Tóth Krisztina legújabb, Pixel névvel jegyzett könyve a korábban a Népszabadság oldalain megjelent harminc rövid írást foglalja magában. Műfaji meghatározásuk baljós lenne, a hol tárcaként, hol rövid novellaként működő írások bár mindegyike betölti a rájuk testált műfaj jellegzetességeit, olvasásuk közben hamar levetik magukról a mindenáron akart elnevezést és így a műfajok határán folytatott ingadozás mellett döntenek. Emellett szándékoltan a regény atmoszférájára emlékeztető elvárásoknak kívánnak némileg eleget tenni, a testrészek nevével elválasztott történetek fejezetcímként vannak jelölve, a történetekben előforduló alakoknak jól követhető, újból felbukkanó élete van. Átjárás, szövegfolyosó húzódik a történetek között, ezzel erősítve tovább a regényszerűséget.

Mintha Tóth Krisztina Balzac nagy monumentumú regényfolyamából véve példát megalkotta volna annak magyar, lekicsinyített makettjét; egyes szereplők alkalmanként, mint központi figurák tűnnek elő majd egy következő írásban valahol a háttérben, az említés, a szóbeszéd szintjén jelennek meg ismét.

A harminc testtörténet az emberi sors legsötétebb, legreménytelenebb, legtragikusabb oldaláról tudósít. Amint látom, Tóth Krisztina kivétel nélkül a sérülések, karcolások, embereken kívül-belül ejtett sebek, szétszakadt társadalmi hálók, válságba jutott családok iránt tanúsított érdeklődése messze, egész a magyar társadalom gócpontjáig vezet, abból szálazódik a harminc történet. A szerző szövegek elé biggyesztett, azokat összefogó erővel bíró túlterhelt jelentésű „szövegtest” elnevezése számtalan végkövetkeztetést enged útjára. Ez a szöveg előtaggal ellátott test szócska könnyen kiegészíthető a társadalom és ehhez hasonló szavakkal, tovább bővítve azt az elképzelésem, hogy itt eleve nem beszélhetünk önmagukban kezdődő és önmagukban végződő, egyszerűen csak egy élettörténetről, élethelyzetről beszámoló szövegekről. Mindegyik írás jóval túlmutat önmagán, tehát rétegesebb annál, egy-egy napjainkban előforduló társadalmi kérdést, mint rasszizmus, kirekesztés, szegénység, gyermekvállalás etc. feszeget, kísérel meg az irodalom nyelvén közérthetően elmondani.

Tóth Krisztina az élesen az olvasó szemébe világító, nyersen arculcsapó valóságfényt igyekszik a narrátor közbeszólásaival leárnyékolni, hogy annak ellenére, hogy a történetekben szereplő nevek, helyszínek, fogalmak következetesen a hétköznapisághoz és a jelenhez illeszthetők, mégiscsak egy a szépirodalom eszközeivel létrehozott, művészi produktummal van dolgunk. A narráció játékosan, szinte tapinthatóan feszül az írások közé, a történetek elbeszélése egy távolságtartó, rideg, pontos leírásra törekedő narrátort sejtet, ám két erősen tragikus ízű és szomorúságtól fulladozó szövegrész között kiszól az elbeszélő, egyenesen az olvasóhoz intézve mondatait. „Vett még egy fehér, műanyag végű vitrázsrudat és néhány, a történet szempontjából teljesen érdektelen kádkilépőt is.” „Mi felülről is látjuk a kocsisort, úgyhogy pontosan tudjuk, hogy el fog: a kék Suzukinak esélye sincs odaérni a következő helyszínre.” „Alul tangát visel, ezt már sokkal könnyebb lehúzni, bár talán nem kellene a bejglis tálcára dobni. Hajítsa David inkább az egyik székre: ez az!” „Azon tűnődöm, vajon felbukkan-e a rövid barna hajú szereplő másutt is. Na, felbukkan? A lehetséges valóságok inventáriuma oly gazdag, a megvalósuló történetek pedig vagy a szemünk előtt játszódnak, vagy egyszerűen rejtve maradnak szereplőikkel együtt. Kapjon azért a biztonság kedvéért valami nevet. Hívjuk, mondjuk…Nórának.” „Nehéz erről írni, annál is inkább, mivel az orról számtalan történet született már, köztük igen híresek is. „Az ilyen, néhol könnyedebb hangvételű megjegyzések, az érzékletesen a film eszközeit alkalmazó szövegeknél azt az érzést keltik, mintha az idő, a történet narrátor szabályozta ideje egy pillanatig megállt volna és az egészet mozgásban tartó mindent látó elbeszélő egy-egy kommentje közben együtt az olvasóval megpihenne, hogy aztán ugyanott folytassa az elbeszélést. A feloldást segítő, szünetnyi időt igénybe vett megállások, egy-egy megállapítás a humor játékteréből vett alakzatokkal operál, nehezen állja meg az olvasó ezeknél mosolyogás nélkül. Tóth Krisztina más helyeken egy ravasz elszólással látszólag kivonja a narrátort a cselekvés alakulásának felelőssége alól és a történeteket messziről, képtávolságból csak elmondja – és itt bizony megint a valóság szintje felé billen a szövegrendező elv nyelve. „A sors viszont jóval ravaszabb nála: az elbeszélőt még csak-csak el lehet téríteni, a sorsot soha.” „Akkor a sors – még utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez.”

Az elbeszélést, avagy az el nem beszélhető dolgokra vállalkozás kísérletét – mert valljuk be, az élettöredékek, félbetört életek megfogalmazása örökös hibalehetőséggel, a bennrekedt elmondhatóság kockázatával kell, hogy számoljon, Tóth Krisztina okos ötletességgel, variációkkal, helyenként elsietve, tét nélkül viszi véghez. Utóbbiról példa a már-már túl direkt, giccsesnek ható Ötödik fejezet, avagy a fej története és a Tizenkilencedik fejezet, avagy a pénisz története, míg a Tizenhatodik fejezet, avagy a mell története finom megoldásaival, szemérmességével, témaválasztásával szerintem a kötet legszebb, legérzékenyebb darabja. A különböző (kép)állásokból tett megközelítések a részeredmények állandóságában maradnak. Akárhonnét és akárhogyan közelítjük meg a történetet, a megértést kívánó probléma hol közelről, hol távolról történő megfigyelése mindig valami hiányáról ad hírt, a túl közeli megközelítés során az egész, a távoli megközelítés alkalmával a részletek gazdagsága vész el. A leíráshoz kötődő koncentráltság egy-egy írásnál az ürügyül választott testekre fordítja a figyelmet, míg itt a történet lényege oldódik fel a testrész megfigyelésében, máshol a testválasztás betölti a rá vonatkozó rendeltetést, adalékként szolgál az elbeszéléshez. „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.” Olvassuk a Huszonnyolcadik fejezet, avagy a térd története című írás tételszerű, az egész könyvre kötelező érvényű főmondatában.

Érdekes, bátor kísérlet a Pixel, újból és újból visszahívja az olvasót, újból és újból észreveszünk benne valamit, egy apró részt, egy új olvasási lehetőséget, amit első nekifutásra esetleg figyelmen kívül hagytunk, emellett híven és hiánytalanul nagy olvasói élményt is szolgál.