 Haver világosított fel, hogy tévedésben vagyok: a cybertérben kavaró népség imádja közzétenni titkait, magánélete rejtelmeit, aljasságait, szexuális praktikáit, szóval mindazt, amit privátszférában volt szokás tartani. Mondom: imádnak meztelenre vetkőzni nyilvánosan. De a haver azt is kérdezi, hogy mi a bajom ezzel az egésszel, miért baj, ha egy neutrális (?) gép rögzíti teljes profiljukat? Az egész privátszféra egy nagy marhaság, mert felesleges cipelnivaló. Örülj, hogy megszabadulsz tőle.

Hááát, örülni nem tudok, de elképzelem, pl. hogy a Facebook, vagy valamelyik másik közösségi portál „profil” rovatába felrakom adataim, mellé fotóm és – nagy ravaszsággal – nickname-en (álnéven) jelentkezem be. Azt persze nem tudom, hogy az ott szereplő Profil rovat mögött – a „központi” szerveren – van egy „teljes profil” nevű (mondjuk, hogy így hívják) doboz, amiben fényképem alapján az is benne van, hogy mire spórolok ész nélkül (Bauhaus lámpákra), kinek csapom a szelet (titokban), és hogy az, akiért epekedem, miket írogat rólam barátnőjének, mit mond barátjának, abban a lakásban, ahová én szeretnék egyszer bejutni. (A lakás alaprajza, piaci ára, fotója inkluzíve…). És persze az is ott van, hogy barátaim közül kik, milyen párt holdudvarán cigiznek, mennyire elkötelezettek, vagy éppen játsszák a közömböst, hogy a múltkori reptéri szkenneren készült fotón hogy fest meztelen testem. (Ja, igen: pornó fotóimat is boldogan felrakom…)

Mindez bakfitty: ma már bűncselekményekről is dicsekednek a Web2-őn, milyen stramm kis gyilkos, robbantgató, vagy dealer vagyok – fotóval, leírással, tanácsokkal. (Az Interpol jó pár pedofilt, kokszost vagy gyilkost kapott már ennek alapján… Terroristákat is, de ez a Net egy másik – titkos – rubrikájába tartozik…) Erre azt mondod, hogy ezek a vallomások nick-name árnyékában íródnak le, és hogy ilyen inkognitóban könnyű mindenféle disznóságot közreadni. Csakhogy ma már ez se így van. Egyre többször találkozom blogokkal, ahol a szerzők bemondják igazi nevüket, mások a nick alatt írogató partnert igazi nevén szólítják meg, vagyis leleplezik inkognitójukat, megint mások azzal szórakoznak, hogy visszakeresik a gép IP-jét, (laptopod nemzetközi azonosító számát) és onnan próbálják rekonstruálni az igazi nevet, arról nem is szólva, hogy Google-ék összevásároltak egy csomó inkognitót feltörő programot – ők aztán mindent látnak-tudnak. Szép lassan kiderül, hogy ki-kicsoda, sőt az is, hogy X-nek elég-e tizenkilenc orgazmus egy nap, vagy többre gyúr. (Bocs, ez egy celeb nyilvános beszólása volt, de kb. ilyen stílusú vallomások válnak szép lassan igazi ID alatt olvashatóvá.) Vagyis az inkognitó lassan passé: a jó nép többsége ma már imádja leírni önmagát a sárga földig… Bekövetkezett az, amit még Orwell sem láthatott: a tökéletes profilnyilvántartás, a magánélet apróságaival, számlaszámaival, politikai titkaival, veseköveivel egyetemben. És persze sírunk rajta, hogy oda a privát szféra szabadsága….

Most már tudom: hülyeség titkolózni: igen, hadd tudja bárki, hogy mini-Cooper a mániám, hogy Mancika kitérő válaszokat küldözget SMS-en (helyette viszont barátnője jön vigasztalni, s ezzel már érdemes is dicsekedni).

Mert nincs privátszféra. Mára már majdnem csak publikus tér van. Pár milliónyi bejegyzés kering a blogoszférában, harmadukban annyi önleleplező, önfeltárulkozó, szenzációs, személyes titkokkal dicsekvő részlettel, aminek tudásáról Orwell még csak nem is álmodhatott. És ahogy mondtam: a cybertér lakói imádják leleplezni magukat, bevallani defektjeiket, aljas kis (nagy) trükkjeiket. Mindent el akarnak mesélni. És ha még hiányozna valami – azaz a „titkok” másik felét – a Google, a Facebook és a többi social media gyűjti be és „profilírozza”. A kettő együtt – a publikus ember. A magánszférájában alig lakik valaki.

A titok

De mégis: mi lesz titkaimmal? Tényleg átlátható leszek, egyáltalán van olyan kütyü, ami belelát azokba a titkokba is, melyeket még magam elől is rejtegetek? És ha igen – hisz efelé haladunk – miért jelenti az egyéniség végzetes felszámolását?

A titok belső tulajdonunk, és egyben társadalmi viszony része. „A titok, hogy úgy mondjam egy másik világ lehetőségét kínálja a nyilvános mellett. Hogy az ember mennyi titkot oszt meg a másikkal, s hogy egyáltalán valamit is megoszt vele belőle – az mélységesen jellemzi kettejük viszonyát.” (Simmel). Emellett persze az egyéniség önélvezetének – és egyben mások kíváncsiságának, figyelmének – része. Ezen túl a titoknak sajátos „térpolitikája” is van, ami szociológiai és divat vezérelte okokból állandóan alakul. Másképp szólva: kultúrák is kirajzolják a publikus/privát szféra határát. Angliában tilos valakinek vallási hovatartozására, fizetése nagyságára és pártpreferenciájára rákérdezni. Nálunk ezekre már a beszélgetés első percében rákérdeznek és senki sem csodálkozik. A „barát-ismerős-látásból ismerem” fokozatok is behatárolják kinek mit illik kérdezni és nekem mit szabad elmondanom. És persze mindig vannak személyes apróságok (nagy titkok), melyeket nem adnánk közre (horkolsz alvás közben.) A titok, mint ahogy a privátszféra is, rugalmas térinformatikai alakzat volt. Ez az, ami mára eltűnőben van, utolsó darabjait a Google és társai porszívózzák össze.

Pedig a titok a személyazonosság magva, megkülönböztető vonása. Nélküle nem vagy ember. Identitásod múlik rajta. Pragmatikusan tekintve jó bizonyos titkoktól megszabadulni: közvetlen hozzátartozóknak meggyónni, tiszta lappal kezdeni egy kapcsolatot stb. De ez csak töredéke annak, ami vagyunk. Mert a titok nélküli ember üres báb- apró és nagy titkaink teszik ki narratív identitásunkat, amitől egyéniségek, – vagyunk. A két mondat között persze kemény ellentmondás feszül, ki-ki úgy oldja fel, ahogy tudja, (van, aki élete végéig rejtegeti titkát, van, aki bevallja első kedvesének, aztán ráfizet, és soha többet nem adja ki magát senkinek.)

Az identitás és titok viszonyában személyiség általában vett rejtélyessége az igazán izgalmas. A legegyszerűbb ember is, – ha közelebb akarunk lépni hozzá – elérhetetlenné, legalább is átláthatatlanná, azaz titokzatossá válik: ezt a végső rejtélyességet nem tudod levetkőzni a blogoszférában vagy a social médiában közreadott önleleplezéseiddel. Pedig ma már, ahogy látom, igazi verseny folyik, ki tudja önmagát a legvadabb titkok hordozójának beállítani. Nem tudod, mert ezek a tárgyiasítható (mediatizálható) titkok csak az ember rejtő színét termelik újra. (Most mondd, mi történik, ha a Facebookon vagy blogodban elmeséled, hogyan maszturbálsz… – húsz éve még botrányos lett volna egy ilyen bejegyzés, ma senkit sem érdekel, rólad meg semmi sem derül ki.) A személyiség rejtélye (Rätselhaftigkeit der Persönlichkeit: Simmel) pedig ott kezdődik, ahol e tárgyiasítható kvázi-titkok listája kimerül. Oda még azok a szofisztikált módszerek sem vezetnek el, melyek a hálózatok összekapcsolása révén vannak alakulóban.

A médiavilág kitermelte már azt a típust, akinek nincs ilyen személyiség magva, nincs rejtély identitása legmélyén. (Erről az új embertípusról ír Agamben The Man without Content c., 1994-es könyvében.) E tenyésztett társulat egyedeiről pontos képet tud adni a profilkereső háló.

Ez így van rendben: jelenünk a közhelyszerűség felé sodor, a háttérbe való belesimulás felé nyom: az legyél belül, amiről mindenki beszél, olyasmi, mint ami a közbeszéd listáján szerepel. A közhelyszerűség parancsa csak akkor nem büntet, ha valami izgi privát rigolyával hívod fel magadra a figyelmet. Csak azokat a „titkokat” érdemes közreadni, amit felkap a blogoszféra, vagy ami valamiért érdekes a marketing szakmának, revolverzsurnalizmusnak, netán titkos szolgáknak is. Mert pl. azzal, hogy életem végéig bűntudatom van anyám halála miatt –semmit se tud kezdeni a profilrögzítő. Habár… ez is eladható.

A titkok speciális esete az, amiről én nem tudok, bár az enyém, viszont mások tudják – mondhatnám, az ő kezükben vagyok. (pl. tudják, hogy valakik megfigyelnek.) Ez az igazán veszélyes fordulat. A Google körül tud járni engem, rólam azt is megtudhatja, amiről nekem fogalmam sincs: az ő kezében vagyok.

Miért csinálják?

De miért tárják fel oly boldogan titkaikat a cybertér lakói? Mindent elmesélnek életük sötét (perverz, szégyellni való stb.) oldaláról is, csak hogy megmutassák magukat. Mi ez? Betegség? Talán inkább társadalmi anómia: hiszen posztmodern életünkben ritkán adódik olyan partner, közösség, intim kapcsolat, ahol az egyén meg tudja magát mutatni, mondjuk, talál valakit, aki hajlandó végighallgatni/megérteni ami legbelülről jön. (És akinek hajlandó lesz megnyílni, – mert az se mindegy kinek…) Szóval az ilyen partnerből, szeretőből, közösségből egyre kevesebb van: monádokba vagyunk zárva és blogokban éljük exhibicionizmusunkat. Figyeljen már ránk valaki. Az se baj, ha kollégám megtudja, hogy kirúgott a csajom, mert meleg vagyok. Az anonimitás (és lelki meztelenkedés) a monádokból való kitörés egérútja.

A dolog rosszabb: a közösségi oldalakon, s egyáltalán a cybertérben már jó ideje verseny folyik, ki tudja a legvadabb módon felhívni magára a figyelmet. A virtual reality egyik feltalálója, Jaron Lanier szerint e szövegeket (képeket, videókat) „a felhők urai” (Lords of the Clouds) csalinak használják a potenciális hirdetők befogására.” 7 Mennél vadabb a bejegyzés, annál többen olvassák, annál nagyobb tömeghez jut el a reklám. Milliárdos bevételi tételt generál. (A Google éves reklámforgalma 2010-ben hatvanmilliárd dollár volt…) Megéri, nem?  

JEGYZET

1 A franciák nem vacakoltak: az adatvédelmi biztos jelentette fel a Google-t, mivel e-mail címeket/jelszavakat is gyűjtött. (Financial Times, 2011. 09. 12.) Az olaszok már két évvel korábban bíróságon marasztalták el ezért a böngészőt. The New York Times, 2010. 02. 14.

2 Ezek az adatok repkednek a világban. Los Angeles-i orvos a képalkotó diagnosztikai gépek felvételeit (röntgen, CT, MRI, PET) adatait) átlövi Indiába, ahol az adatrabszolgák kiértékelik, reggelre az orvos asztalán a diagnózis. (Thomas L. Friedman: És mégis lapos a föld. 2005. 5–25. old.) Mivel ezek az adatok elektronikusan cikáznak a cybertérben, az adathalászok le tudják szívni, tárolják – neved, foglalkozásod, munkahelyed stb. mellé.

3 A Google hihetetlen összegeket költ a totális átvilágítás digitális eszközeinek, cégeinek, szoftvereinek felvásárlására. Pl.: AOL-t: 1 milliárdért vette meg, a YouTube-ot: 15–20 milliárd $-ért, AdSense: (on-line hirdetéstechnológia) 3,1 milliárd $-ért; de több száz milliót adott ki laptopod klaviatúramozgásának detektálására, blogok „transparenciájára”. (http://en.wikipedia.org/wiki/List of_acquisitions_by_Google)

4 Mára hatalmas kritikai irodalma van a világ talán második leggazdagabb cége adathasználati módjának. (Pl. L’Express: Internet et nouvelles technoligies: que reste-t-il de votre vie privée? 2010. 09. 15. a Der Spiegel: Google, der Konzern der mehr über Sie weiß als Sie Selbst, 2010/Nr. 2,; Cleland-Brodsky: Search & Destroy: Why You Can’t Trust Google Inc. 2011) De én nem erről akarok most beszélni.

5 Lopás ellen Eli Pariser azt javasolja, hogy legyen magántulajdon az adat is. Ld. The Filter Bubble. What the Internet is Hiding from You, London, 2011.

6 „While almost all our cuture will become digital and more of it will be available to more people than ever before, the cloud capitalists will have more pervasive power than even the likes of Rupert Murdoch.” (Beware the cloud gathering over digital freedoms, by Charles Leadbeater, FT 2011. 06. 7.) 7 Jason Lanier: You are not a Gadget. A Manifesto. New York, 2010. 26. és köv. old.