A 80–90-es évek „demokráciahullámai” az arab világot elkerülték. Vajon akkor miért? S mi történt most, hogy az egyébként oly különböző arab rendszerek szinte egyszerre lettek érzékenyek a válságra? A demokratizálódásnak valóban hullámai lennének? Mitől függenek ma a forradalmak? Egyáltalán, mit érdemes ma forradalomnak nevezni?

Az utolsó nagy demokráciaépítési hullám kulturálisan hasonlónak tűnő országbokrokban: Dél-Európában, Latin-Amerikában, a szovjet típusú politikai rendszerekben, némi leegyszerűsítéssel az európai civilizáció szélesebb peremén szaladt végig. A szovjet Kaukázusban és Közép-Ázsiában persze jelen volt az iszlám, de hát az ottani változások végül is a posztszovjet bomlásból következtek.

E húsz évben lényegében maga a demokratikus átalakulás nagyjából békés, igazából erőszak nélküli volt. Még kemény diktátorok is szabadon elvonulhattak, néhány esetleges későbbi, elhúzódó, csattanós ítélet nélküli perrel megtoldva. 1989-ben az állampárti eliteknek fel volt kínálva a fájdalommentes visszavonulás lehetősége. Éltek is vele. Az utolsó tíz évben a Balkánon és a posztszovjet világban voltak ugyan „színes forradalmak” [a szerb, az ukrán, vagy a grúz]. De igazán ott sem az erőszak működött, legfeljebb annak ígérete.

Közben az arab, sőt lényegében a szélesebb moszlim világban lényegében semmi sem történt. Erőszakos hatalomátvételi forgatókönyvek, persze, ott is léteztek, de demokratikus forradalom nem született belőlük. A közel-keleti/észak-afrikai esetekben eddig a változások időzítését, terjedelmét és talán jellegét is lényegében a létező rezsimek különböző frakciói közötti alkuk határozták meg. A hatalom – már ahol egyáltalán elkezdődtek ilyen változások – közben végletesen nem szaladt ki a kezükből, nem értek el egy végső ponthoz, ahonnan már nincs visszaút. Valakiknek a hatalomhoz közeli csoportokból sikerült viszonylag könnyen helyreállítani a rendszert. Sőt korábban, ha el is indult valamilyen demokratizálódás, azt általában nem az utca indította, hanem valamelyik elitfrakció túlélési próbálkozásaiból következett.

A változás késlekedésének miértjéről többféle magyarázat volt forgalomban.

Először, az iszlám világ forradalmainak kimaradását eddig az ottani civil világ kezdetlenségével magyarázták. S úgy vélték, hogy ez elsősorban nem gazdasági fejletlenségből, hanem a szekuláris önszerveződés kulturális korlátaiból következne. Ugyanakkor az arab szociológia leírta, hogy civil formák [szakmai testületek, céhszerűségek, szociális támogató alapok, szövetkezetek] azért léteznek. A terep nem üres, de e szerveződések egy részét, olajjövedelmekből vagy külföldi segélyekből az állam táplálta, s valahogyan függővé tette.

Másodszor, amikor nyugati segélyekkel egyre több tanácsadó érkezett a régióba, és ezek próbáltak reformokról is beszélni, ezeknek nem lett demokratikus kimenete. A reformok nagyobbrészt a hivatalnokelitet erősítették.

Harmadszor. Észak-Afrika olyan közel van a nagy nemzetközi gazdasági és szakmai karrierközpontokhoz, hogy az ottani világgal elégedetlen értelmiségieknek könnyű volt kint, s nem odahaza érvényesülni. Otthon nem kellett maguknak egy kis erőszakkal helyet csinálni. Lehet, hogy az új mozgalmak részben abból következnek, hogy a nemzetközi mozgás eddigi kapillárisai már jórészt eltömődtek, vagy túl szűkek lettek a kiáramlani vágyók számára.

Negyedszer, az arab világ mai államait – talán Egyiptom és Marokkó kivételével – nagyobbrészt európai hatalmak hozták létre – még a 20. század első harmadában. Később, persze, a kívülről kijelölt határok köré identitások épültek, de ezek folyamatosan keverednek különböző kisebbségi és más kötődésekkel. Az állami szcéna itt esetenként érvényesülési színpadként mégsem olyan fontos, mint az európai középosztály számára.

Létezhetnek új forradalmak ma forradalmárok nélkül? Dahl szerint esetleg igen, mert a demokráciát inkább a demokratikus közvélemény, a technikai reformok és a részleges változások szinte maguk rakják össze. Az csak rendszerként létezhet. De az biztos, hogy ennek összeillesztésében a jól szervezett, nem feltétlenül nagy létszámú civil mozgalmaknak, elit csoportoknak a tömegeknél nagyobb szerep jut.

Azonban már a posztszovjet „színes” próbálkozásoknál és most az arab megmozdulásokban ismét előbukkannak az utcai akciók. A forradalmak vezérkaraiba ugyan már az első pillanatokban beépülnek segédszerepek – szakértők, tanácsadók, médiaszövetségesek s ezek között nem ritkán külföldiek is. Már meg sem tudhatjuk, milyen egy autentikus forradalmi mozgalom ezek nélkül. Nem hinném, hogy ez most Kairóban másképp lenne.

Különbségek

A 2011 kora tavaszi arab forradalmak csak messziről hasonlítanak egymásra. Másképp kezdődnek, részben mások vesznek részt bennük, és egyelőre más politikai szerkezetekbe torkollottak. Három „forradalmi” szintér: Tunisz, Egyiptom és Líbia alapvető különbségéről.

Tuniszban, az utolsó években a kormányzat különösen hatékony volt egy modernizált, sikeres, közepes fejlettségű ország kontúrjainak felrajzolásában, amely ideális nemzetközi turisztikai célpont lehet. A lakosság iskolai szintjének növekedése és egyáltalán az ország humán tőkéjének gazdagodása különösen drámai volt, a dinamikát illetően a nemzetközi élbolyba tartozott. E homlokzat mögött azonban különösen korrupt rendszer épült ki, igen hatásosan használva különböző modern információs fedőszíneket. Politikai akciókra csak igen ritkán került sor, közéleti viták alig folytak, a nyilvánosságot igen sikeresen ellenőrizték. E merev rendszer fölött lebegett az elnök családja a maga, még az arab világban is szokatlan méretű korrupciójával. Az utolsó 15-20 évben, ha az emberek mégis beszéltek politikáról, akkor a rezsim középpontjaként mindig a „családról”, vagyis Ben Ali legszűkebb rokonairól esett szó. Az elnöknek hét, feleségének pedig tíz fivére és nővére volt. A nagycsaládban volt kinek osztani. A korrupció az országon belül egyenlőtlenül oszlott el: míg hihetetlenül nyilvánvaló volt a hatalom legfelső szféráiban, lényegében állítólag alig létezett(ik) az alsóbb szinteken. De jelentős nemzetközi beruházások maradtak el, amikor a külföldi tőkés nem volt hajlandó leróni a megfelelő összegeket a vezető állami tisztviselőknek. Minderről – minden tilalom ellenére – a közvélemény egyre többet tudott. Hosszú időn át a Ben Ali család politikai stílusa azonban nem mozgósított, inkább elidegenített a politikától. Ha az volt a politika, amit ők csináltak, akkor azzal – akár ellenkező előjellel is – civilizált ember undor nélkül nem foglalkozhatott. A megmozdulások most sem a fővárosban, hanem a központtól távolibb vidéki helyeken kezdődtek, és onnan terjedtek át a nagyvárosokra. A minőségi különbséget itt valószínűleg az jelentette, hogy januárban csatlakoztak hozzájuk az addig víz alatt tartott, de azért viszonylag ép és jól felépített szakszervezetek. Ez utóbbiak most kormányzati pozíciókra is számíthatnak. Egyes elemzők szerint Tunisz megtisztítása a korrupciótól most majd viszonylag egyszerűnek tűnik, mert a megvesztegetés és a hálapénzek nem terjedtek túl a korábbi hatalom belső körein. S azok lefejezésével – legalább is azt szeretnék hinni – a korrupcióellenes harc nagy részén is túljutottak.

Az egyiptomi változat ettől teljesen eltér. Mindenki láthatta a médiában azt a jól szervezett, fegyelmezett nagyvárosi fiatal tömeget, amellyel ebben a formában és intenzitással Tuniszban igazan nem találkoztunk. Az egyiptomi tiltakozó mozgalmaknak egyébként voltak hagyományai, a mostani megmozdulások szervezői már tanulni tudtak korábbi kudarcaikból, és ügyesek civil engedetlenségi akciók kivitelezésénél. A kairói Tahrir téren, egyes napokon nyolcszázezres, sőt egymilliós tömegről beszélnek. A számok ma már érdektelenek, de az biztos, hogy az adott nap folyamán emberek jöttek-mentek, visszajöttek, így a létszámok napi összes megjelenésekre vonatkozhatnak. A szervezők igyekeztek ennivalót és folyadékot szállítani a térre, s valamilyen politikai szórakoztatásról is gondoskodtak, mert láthatóan el akarták kerülni, hogy a frusztrált emberek erőszakos akciókba sodródjanak. A helyszínen működő külföldi megfigyelők a szervezők „briliáns taktikai érzékéről” beszéltek. A finom taktika nem jelentette ugyanakkor, hogy a szervezők tudták, mi lehet az akció eredménye, nem igen látták, meddig juthatnak el, és a megmozdulások szervezői láthatóan ügyetlen, rossz taktikusok Mubarak távozása után. Egyelőre úgy tűnik, hogy az azt követő két hónapban képtelenek voltak használni a megmozdulások lendületét. A Mubarak-féle tekintélyuralmiság a tunisziétól nagymértékben eltért. A korrupció itt is elterjedt, de a közszféra hihetetlenül alacsony béreiből következően, szinte minden állami alkalmazott a hálapénzektől függött. A csúcsokon nem volt a tuniszihoz hasonló korrupció, viszont milliók fogadtak el ilyen vagy olyan „jutalmakat” a szolgáltatásaikat igénybe vevőktől. Ez az alaphelyzet egyelőre a közszférában megmaradt, tehát a kényszerkorrupció sem fog most magától eltűnni. Ezt a modellt lényegesen nehezebb leépíteni, mint a „család” kapcsolatait Tuniszban. Egyiptomban érdekes módon így is hirdetnek tisztaságkampányokat, de ezen egyelőre kevésbé az állami tisztviselők megfegyelmezését, inkább a nyilvános terek rendbetételét értenék (Kairóban, mint Budapesten a 90-es években, léteznek nagyszerű, jó minőségű lakások, lepusztult félig romos utcákban, s a nyilvános terek is korábban gondozatlanok voltak, mert az állam nem törődött velük, az emberek pedig a fizikai térben is kivonultak a közszférából).

Egyiptom hagyományaiból, népességszámából, és politikai kultúrájából következően magát az arab világ középpontjának tudja, így azután komolyabban nem is érdemes arról beszélni, hogy az ottani történéseket igazán meghatározta volna valamilyen külföldi hatás, vagy hogy az embereket most valamilyen összarab ügyek foglalkoztatnák. Az eddigi értelmezésekhez képest az összarab vagy átfogó politikai iszlám koncepciók jelenléte igen szerény, mindaz, ami Egyiptom határain kívül történik, akár más arab államokban is, a kairói nyilvánosság számára nem igazán érdekes. Egyébként itt is erős a hagyományos baloldal, és az utolsó hónapok történéseiben közismerten marxista értelmiségiek is szerepekhez jutottak. A jelenlegi átmeneti kormány jóléti és pénzügyminiszterei közismert egyetemi baloldaliak, az első a Tagammu, egy legális kommunista csoport tagja. Az utcai vonulások, gyűlések (legalábbis kezdetben) alapvetően középosztálybeliek voltak, parasztmegmozdulásokról egyáltalán nem tudunk, a munkások – különösen Alexandriában és a Szuezi-csatorna kikötővárosaiban ugyan bekapcsolódtak a politikai harcba, de döntő szerepekhez nem jutottak.

A január végi megmozdulásokat lényegében hat csoport szervezte. Kettő ezek közül valóban Facebook hálózatszervező.

A harmadik csoport a Moszlim Testvériség ifjúsági szárnya az utolsó három évben jött létre a Testvériség reformereinek támogatásával. Ambícióik szerint a széles moszlim kulturális mozgalmon belül valódi szervezett pártot kívántak felépíteni, és szembefordultak a mozgalom vezetésével is, amely szerintük túlságosan engedékeny, vagy megértő volt tulajdonképpeni fő ellenségével, Mubarakkal szemben.

A negyedik csoportot az egyiptomi új baloldal alkotta. Ezek zömmel fiatal vagy középkorú aktivisták, s tulajdonképpen az 50–60-as évek szekuláris baloldalától nagyon eltérően érvelnek. Azok mind ez idáig éltek a Mubarak-rezsim sajátos korábbi ajánlatával, amely szerint mindaddig, amíg csak írnak és vitatkoznak, az értelmiségi baloldal szabadon működhet. Közben, persze a gyárak mozgalmainak megszervezéséről álmodoztak. Ez az arab marxizmus antiiszlamista volt. A fiatalok velük szemben a neoliberális világrendet az iszlámnál nagyobb veszélynek tartják. Ők legalább 5 év óta szervezkednek a gyárakban és kiadják az Al-Bouslat (iránytűt), amely ma az egyiptomi baloldal legaktívabb csoportjait fogja össze. Sok közöttük a fiatal egyetemi oktató a bölcsészkarról vagy a szociológiai fakultásokról. Az ötödik csoportot a liberálisok elnökjelöltje, Mohamed El-Baradei köré rendeződő értelmiségiek alkotják. Ő korábban a rezsim része volt, de azután szakított Mubarakkal, és – főleg külföldről – reformokról beszélt. A csoportot korábban nem tartották az arab miliőhöz különösen jól illeszkedőnek. El-Baradei azonban sok igen fiatal elégedetlent vonzott, és tavalyelőtt létrehozott egy szervezetet is (Nemzeti Egyesület a Változásokért), ahova sikerült megnyernie olyan ismert értelmiségieket, fiatal vállalkozókat és üzletembereket, akik politikai nézeteit egyébként helyi elemzők igen széttartónak írják le a liberálistól haladó iszlamistákon át mindenféle baloldaliakig. Baradei azonban korábban ritkán tartózkodott az országban, és inkább szellemi mozgatóként, mint a csoport valódi vezetőjeként működött. Ennek a formációnak a „dühös fiataljai” lényegében magukra maradtak, és csatlakoztak az utcai szervezőkhöz. Végül a hatodik kezdeményező csoportnak különböző nemzetközi emberi jogi szervezetek helyi aktivistáit hiszik. Ezek olyan fiatalemberek, akik számára a létező félellenzéki formációk nem voltak vonzóak, és itt most azt hitték, a közvetlen utcai akció lehetősége elkülönültségüket vagy marginális voltukat feloldhatja.

A Tahrir téren azután az alsó középosztálytól fölfelé a legkülönfélébb korú és státuszú emberek csatlakoztak hozzájuk. A munkások inkább vidéken, mindenekelőtt Alexandriában és más ipari központokban voltak megmozdíthatóak (a megmozdulásokon az országban összesen résztvevő 15 milliósra becsült tömegből csak 5 millió lett volna kairói).

Líbiában – Tunisztól és Egyiptomtól eltérően – a megmozdulások regionális indíttatásúak. Kelet-Líbiát más törzsek lakják, más a politikatörténete, ott eltérően zajlott a gyarmatosítás, és a helybéliek Kadhafitól függetlenül is szembe helyezkedtek a fővárosból kiépített politikai rendszerrel. Míg a másik két országban lényegében békés tömegmegmozdulások zajlottak, ahol a tüntetők valóban tartózkodtak az erőszaktól, a líbiai megmozdulások az első pillanattól fegyveres felkelésnek minősíthetőek. A történések értékelésénél két megközelítés látszik. Az egyik azt hangsúlyozza, hogy a líbiai törzsi társadalom, s ennek összetételéről, mai valódi hangulatairól szinte semmit sem tudunk, s már csak ezért is nagyon óvatosnak kellene lenni, amikor ilyen vagy olyan, a líbiai vezetővel szembeforduló csoportokat „demokratikusnak” neveznek, és katonai segélyben részesítenek. A másik felfogás inkább azt hangsúlyozza, hogy Líbia már leküzdötte volna a törzsi alapmintákat, ha Kadhafi az elmúlt 35 évben radikálisan nem zilálja szét a társadalmat és az államigazgatást. S mert a modern társadalmat atomizálta és káoszba taszította, végül a törzsi szerkezeteken kívül semmi sem működik. Tehát ezek igazán nem az elmaradottság, hanem a szétzilált modernizáció jelei. Stabil államigazgatás, világos alá- és fölérendeltség, és mindebből következően stabilitás az országban a felkelés kirobbanása előtt sem létezett. Így azután nagyon nincs is mit helyreállítani, vagy számon kérni. A két nagyvárosnak, Tripolinak és Bengázinak sok köze nincs egymáshoz, egyik sem győzheti le a másikat (különösen, ha Bengázi NATO-patronátus alatt marad), ami – ha a frontokon nincsenek drámai változások – az ország ideiglenes (?) kettéosztásához vezethet.

A megmozdulásokat meghatározó közös elemek között szokták említeni az autokrata rendszerek amerikai stratégiai kapcsolatait, a konzervatív moszlim rokonszenveket és a katonák politikai szerepvállalását. Közelebbi elemzés azonban itt is fontosabbnak tartaná ezek különbségeit az esetleges formai párhuzamok mellett. A különbségek közé tartozik még a vallási kisebbségek eltérő megjelenése is. Tuniszban és Líbiában ilyen számottevő csoportok nincsenek. Egyiptomban a helyi keresztények, a koptok azonban ilyenek. Ezek számos csoportja az ország nemzetközi megjelenítésénél, és a gazdasági életben korábban is jelentős szerephez jutott, westernizáltságuk a társadalom egészéhez képest előrehaladottabb. Így most is az utcai megmozdulásokban a koptok mintha felülreprezentáltak lettek volna (legalábbis a nyugati médiának nyilatkozók nevei alapján valami ilyesmi tűnik fel), s most a katonaság rájuk a többieknél láthatóan erősebb nyomást gyakorol, hogy a nyilvánosságból részben valamilyen visszavonulásra késztessék őket.

Kairói forgatókönyvek

A január 25-én induló megmozdulások csúcspontja január 28-ra esik, amikor az országban nem működött sem s telefon, sem az internet [ami a Facebook döntő szerepéről ezerszer elismételt mendemondákat azért nehezen hihetővé teszi]. S végül is a 80 milliós országban összesen az erőszak-apparátusok összlétszáma valahol 2 millió körül lehet [s ha a közismert magas gyermekszámot levonva, 45-50 millióhoz kellene viszonyítani a 2 milliós erőszak-apparátust]. Ilyen helyzetben kellett legyőzni a félelmet, és így érthető, hogy végül is a tömeg nem támadta meg az erőszakszerveket. Nemcsak azért volt békés, mert ez az ellenállás nemes változata, hanem mert a konfrontáció hosszabb távon a logisztika és az egységes terv nélkül cselekvő ellenzékre egyszerűen fizikailag végzetes lehetett volna.

Január 28-a furcsa töréspont, a rezsim tovább küzdött, de a rendőrök eltűntek az utcákról, az állami hivatalok és minisztériumok bezárnak. Úgy tűnik, hogy az állam visszavonult, az állami elit elbizonytalanodott. Lelkesek úgy értékelik az utcán, hogy a rezsim összeomlott, csak a hadsereg létezik.

Egyébként az utcán az első napokban szinte csak fiatalok voltak, a jelzések szerint inkább a képzettek, de ekkor az idősebbek és szegények, sőt nők is viszonylag sokan megjelennek az utcákon.

A szemtanúk láttak parasztasszonyokat, akik hagymát osztogattak a diákoknak, hogy azok rakják a szemükre könnygáz ellen, fiatalemberek lebeszéltek [?] más fiatalembereket, hogy azok ne fosztogassanak, mások az elfogott ellentüntetőket a saját tüntetőtársaik haragja elől testükkel védték. Szép történetek. Egyes helyekre, pillanatokban, csoportokra bizonyára igazak voltak, másokra más tanúk szerint meg egyáltalán nem.

Érdekes a megmozdulások koreográfiája: a periféria hatalma, a spontaneitás szerepe a megmozdulásokban, a politikai követelések fontossága a gazdaságiakkal szemben, helyi önszervezés szomszédsági bizottságokban [akiknek a közrendet kellett volna a zavaros, rendőrség nélküli napokban biztosítani].

A periféria többfajta értelemben is fontos volt; mind a 12 tartományi központban tüntettek. Alexandria és Szuez is szerephez jutott.

Spontaneitás. Nem voltak az utcán parancsnokok, rendkívül szituativ volt minden, a külföldi médiában, de a kereskedelmi csatornákon is állandóan hallották, hogy válasszanak, küldjenek képviselőket tárgyalni, de folyamatosan hárították, azzal, hogy a „nép dönt”. A spontaneitásból is következően minden rugalmasan működött, s az emberekre is ez a szervezetlenség – helyi beszámolók szerint felszabadítóan hatott. Az emberek e spontaneitást nem akarták feladni, tehát nem sikerült őket sem összerendezni, sem valami szilárdabb alakulatba szervezni. Most úgy látszik, hogy nehezen nőnek ki új szerkezetek az utcából, illetőleg ilyenekről csak ritkán számolnak be. A spontaneitás igazán a hétköznapokból nő ki s életképes, de hát a folyamat felnőtté szervezése megnehezedik. S ha nincsenek előre rögzített, világos célok, akkor az embereknek, amikor leálltak, nem volt kudarc, vagy visszaveretettségi érzésük.

Sok vita folyt az iszlám faktorról. Az utolsó hónapokban folyamatosan az volt az érzés, hogy valóban az iszlám nem lehet, hogy ne legyen mindent meghatározó ezekben a társadalmakban, s különösen nem Egyiptomban. Tehát ha nem jelenik meg most meghatározó erőként az utcákon, akkor abban csakis valami ravaszság lehet. Valakik mögé bújnak, csak a döntő pillanatra várnak hogy előjöjjenek. El próbálják altatni a Nyugat figyelmét. Tudják, hogy kifele tehertételek, s hogy az idő úgyis nekik dolgozik, nekik van idejük, nem sietnek. Ez mind lehetséges, de az biztos, hogy az első három hónapban, minden ijesztgetés ellenére, vagy éppen azzal együtt a vallásos moszlim erők igazán nem jelentek meg az első vonalban. A realistább felfogások szerint egyszerűen őket is meglepték a történések [de hát tulajdonképpen Iljicséknek Zürichben is kellett idő, amíg rájöttek, hogy mi kezdődött nélkülük el Oroszországban]. Valószínűleg a spontaneitás és a periféria kezdeményező szerepei miatt nem voltak képesek már az első időben kiemeltebben szerepelni. Itt egyfajta antiideologizmus bújt elő – a tömegben vallásosok és nemvallásosok, sőt moszlimok és koptok egységéről akart beszélni. Ide rosszul illeszkedtek volna az utcán azok a merevebb ideológiai csomagok, amelyeket a Moszlim Testvériség tulajdonképpen fel tudott volna kínálni.

A további menet

Kairóban az értelmiség csak márciusban kezdte elhinni, hogy a helyzet urai a katonák maradtak, s hogy bár most már szabadon lehet beszélni, szervezkedni, Mubarak néhány értelmiségi helytartóját támadni, de az események menetét azért lényegében a hadsereg határozza meg, az március 19-én egy népszavazáson ehhez mandátumot is szerzett, és március 30-án egy ideiglenes alkotmánytervezet félét is publikált e szerep megerősítésére. A népszavazáson magas volt a részvétel, 41% – kétszer magasabb, mint a korábbi választásokon. A benyújtott módosításokat 77%, az igen nagy többség támogatta, bár a Tahrir téri mozgalmak a javaslatok elutasítására hívtak fel. A szavazással kapcsolatban jelentős nyilvános vita folyt, szó sem volt autoritariánizmusról, a radikálisok szabadon érveltek és veszítettek. A hadsereg vízióját a reformok menetéről, mármint amit egyáltalán látni lehet róla, a többség elfogadta.

A politikai döntések középpontja egyelőre továbbra is a FELT [Fegyveres Erők Legfőbb Tanácsa angol rövidítése szerint SCAF] marad, s ők nem sokat magyaráznak a közönségnek a további lépésekről. A mostani alkotmánykiegészítések életbe léptek, de az alkotmány többi részei továbbra is fel vannak függesztve. A továbbiakról különböző [tábornoki] vélemények vannak forgalomban. Van, aki a parlamenti választásokkal kezdené, s csak utána jönne az elnökválasztás, hogy egy a pártrendszer véglegesítődése előtt megválasztott elnökből még elvben sem lehessen diktátor. S vannak, akik úgy gondolják, hogy mégis az elnökkel kellene kezdeni, mert az az egyszerűbb ügy. A pártrendszer felállításához 2-3 hónapnál azért valószínűleg több kell. Tehát a parlament a második megoldandó ügy.

Az elnökjelöltek között a jelenlegi állapotok szerint kettő igen komolyan veendő, s vannak azért további fontos nevek is. A két nehézsúlyú egyelőre Amr Mussza [Moussa] és Mohamed El-Baradei; az egyik az Arab Liga jelenlegi főtitkára és volt külügyminiszter. A másik évtizedekig külföldön élt, volt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség [egy ENSZ-szervezet] főigazgatója, s ilyen minőségében béke Nobel-díjas. Az egyik a nemzetiek között népszerű, a másik ismert liberális, a nyugati „demokráciaépítők” inkább rá tennének. Az egyiket azért támadják, mert a Mubarak-rendszer része volt, s még az azon belüli játéktérben sem pozícionálta magát lojális ellenzékiként. Az ENSZ szakdiplomatája viszont sokaknak száraznak, unalmasnak tűnik, valóban nem egy néptribun. Évtizedekig külföldön élt, s van, aki szerint, már csak ezért sem érti igazán az országot. A többi jelöltek között mindenekelőtt a nasszerista kis pártok egyik jelöltje, mint Hamdeen Sabahi, vagy esetleg Ayman Nour, az Al-Ghad párt alapítója [aki már Mubarak alatt is ült] lehetnek még érdekesek. De az ő ismertségük, média-hozzáférésük szerényebb.

Médiaszerepek

Az egyiptomi utcai megmozdulások lényegében az első percektől az utolsóig kamerák előtt zajlottak.

A tv-nézők érzelmei hullámzottak a tüntetők követeléseinek támogatásától a normalitás visszatérésének vágyáig, sőt rokonszenvekig az ostromot egyre nehezebben álló elnökkel, majd annak teljes elutasításáig. A vita lényegében a „forradalmi hetekben” arról szólt, hogy ki beszélhet legitim módon az egyiptomiak nevében, a kormány vagy az utca? Az állami média mindvégig a rezsim kezében maradt, azt senki el nem foglalta, az sehova át nem állt. Már a január 28-i harag napjára készült „tüntetői útmutató” [valakik ilyet is készítettek és sokszorosítva terjesztettek, hogy a hálón ne kerüljön a rendőrség kezébe] jelöli a Masperót, az állami rádió-tv székházat a tüntetések célpontjai között. A következő napokban a tüntetők többször is megkísérlik, hogy legalább eljussanak oda, de az épület környékét is úgy biztosították, hogy ez lehetetlennek bizonyult. Bevevésére komolyabban már nem is gondolhattak.

Így azután azzal szemben felértékelődtek az alternatívák, közöttük igen kreatív megoldásokkal, a közösségi hálózatok. Azonban amikor egyáltalán működhettek, ezek között csak az egyik csatornát jelentették. Most január 25-én a hálózatok féltek a rendőrségtől, és ezért mindenféle személyes kapcsolati hálókkal próbálták meg kiegészíteni a virtuális hálózatokat. Nem a közösségi fórumokon terjesztettek jelszavakat, hogy azok ne kerüljenek a rendőrség kezébe, a nagy tüntetés reggelén „biztos” gyülekezőhelyeket próbáltak kijelölni bizonyos házakban. Ebből is úgy tűnik, hogy ők tudták, amit a később a forradalmi Facebookot dicsőítő sok száz nyugati cikk szerzői nem, hogy a hálózatok „gyenge kapcsolati hálói” önmagukban nem lehetnek elégségesek egy olyan kockázatos akció résztvevőinek szolidaritásához, mint egy igazi tüntetés egy brutális diktatúrával szemben. A hagyományos horizontális kapcsolati megoldások az első pillanattól egyébként nehezen működtek. Már január 25-én a Tahrir tér környékén és az odavezető nagyobb utakon a telefontársaság levette a térerőt, a mobilok nem igazán voltak használhatóak. 26-án a Telecom-operátorok utasítást kaptak, hogy vegyék vissza az az adattovábbítás csatornaszélességét. Majd 27-én este a hatóságok ki is kapcsolták az internetet. Pestről, a hálón követni próbálva a történéseket, ezt egyébként azonnal érzékelni lehetett. Egy pillanat alatt tőlünk is elérhetetlenekké váltak a kairói források. Következő nap egyébként megszűnt egész Egyiptomban a mobilforgalom, de a vonalas hálózatok működtek [mindvégig]. A mobilszolgáltatás január 29-én ugyan visszatért, de az SMS és a háló további 5 napig nem volt elérhető. A megmozdulások lendületét ez a kommunikációs lyuk láthatóan nem igazán törte meg. Az online formák bizonyára az egyiptomi középosztály pszichés felkészítésében fontos szerepet játszottak, de a megmozdulások csúcsán már olyan tömegek voltak az utcán, amelyek számára egyszerűen a számítógép, nemhogy a hálózatok, vagy a Facebook nagyobbrészt hozzáférhetetlenek voltak.

Az egyiptomiak többsége számára ma is a nyolc földi terjesztésű állami csatorna a meghatározó információforrás. A kereskedelmi csatornák politikai műsorait különböző módokon az állam ellenőrizte. Műholdas vételre a nem középosztálybeli családokban nem is gondolhattak. Az állami csatornák retorikája a döntő napokban azért folyamatosan változott a teljes elhallgatástól a káosszal fenyegetettség érzésének megfogalmazásán át a reformok ígéretéig. Február elejétől próbálkoztak xenofób fogasokkal; a tüntetők között külföldiek is vannak, sőt a megmozdulásokat az izraelieknél kiképzett [!] emberek szervezik. Egészében az állami tévé fő célja az emberek otthontartása lett volna. Gondoljanak, amit akarnak, de ne menjenek ki az utcára. Helyi, egyébként nem átpolitizált csatornák [Álom TV, O TV] szimpatizálni kezdtek a tüntetőkkel.

Február 2-ától ismét volt internet, és a tüntetők mindent megtettek, hogy anyagaik, ahol csak lehetséges, láthatóak legyenek. Mintha ekkortól már a külföldi újságírók is szabadabban mozoghattak [az első napokban valószínűleg nagyobbrészt a rendőrségtől mozgatott „hazafiak” azért az utcákon meglehetősen durván terrorizálták őket]. A tüntetők mindenütt szívesen és sokat nyilatkoztak. Legfőbb üzenetük egyébként nem volt radikális. Békét akarnak, és nem fenyegetik a Nyugatot, nem zavarják annak érdekeit. Hangsúlyozták, hogy közöttük szó sincs valamilyen politikai iszlámról. Az interjúkészítők közül azután volt, aki azt elhitte, mások azért mégsem.

Mubarak távozása után, legalább is az elérhető információk szerint, a katonák az állami médiában nem kezdtek különösebb tisztogatásokhoz. Néhány vezető a hírek szerint lemondott, maguk az alkalmazott újságírók közösen a közönségtől elnézést kértek. A médiaapparátus ezek szerint nagyjából érintetlen, ha meg is próbál most „fiatalosabb” lenni. A hatalmat valóban birtokló katonák meg közben nagyon keveset kommunikálnak. A médiaértelmiség mostanában arra noszogatná őket, hogy beszéljenek többet, mondják el, hogyan gondolkoznak az ország jövőjéről. De ez meg mintha nem menne.

A katonák

A többségi vélekedések szerint az egyiptomiak – miközben nem bíznak a tábornokokban – egészében a „hadsereggel” rokonszenveznek. Az a 20. század elejétől, de legalább az 1919-es felkeléstől nem volt technikai, apolitikus erő, Nasszer óta pedig kifejezetten társadalmi tényezőnek számított: modernizációs ágens és harcol az igazságosságért. Voltak, akik most a hadseregen belül is jeleznek egy – egyébként az országban valóban mindenütt jelenlévő – generációs ellentétet. Szerintük a katonák január–februárban ennek tudatában nem avatkoztak be. A tábornoki kar elkötelezett lett volna Mubarak iránt, de a fiatal tisztek nem. S a vezetők nem akarták a hadsereg egységét kockáztatni az utcán. Tulajdonképpen a pozitív semlegesség a megmozdulások idején ezt fejezte volna inkább ki, s nem az egyiptomi hadsereg hagyományos politikafelettiségét [ami különben legalább is korábban, nem létezett]. Ez azonban mindössze hipotézis, mert végül is semmiféle jele nem volt annak, hogy a fiatal tisztek nem hajtottak volna végre parancsokat, vagy hogy elöljáróikkal szemben az utca oldalára álltak volna. Nasszer alatt a hadsereg a hatalom része, sőt alapja. Szadat ezt a kivételezettséget felszámolja, s egy létszámában a hadsereget meghaladó rendőri apparátust épít ki. Mubarak alatt azonban a hadsereg semmiképpen sem a rendszeren kívüli: óriásiak gazdasági és társadalmi privilégiumai. Mások, bár a privilégiumokban nem kételkednek, a tábornoki kar alatti tiszti rétegek életszínvonalát szerényebbnek vélik, s úgy gondolják, hogy az mindenképpen alacsonyabb, mint mondjuk a ma az egyiptomi hadsereggel gyakran összehasonlított török tisztikaré. Az utcai tiltakozók, amikor egyébként a rendszer elitjének számonkérését, előjogainak korlátozását követelték, nagyon vigyáztak arra, hogy ezeket a jelszavakat a katonák ne vehessék magukra. Az ellenzékinek tűnő főtiszteket hagyományosan nyugdíjazták és/vagy állami gazdasági posztokra helyezték. Vigyáztak arra, hogy azért a rendszer a fegyverektől távolabb, de őket is magához kösse. Szadat és Mubarak is a hadsereget külföldi katonai segélyekből szerelte fel. A felső tisztikar szoros és folyamatos kapcsolatban áll nyugati, főleg amerikai kiképzőkkel, katonai iskolákkal, technikai szakértőkkel. Ha Nasszer alatt antiimperialista erőnek számított, most nekik a legjobbak a kapcsolataik az amerikaiakkal.

A poszt-Tahrir-csoportok között már láthatóak különbségek a katonák lehetséges kezelésében. Vannak, akik úgy gondolják, a hadsereg csak a rá nehezedő nyomásból ért. Tehát nyomulni kell, vagy legalábbis valami ilyesmit jelezni, hogy a tábornokokat engedményekre lehessen kényszeríteni. Mások itt engedékenyebbek. Úgy hiszik, hogy azok készek tanulni, ha egy kis lélegzetvételt engednek nekik. Tehát inkább időt kellene nekik egyelőre hagyni egy keveset. Közben a katonák is láthatóan keresik a minimálisan elégségest, vagyis hogy a közvéleménynek mennyi lenne, amit valóban elengedhetetlennek tart. Például ezért március végén leváltották néhány nagy napilap régi főszerkesztőit. A civilek ezt már régóta követelték, de láthatóan egyelőre nem akarják sok régi vezető „fejét” beáldozni, bár azokkal szemben is követelik a felelősségre vonást vagy el/leszámolást. Úgy hiszik, hogy a katonák csak a Gamalhoz, az egykori elnök fiához közeli vezetők közül távolítanának csak el egyeseket, Mubarak-közeli embereit inkább meghagynák. A katonák legújabb ideiglenes alkotmánynyilatkozata bírálóinak nem tetszik, hogy a saría érvényben lévő jogrendszerként megmaradt [tehát nem mozdultak el valamilyen szekularizáció irányában] s hogy a választási törvényben megmaradna, hogy a képviselők fele munkás és paraszt legyen [ez, gondolom, ott valamilyen nasszerista maradvány lehet]. A FELT egyik képviselője ugyanakkor újságírók előtt azt is kijelentette – fenyegetésként, vagy félelmekre reagálva –, hogy „Egyiptom nem lesz Irán, vagy Gáza”, értsd alatta, a katonák nem akarják, hogy azok mintája szerinti iszlám állam legyen. Egyébként az alkotmánynyilatkozatot legkeményebben bíráló ellenzékiek közül néhányat felhívta a FELT egy ismert jogász-tanácsadója, és lényegében megfenyegette, ha a hadsereggel szemben nem lesznek tisztességtudóak. Azok persze háborogtak, mire a katonák közölték, hogy a jogász magánvéleményét tolmácsolta. Úgy látszik, náluk ilyen az első puha figyelmeztetés.

Végül is a katonák nem átmeneti megoldásként, Mubarak bukását követően kerültek hatalomra, hanem 1952, tulajdonképpen Nasszer óta folyamatosan ott vannak. Az ország vezetői közben változtak, a katonák azonban maradtak. Egyébként Mubarak is valamikor a légierő marsallja volt [s fiatalemberként tanult is szovjet katonaiskolán]. A hadsereg mindenütt jelen volt és van – a televízió irányításától az olívaolaj-termelésig. Jelentős mértékben közvetlenül is ellenőrzi a gazdaságot, a tisztikar ugyanakkor valamilyen mértékben iszlamista. Azok voltak még a 30-as évek Szabad Tisztjei, ahonnan a mai elit ideológiailag származik, s az ma is, amikor az ideiglenes alkotmányban a saríát adja meg jogrend alapjaként. Igazában nincs arról szó, hogy ez a rendszer a török kemalista rendszer valamilyen rokona lenne, s hogy így valamilyen autokratikus, de szekuláris modernizációt buktatott volna meg egy demokratikus, de iszlamista mozgalom. Azt nem tudjuk, hogy a demokratikus mozgalom mennyire iszlamista [hihetetlen tömegű egymásnak ellentmondó hír, s vélekedés forog közkézen], de a mai egyiptomi katonai elit világképéről eléggé egyértelműek a szakértők. Azok figyelnek az amerikaiakra, függenek is egy fokig tőlük, de nem westernizáltak.

A Moszlim Testvériség, mint társadalomszervező erő és mumus, amely most majd kilép az illegalitásból és átveszi az ország irányítását, egyelőre politikai fantázia maradt. Mubarak és elődei üldözték, a 80 milliós országban jelenlegi taglétszámát talán százezerre teszik. Nem tömegmozgalom, de azért az utolsó pillanatig illegális erőnél ez azért komoly létszám. De az elemzések szerint tekintélye, vagy a politikai márkanév a számoktól függetlenül mindenütt érezhető. Az utcai megmozdulásokon valóban nem volt vezető erő. Az új politikai szerveződések között veterán erőként láthatóan nem meghatározó, az elemzők hajlamosak azt állítani, hogy gyengébb, mint gondolták. Hogy Mubarakéknak igazán sikerült legyengíteniük. Azonban egyfelől úgy tűnik, hogy a katonáknak most megvannak a közvetlen kapcsolataik hozzájuk, másrészt, ha valóban egy másképp szervezett közvéleményt most kevésbé tudnának befolyásolni, akkor nem ők lennének az első disszidensek, akik az új rendben, amelyért esetenként oly hősiesen küzdöttek, nem jutnak vezető szerephez. Egyébként fontos moszlim csoportok felhívásokban határolódtak el az utcai megmozdulásoktól, mint nem-iszlámoktól”. Azonban úgy tűnik, hogy most a katonai elit mintha vissza kívánná szorítani a januárban–februárban előtérbe került demokratákat és a kisebbségeket [tulajdonképpen a koptokat] és ezekkel szembeni alternatívaként iszlamista csoportokat [ezeket és másokat] szólít meg. Persze közben új iszlám pártok kaptak működési engedélyeket, és a Moszlim Testvériség még börtönben tartott aktivistáit elengedték. Egyesek számára ez a demokratizálódás része, mások meg azért itt egyfajta ismételten nyilvánvalóvá váló iszlamista rokonszenveket vélnek felfedezni. A külföld felé mindeközben a katonák azért ijesztgetnek is az iszlamistákkal. Hiszen azoknak, akiknek ott nem tetszhet a katonák átfogó jelenléte, az mégiscsak elfogadhatóbb, mint az alternatíva, egy iszlamista párt, vagy koalíció a legfontosabb arab állam irányításában.

Líbiai csapda

Az egyiptomi és a lassan kezdődő, s ebben az írásban nem is taglalt szíriai megmozdulásokhoz képest Líbia nem lenne különösképpen érdekes, de mert egyedül itt került sor közvetlen nyugati beavatkozásra, és az ráadásul – legalábbis e szöveg írása idején még úgy látszik, hogy el is húzódhat, a líbiai történések felértékelődhetnek. Egyfelől a líbiaiak kivételesen érzékenyek bármifajta birodalmi beavatkozásra. Annak idején nagyon rosszak voltak a tapasztalataik az olaszokkal, nem voltak igazán jók a tapasztalataik a háború után a brit katonai igazgatással, amelyről egyébként helyesen azt hiszik, hogy rájuk erőltette azt a monarchiát, amit azután Kadhafi söpört el. Ráadásul a líbiai elnök azóta annyit beszélt az imperializmusról, hogy nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy mindezt a NATO-bombázásokba belelássák (különösen, ha azokat nemcsak felderítők mozgása, hanem komoly szárazföldi beavatkozás is kísérni fogja).

Világosak az amerikai és francia dilemmák; kijönni nem alternatíva ma azoknak sem, akik nem akartak volna bemenni, ha már bent vagyunk, ne kezdjünk totális háborúba, hátha a mai involváltság is elég lesz. Vagy mégsem s akkor komolyan neki kellene esni Kadhafinak. A lázadókat egyelőre csak a franciák ismerték el.

Az amerikaiak álma, hogy gyorsan kivonulhatnak, de ők is tudják, hogy ez nem igazán elképzelhető. Egy szuperhatalom nem lehet bölcs és megértő, nem játszhat megegyezésre, mert azt gyengeségnek véli majd mindenki.

Így azután igyekeznek megfeledkezni a clausewitzi szentenciáról – nem érdemes háborút kezdeni anélkül, hogy tudnánk, mit akarunk elérni. Az álnokság a kiinduló megfogalmazásban rejlik; emberéleteket kell védeni, civileket – ismételgették az összes főkatonák. De hát ezek a civilek részt vettek egy fegyveres felkelésben Kadhafival szemben és kudarcot vallottak. Hogyan lehet megvédeni őket a győztes haragjától. Csak úgy, hogy megbuktatjuk a győztest, ez meg nyilvánvaló következményekkel járó beavatkozás, a hatalmat nincs kinek átadni, tehát hosszabb ideig kézben kell tartani. Máris itt az új neokoloniális kaland, szinte kikerülhetetlenül.

Az amerikaiak közben meg csodálkoznak, hogy néhány hétnyi bombázás után a rendszer fennáll, működik és lényegében visszafoglalt városokat, talán mindent Bengázi kivételével, bár valószínűleg önmagában katonailag azt is megtehetné. Gerillataktikát alkalmaznak, jól álcázzák a tüzérséget, deszkából összeeszkábált tankokat bombáztatnak. Azon a terepen nehezebb elbújni, mint a jugó hadseregnek annak idején Koszovóban. De állítólag valahogy mégis működik a dolog.

A helyzet egyáltalán nem volt olyan kilátástalan, olyan azonnali tömegmészárlásokkal fenyegető, hogy azonnal a helyszínre kellett volna rohanni. Ruandára és Boszniára hivatkozni itt nyilvánvaló ostobaság, azok elhúzódó etnikai háborúk voltak, több évtizedes vagy még régebbi előzményekkel, s itt egyáltalán ilyesmiről egyszerűen szó sincs.

Értelmezések

A megmozdulások kezdeményezői mindenütt a fiatal képzett középrétegek, s amit maguknak, vagy országaiknak kívánnak, az nem sokban különbözik attól, amit hasonló csoportok máshol szeretnének: a korrupció visszafogását, az erőszak és az önkény kiszorítását a közéletből. Láthatóan nem gondolják, hogy a jogállamiság számukra kulturálisan idegen lenne, és hogy az identitásukat veszélyeztetné. A demokráciát ebben az értelmezésben nem tartják nyugati találmánynak, inkább univerzális lehetőségnek. Az azért mégsem világos, hogy nézne ki ez a demokrácia, ha szervesen az iszlámra kívánnak alapozni.

Közben azért láthatóvá válnak az igazi kérdések is. Valóban új demokratizálási hullám alakul ki a szemünk előtt, s ha igen, akkor csak az arab világra korlátozódna? Miben különbözne ez stílusában, támogatói, aktivista köreiben és menetrendjében a korábbi, „harmadik hullámtól”? Jelent ez valamilyen új modellt? S komolyan jelent az utca itt valamit, vagyis visszatért a tömegek valamilyen szerepe a klasszikus értelemben? S mi lesz a hadsereg és a tömeg viszonya ezekben a „forradalmakban”?

Sokat beszélnek most a jól képzett, sőt túlképzett fiatalok színrelépéséről, az új „okos tömegről”. Eddig sokan úgy hitték, hogy az amorf tömegtől inkább félni kell, hogy abban nehezen ellenőrizhető folyamatok zajlanak. Azt nem az esze, hanem ösztönei, kulturális mintái és zsigerei mozgatják. Biztosan sok képzett munkanélküli van a térségben, de ha összeverődnek, akkor már nem jelentenek tömeget? Vagy az ő közös reakcióik már mások lesznek? Ráadásul Kairóban a fiatal értelmiségiek [nemcsak a munkanélküliek, hanem természetesen azok, akik már rendesen elindultak pályájukon és a rezsim merev kereteibe ütköztek] az utcán keveredtek a képzetlenekkel és gyakran a lumpen csoportokkal is. S az „okos tömeg” képes-e az utcán keresztül modernizációt generálni? Egyelőre ez mintha nem látszana. Az elsődleges mozgósításban szerephez jutó különböző informatikai hálózatoknak nincs közepük, de úgy látszik, kell, hogy létezzenek valódi, fizikai megjelenési, karizma-összeszerelési platformok, ahol akár egy különleges pillanat is, de megszülheti az új világ vezetőit.

S a tömeggel, még az okossal is, könnyű játszani. Vagy legalább meg lehet próbálni vagy tanulni játszani. Belátható, hogyan kell neki teret nyitni, hogyan csendesedik az első hullám után maga le, s akkor, hogyan lehet megpróbálni ezt a kis nyugalomszerűséget kívülről, apró engedményekkel és jutalmakkal stabilizálni. John Keane, egy nagyszerű angol-ausztrál politikai esszéíró használja a „követő demokrácia” kifejezést. Itt nem te gerjeszted a tömegmozgást, de ellenfélként rajta vagy, megpróbálod hangszerelni, beleolvadva követed. Tulajdonképpen ellenfeleidtől, az utcától, vagy az azt mozgatóktól tanulsz. Hiszen most nem létezik 1989. Akié a hatalom, azé minden. Aki itt veszít, azt eltapossák. Ha tehát mindenki az életéért fut, a kihívó és a status quo védelmezője is, akkor mindkettőnek tanulnia kell. A fennálló rend védőitől nem várható, hogy most hirtelen valamilyen új nyelvet találjanak ki. A kihívónak, az ellenzéknek kell ezt a narratívát megszülnie – tudván, hogy azt ellenfele ellopja, meg fogja próbálni eltanulni tőle.

Az arab történések azért is érdekesek, mert ’89 és a posztszovjet „színes forradalmak” elsősorban a Nyugathoz akartak közelebb kerülni. A mostani kairóiak többségének, de a többi arab lázadóknak ez kulturálisan nem programja, a nem-iszlamistáknak sem. S nem programjuk geopolitikailag sem, mert az éppen megbuktatott vagy támadott rendszereik alapvetően nyugatbarátok [voltak]. Az egyiptomi katonáknak ma is sokkal közvetlenebb amerikai kapcsolataik vannak, mint a lázadó fiatal értelmiségiek többségének.

Akárhogy is van, az európai közvélemény baloldali és liberális részét itt kezdetben három elem izgatta. Az első, a látvány, és amit a képek sugallnak: hogy ma is lehetséges a forradalom síppal, dobbal, kockázatos utcai mulatságként. Hogy élnek azok a kulturális minták, még ha most éppen nem Európában is, amelyek több mint kétszáz éve politikai-mentális szótárunk részévé váltak. Azt mutatják nekünk, hogy a közvetlen demokráciaépítés, ha csak különleges pillanatokban is, így ma is elképzelhető. S ha ilyen kockázatokkal, mint amilyenekkel az arab városokban ebbe belevágtak, működhet, akkor miért ne lehetne ebbe az irányba menni és visszaszerezni a kezdeményezést a Nyugat politikai rendszereiben? A második, egyfajta posztgyarmatosítói bűntudat. A mi elitjeinknek közvetlen hasznuk is volt az arab társadalmak elnyomásából, tehát ha azok ott lent most mégsem hagyják magukat, akkor ennek az elitnek a játéktereit korlátozzák, így a mi szövetségeseinkké válnak – hiszik meglepően sokan.

Harmadszor. S talán ez a legfontosabb. Ha otthon bebizonyítják, hogy az arabok is használni tudják, sőt szeretik a demokráciát, akkor Európán belül is erősítik a reményt, hogy a bevándorolt moszlim tömegek politikailag integrálhatóak. Hogy közösségeik nem maradnak elszigeteltek a nagy európai szellemi áramlatoktól: a felvilágosodástól, a nagy francia forradalom örökségétől. Hogy kialakítható, sokak félelmeivel szemben, egy olyan politikai kultúra, amely demokratikus lesz, s amelyet így is el tudnak majd fogadni az új bevándorló tömegek. Az érdeklődés mindhárom esetben belső európai reményekkel, tervekkel, protekciókkal kapcsolatos. Az arab demokrácia sorsa ezért érdekli jobban az európai értelmiséget, mint az esetleges kínai, belorusz vagy üzbég átalakulásé.

Languagesen>hu YahooCEerror

Értelmezések