Az olvasás főnév első jelentése az olvas ige második jelentéséhez utasítja az érdeklődőt az értelmező szótár (1980-as kiadás). Eszerint, aki olvas, „gyakran v. szokásból foglalkozik írásművekkel, foglalkozásszerűen, ill. tanulmány v. szórakozás, élvezet végett”. Nem szükséges felmérési eredmények, statisztikai adatok ismerete ahhoz, hogy tudomásul vegyük: napjainkban mind kevesebben olvasnak „szokásból”, sőt, a „gyakran” konkrét értelme is sajnálatosan módosul. És megannyi integrációs törekvés ellenére, diadalmaskodik a specializálódás megannyi átkos következménye: a szakember szakolvas, erősen szelektálva a tágabb szakmai kínálatot, s alaposan megfontolva, mindig kevésnek érzett szabadidejéből mennyit szánjon olvasásra „szórakozás, élvezet végett”. A szakirodalomhoz sem mindig „tanulmány” céljából fordul, hanem újrahasznosítható nyersanyagot keresve. De szerencsére mindig vannak olyan különlegesnek tűnő könyvek, amelyek elolvasására ki-ki megteremti a szükséges időt – ha kell, szabadidőt.

A kötetet gondozó, azt kommentárokkal és jegyzetekkel ellátó Szilasi Alex az előszóban a következőkkel indokolja e választást: „A Gondolat kiadó ... az 1873-ban Wass Ottilia grófnő magyar fordításában Chopin. Liszt Ferencz után címmel megjelent könyvet adja közre, változatlan formában, csak az olvasást nehezítő hibák javításával. A nyelvezet, a hangvétel, a mai beszélt nyelvhez képest első látásra távolinak, nehézkesnek tűnhet, mégis úgy érzem, hogy ez áll legközelebb a liszti korszellemhez, ahhoz a romantikus világhoz, melynek meghatározó alakja Chopin és Liszt.”

Szilasi bevezetője hasznos tájékoztatást ad az olvasónak: „A könyv létrejöttét több tényező is motiválja. Chopin halálával, Mendelssohn után a korai romantikus generáció újabb sarokköve esik ki. A Schumann, Hiller, Berlioz, Mendelssohn, Chopin és Liszt fémjelezte célkitűzések, az új művész-jelkép mozgalom az 1840-es évek végére széthullani látszanak. A közgondolkodásban még nem általános a művészetek rangjának, a művészek hivatásának és küldetésének elismerése. Liszt korábbi írásait is figyelembe véve, mindig is központi téma a művészet tanítása, a művész helyzete és társadalomban betöltött szerepe. Nem csoda, hogy Liszt úgy érzi, lassan egyedül marad, és egymagának kell a mozgalom élére állnia. Liszt számára Chopin értékrendje, műveinek szakmai elismertsége meggyőző bizonyíték és minta ebben a számára fontos kérdésben.”

A könyv tehát legalább kettős arcú; Chopin portréja mellett Lisztét is tartalmazza. De valójában többről van szó, hiszen történelmi-társadalmi hátteret fest (ami akkor is hitelesnek tekinthető, ha a lengyel vonatkozások leírásában második élettársa is közreműködött), s olyan zenei elemzésekre-értékelésekre vállalkozik, amelyek csak a leginkább beavatottaktól képzelhető el – ráadásul mindezt a széles nagyközönségnek szánta. Ugyanakkor, nem tagadható el Sainte-Beuve kimondatlan értékelése; ő ugyanis nem teljesítette Lisztnek azt a kérését, hogy ő szerkessze/rendezze sajtó alá a kéziratot. Tanulságos lenne tudni, konkrétan miért hárította el ezt a feladatot...

A könyvnek nincsen tartalomjegyzéke. Liszt írása tekinthető egyetlen választékos szövésű gondolatfolyamnak, amely változatos tematikájú szakaszok egymásutánjából alakult ki. Ennek részletenkénti vagy egyvégtében való olvasása egyaránt próbára teszi az érdeklődőt. A nyelvezetet szokni kell – s lehet. De az olvasás tempójának megválasztása külön feladat! Néha oldalakon át mást sem teszünk, mint ízlelgetjük a nyelv zamatát; s ha valaki megkérdezné, mit olvastunk – hát, nem egykönnyű az egyértelmű kérdés megválaszolása. Máskor azon meditálhatunk, hogy milyen magától értetődően önt szavakba, foglal jelzős szerkezetek arabeszkjeibe akár egyszerűnek tűnő zenei jelenségeket. Az alkotó- és előadóművész kettős minőségében egyaránt kiváló muzsikus hivatásos írókat megszégyenítő, csodás nyelvi leleményről tesz tanúbizonyságot – s teszi ezt francia nyelven... Nem tagadta meg magát a zongoraművész –halandók számára kottából kiolvashatatlan jelek alapján tájékozódva, a chopini zongoramuzsika titkait osztotta meg olvasóival, néha jelképek gazdag erdején át vezetve az immár megfogyatkozott, leginkább elszánt zongoristákból álló értők kis csapatát. Tette ezt önzetlenül, nem tudva, mennyire termékeny talajra találnak rejtjeles interpretációs üzenetei.

Néha már-már zavarban olvassuk az érzelmekkel kapcsolatos leírásokat, avatatlannak érezve magunkat ilyen intimitások tanújaként. Ugyanakkor egyszersmind végtelen hálát is érzünk ezért a beavatásért, hiszen egyébként elképzelhetetlen távlatai tűnnek fel – egy rejtőzködő léleknek. Az empátia legmagasabb fokának tekinthető, hogy Liszt ilyen megállapítás rögzítésére vállalkozott: Chopin „érzelmei és benyomásai képezték életének eseményeit, és ezek rá nézve nevezetesebbek s fontosabban voltak, mint a külvilág változó eseményei”.

Liszt írásművében impressziók nyernek megörökítést, átintonáltan ábrázolt művészportrék villannak fel, hétköznapi életszituációkban és a Művészetek Templomának ünnepein. Rendhagyó művészportrék, amelyek elmúlt korok világát idézik. Kicsit talán misztikusan, elmosva a tények, érzések, gondolatok körvonalait – a szavaknak (a fordítás által transzponált szavaknak) konkrét szövetében.

A verbális élményhez akusztikus is társul: Liszt- és Chopin-darabokat hallhatunk a könyv CD-mellékletén, archív felvételekről. Paderewski 1906-os, Rosenthal 1929-es és 1934-es, valamint Dohnányi Ernő 1956-os interpretációi adekvát élményben részesítik az időutazásra vállalkozó zenebarátot.

A könyv kincsesbánya továbbá mindazok számára, akik fogékonyak a nyelv (a magyar anyanyelv) történetének karakterisztikus pillanatképei iránt.