Mese a hullámvasútról

Indulásakor (1999) úgy festett, hogy az euró pillanatok alatt világpénzzé fog felnőni, azaz, a dollár riválisa lesz. Azóta nagyokat ingadozott árfolyama, jelenleg épp gyengélkedik. De ez csak a kisebb baj… Az igazi bibi az eurózóna túlélőképességével van. Tizenhét európai országot engedtek be ebbe a pénzügyi övezetbe. Ahol vannak szuperteljesítők (Németország) és vannak gyengék. Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy fejlődésükhöz (fennmaradásukhoz) jelentős kölcsönöket vettek fel, és közben – a világválság hatására – bekerültek ilyen olyan adósságválságba. Annak idején (2002) a maastrichti szerződésben az államháztartási hiányt 3%-ban, az államadósságot a GDP 60%-ában állapították meg. (Akkoriban szép idők jártak, s úgy gondolták sohase jön tél, pláne nem vihar…) Ma az a helyzet, hogy az eurózónában csak Németország érte el a 3%-os küszöböt (a válságból elsőként és jelentős ütemű fellendüléssel jött ki). Az államadósság a nehezebb dió: Európának csak néhány országa maradt belül az adósságkorláton (Finnország); a nagyhatalmak (németek, a GDP 73%-áig, a franciák 78%-áig vannak eladósodva. Ez már jó pár éve így ment (és senkit sem érdekelt), mígnem Görögország hirtelen az államcsőd szélére került 126%-os adóssággal, és esedékes törlesztését nem tudta teljesíteni – berobbant az időzített bomba.

A történetet ismerjük: az EU előbb hallani sem akart a segítségről, aztán mégis mentőövet dobtak a görögöknek. Később létrehoztak egy közös, 750 milliárd eurós alapot (Euróstabilizációs Alap, IMF együtt) a további becsődőlő országok számára. Mert jelen pillanatban három ország is áll a szakadék szélén. Leginkább Portugália van bajban (76%-os eladósodottság) Belgium (96%-kal), Spanyolország (54%-kal) –és a helyzet napról napra romlik. Ugyanis a „mennyit kell visszafizetni egy-egy évben” öszszege, az idő haladtával egyre nő. Képletesen szólva: ami 2011-ben 10, az 2012-ben 30, és 2013-ben 60 milliárd lesz a törlesztés összege –, mert 2013-ban éri el a csúcsot a visszafizetési kötelezettség, ugyanakkor az adósság után fizetendő kamatok (a csődkockázati felárral) is ekkor érnek fel a csúcsra.

De hogyan kerekedik négy-öt ország eladósodásából az egész eurózóna válsága? Röviden: a globális „háló” révén. Pl. Spanyolország 1150 milliárdos adóssága Európa szinte valamennyi nagybankjától gyűlt össze: Ibéria tartozik az osztrák Erstének, a skót RBS-nak, a holland ING-nek, néhány német nagybanknak.1 (Ezek meg további EU vagy amerikai bankoknak tartoznak…) Vagyis ha a spanyolok bedőlnek, magukkal ránthatnak jó néhány európai ország bankját. És ugyanez vonatkozik a portugál, a belga, az ír vagy a görög csődveszélyre: a globalizáció révén minden mindennel össze van láncolva, egyik bukása magával ránthatja a régió többi tagját is. Innen a „fertőzés veszélyének” szlogenje, s vele az a kétségbeesett ötlet, hogy akkor hagyjuk a közös pénzt a francba, mert csak bajt hoz az egészséges országokra is. Visszatérve a visszafizetési kötelezettségekre: ez is hitelből fog történni – „adósságátütemezés” becenévvel. Ehhez viszont nem lesz elég a jelenlegi közös válságkassza, az EU-nak még radikálisabb lépéseket kell tennie az adósság csökkentésére, vagy még inkább átstrukturálására. Hogy miképp arról még nincs teljes megegyezés (bár Portugália sikeresen bocsátott ki válságkötvényt) – igazán csak a „takarékoskodj” az érvényes jelszó. A G20-ak tanácskozásai azért maradnak eredménytelenek, mert a takarékosság sem egyszerű: ha szigorít a kormány –jönnek a sztrájkok, esetleg bukik a kormány. Vagy EU központi bankjának kell többet bedobnia a válságkasszába, rosszabb esetben többet kell „adakozni” a nagyoknak –, elsősorban Németországnak. Angela Merkel viszont beintett, hogy vége van azoknak az időknek, mikor a „németek mindent cehet álltak”, és egy kanyit se adnak többé a bajbajutottaknak, a görög csapda volt az utolsó…

Így alakult ki a jelen dilemmája: 1. vagy hagyják a túlköltekezőket becsődölni, és aki csődbe megy, azt esetleg kihagyják az eurózónából. Ez azonban (ma úgy látszik) politikailag nem járható. (Milyen alapon zárnák ki pl. Portugáliát, ha Olaszország a GDP 110%-ára adósodott el, és eddig egyszer sem kapott még rossz bizonyítványt…?) A „kizárás” az EU politikai egységét – alkotmányát – fenyegetné, a tagországok többsége számára ez elfogadhatatlan. 2. vagy: megmentik ezeket az országokat az államcsődtől, az EU kifizeti a tartozást – vagyis benn tartják őket az euróövezetben – ezzel viszont „túlemeli” magát a közösség, bankrendszere bele is roppanhat.

A „mesterséges pénz” bajai

Mielőtt tovább mennék, meg kell említenem az eurózóna születési rendellenességét. A közös pénzt olyan „cipőnek” tartották, ami mindenki lábára passzolni fog. (One size fits all – mondták.) Annak idején úgy gondolták, hogy a különböző fejlődésszintű (ütemű) országok jól megférnek egyetlen (közös) pénzügyi rendben. Tehát, hogy a szuperországok (németek, franciák, hollandok, svédek) és a gyengén fejlettek (az ún. „déli karéj” – Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország) simán ellesznek a közös pénzzel. Ez a kísérlet egy darabig működött. Igaz, senki se vette észre, hogy ezeket a frissen csatlakozott országokat – önkéntelenül – túlköltekezésre biztatta az új rendszer: az euró előtti Spanyolország csak 6% feletti kamattal kapott hitelt, a belépés pillanatától 3%-on jutottak pluszpénzhez: hát persze hogy költekeztek. (Egyébként irigylésre méltó fejlődést is produkáltak.)

Pár év múlva – a válság idején, a hirtelen jött hitelszűke és büntetőkamat idején – kiderült, hogy az eurózóna mégsem olyan egységes, mint gondolták: a gyengék nem bírják az iramot, nem képesek az új feltételek között törleszteni hatalmas adóságukat. A közös pénz előtti időkben ilyenkor a „helyi valutát” (a portugál escudót, a spanyol pesetát) leértékelték, és a kocsi ment tovább. Az eurórezsim alatt ilyesmit már nem lehet csinálni, a rosszul teljesítők adósságba verik magukat, megnő az államháztartási kiadásuk – és ballagnak a válság felé. És mivel ezt nem lehet engedni, terhelik a közös kasszát. Jelenleg a görögöket megmentették, a portugálok kapnak mentőövet, de a listán már ott vannak a spanyolok és olaszok –a balsors be van programozva. Annál is inkább, mert érződik már a másik születési rendellenesség, a közös pénzügyminisztérium hiánya. Mivel ilyen nincs, az országok pénzügyeit, nincs, ami összehangolja – nem érzékelik, hol van eurórendszerük pénzügyi határa, túlköltekeznek – aztán vagy hazudnak pénztárcájuk állapotáról (görögök), vagy tarhálnak, ha rosszra fordulnak a dolgok (írek).

A németek szerint spórolni kell – és kemény szankciókat akarnak bevezetni egy újabb eladósodási hullám megakadályozására: abban a pillanatban, mikor valamelyik ország elkezdi halmozni adósságait: jön a figyelmeztetés, megállítás, és ha kell büntetés. (Ez utóbbi ellen a franciák vezetésével az egész EU tiltakozik… E nélkül meg mit sem ér a spórolásra való felhívás…)

Csakhogy itt jön az EU dilemmája: ha Európa gazdasága stagnál (kvázi válságban van) a spórolás csak tovább fékezi a fejlődést: egyes közgazdászok azt mondják, még a viszonylag jobbak is halálra fogják takarékoskodni magukat. Ezt tartja pl. a Nobel-díjas Paul Krugman.2 Vagyis: épp a recesszió idején lenne szükség állami stimulusra, akár adósság árán is. Ez az érv még a keynesi modellből ismerős: ha hullámvölgybe vagy, költekezz beruházásra, csinálj adósságot, meglátod, beindul a fejlődés.3 Aztán, mikor már pörög a motor, visszafizeted a hiteleket. Egy másik spóroláskritikus – Soros György – azt javasolja, hogy ne az államokat (kormányokat) fingassák, hanem a bankokat reformálják: ott akad el a pénz – nem adnak beruházási hiteleket, máshová viszik a tőkét.4 A kormányok persze lehetnek visszafogottabbak kiadásaikat illetően, de egy legatyásodott állam és gazdaság nem fogja beindítani a fejlődést.

Bezár a bazár?

Közben elmérgesedett az euróvita: nemcsak temetik, hanem ellene is játszanak. (Pl. Hans-Werner Sin német közgazdász követeli, Stephan Homburg pedig már befejezett tényként kezeli az euró megszűnését, és a DM viszszatérését5.) Nagyobb baj, hogy Amerika is az EU ellen játszik: a Fed újabb „gazdaságélénkítő” csomagként 600 milliárd értékű kötvényt vásárol vissza – vagyis ennyi pénzt „nyom” bele a gazdaságba (gyakorlatilag hígítja az amerikai valutát, azaz rontja a dollár árfolyamát!) Logikailag azért, hogy ezzel segítse az amerikai exportot – amivel Európa exportpozíciója romlik. Európa nem tehet mást, szintén gyengíti saját valutáját – az eurót. (Az EKB halogatja a kamatemelést. Az euró három hónap alatt 20%-ot gyengült. Ami csak elméletileg segítette exportját, mivel nyersanyagszükséglete – acél, réz, olaj – gyorsan drágult.)

És akkor még itt van az egész világra jellemző likviditáshiány: (a kontinens egésze pénzszűkében van.) Ami a pénzügyi válság következménye: 2008-ig, a hitelexpanzió idején túl sok pénz volt a gazdaságokban (ráadásul fiktív pénz) – az inga most ellenkező irányba lendül ki: a bankok fel akarják tölteni kiürült tartalékaikat és ülnek a pénzen.

Ehhez járul még egy tényező: a szabad tőke Kínába megy („közvetlen tőkebefektetésként”) – csökken az európai régió befektetési „kedve”, lehetősége. Igen ám, de Kínában már nemcsak multiknak épül „összeszerelő üzem”, hanem olyan high tech árukat is termelnek nyugati segítséggel, (know-how koppintással…), melyek aztán a nyugati piacot rohanják le. Friss hír: nemrég jött ki a kínai lopakodó (Stealth) vadászgép, de piacon van már a kínai highspeed vasúti szerelvény, a BMW-re hajazó teljes városi terepjáróautó-paletta, űrrakétakínálat… Röviden: Európa egyetlen egérútja az export fejlesztése lenne, de ezt egyik oldalról keresztezi az amerikai pénzhígítás, másik oldalon a kínai export és pénzpolitika. Öngyilkos játék lett a Kínába tartó európai tőkeexport.

Mondanom se kell, hogyKína nyerni akar az euróválságon: ezért segíti a bajban lévő Portugáliát és Spanyolországot, sőt ezért ajánlják fel az euró támogatását: cserébe piaci befolyást, tovább koncessziókat, agrárpiaci lehetőséget remélnek. (Nota bene, számos EU-országban van már kínai gyár, kínai kutatóközpont, kínai részesedés nagybefektetésekben. De ennél több kell...) Ebben a helyzetben „ha az Európai Központi Bank az árstabilitás őre akar maradni, akkor lazítania kell pénzpolitikáját, különben a közös pénz külső értéke emelkedni fog. A következmények: Európa kiviteli cikkei drágulnak, vagyis eladhatatlanok lesznek. 6

Itt kell lavíroznia a német–francia vitának (lazább vagy keményebb spórolás, terelgetést vagy büntetést az eladósodottaknak, kihagyni vagy további milliárdokkal támogatni a lemaradókat… és egyáltalán: megtartani vagy feloszlatni az eurózónát.) A The Economist címoldalán (2010. dec. 4.) egy öngyilkost lehet látni, amint pisztolyát fejéhez emeli –, de a fej „1 euro” feliratot viseli. A kép felett: „Don’t do it” sor áll...

Igazuk van: sok baj van a közös pénzzel, de ezen alapul az EU egysége. Ráadásul gazdasági szükségszerűség is: ha Európa elhagyja a közös pénzt, abban a pillanatban általános pénzügyi káosz alakulna ki, a népek megrohanják a bankokat, a déli karéj pénzintézetei összeomlanak a berobbanó inflációval. Arról nem is szólok, hogy visszaállni nemzeti valutákra – újra nyomtatni D-Markot, pesót, lírát – iszonyú (felesleges) költségekkel járna. Ennek ellenére vannak, aki fúrják az eurót – életveszélyes játék.

A kiút…

Az EU sebezhető (fiatal) társulat: magas munkanélküliségi rátával, és csökkenő bérszínvonallal. Sejthető, hogy mindkettő mögött a feljövő világhatalom, Kína áll. És mégis, épp itt jön az abszurd megoldás. Az euró – nagyrészt –azért fog megmaradni, mert ez Kína érdeke: a közös pénz ugyanis az USA–Kína versengés része lett, a Közép Birodalom azzal gyakorolhat nyomást Amerikára, hogy euróra váltja 2,8 ezer milliárd dollárnyi állampapír készletének egy részét. (Ami Amerika számára végzetes következményekkel járna…) Vagyis, Kínának az euróra Amerikával vívott világhatalmi csatában van szüksége. Fura helyzet: a sárkány egyfelől lenyeléssel fenyegeti az EU gazdaságát, másfelől ez fogja megmenteni valutáját. Árát persze fizetni fogjuk... *

a január végi davosi csúcstalálkozóra készülve (január 26.) megemberelték magukat az addig összevissza beszélő politikusok. Merkel – 180 fokos fordulattal – kijelentette, hogy a lehetőségeken belül mindent meg fog tenni az euró megmentéséért, a piacok a közös pénz mellé álltak, Jean-Claude Juncker (Luxemburg, az ECOFIN főnöke, egyébként a legjobb pénzügyi szakember a társulatban) felzárkózott, Sárközy visszafogta magát – mindenki bizakodó lett. (Hogy aztán Davos után is fog ez tartani, ahhoz jósnak kéne lenni.) Szóval: az euró marad, megmentik – de szívni fogunk.