A Kádár-kori antiszemitizmus fő jellemzőit tekintve – a zsidók kisajátítják a gazdasági és a kulturális életet, összefognak saját fajtársaikkal az anyanemzetbeliek kárára –kevéssé különbözik a megelőző és az azt követő időszakokétól, legyenek azok diktatúrák vagy demokráciák. Megjelenési formáiban azonban már lényegi az eltérés.

A zsidóellenes előítéletesség nem csapott át a hatalom által gerjesztett kampányba: a kádári hatalom ódzkodott attól, hogy nyilvánosan politikai fegyverként vesse be a zsidóellenes érzelmeket, s ebben eltért a szocialista tábor más országaiban megfigyelhető korabeli antiszemitizmustól, mindenekelőtt a szovjetunióbelitől és lengyelországitól. Bár 1967-ben szovjet nyomásra Magyarország is megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, anticionista (antiszemita) kampányra nem került sor. A különbség legfőbb magyarázata – 1956. A felfokozott nemzeti érzés a forradalom idején olykor kommunistaellenességgel összefonódó antiszemitizmussal is együtt járt. Kádárék nem engedhették meg maguknak, hogy a nacionalizmust politikai eszközként használják, hiszen a kommunista hatalom megingásáért éppen a nemzeti kommunistákat – Nagy Imrét és „revizionista” csoportját – tették felelőssé. Helyzetüket nehezítette, hogy a Nagy Imre nemzeti, függetlenségi vonalát támogató kommunisták között szép számmal voltak zsidó származásúak is. A konstruált jellegű, elmismásolt politikaieszmei tartalmú megtorlási procedúrák után a hatalom számára az tűnt a legegyszerűbbnek, ha a forradalom nemzeti és antiszemita vonatkozásit egyaránt eltussolja, elhallgatja.

Kádár Jánosnak hatalma megtartása érdekében a párton belüli érdekcsoportok mindegyikére szüksége volt, így állandó lavírozásra, egyensúlyteremtésre kényszerült az időnként erőre kapó nacionalisták és az európéerek, a konzervatívok és a reformerek között. A szocialista táboron belüli történések olykor nehezítették konszenzusteremtő erőfeszítéseit. Az anticionizmus örvén megjelenő antiszemitizmus ezek közé tartozott.

A párton belüli antiszemita jelenségek a Kádár-korban – eltérően 1953–1954-től – nem a diktatúrán lazító reparációs próbálkozásokhoz, hanem a diktatúrát keményítő visszarendezési törekvésekhez köthetők. A dogmatikus pártkáderek a munkásosztály érdekeire, a mereven értelmezett hivatalos ideológia – a marxizmus–leninizmus – megvédésének szükségességére hivatkozva támadták reformszándékú párttársaikat. Akkor erősödött meg a hangjuk, amikor bátorítást éreztek Moszkvából és a tábor más országaiból. A párton belüli hatalmi harc egyik megnyilvánulási formája lett az antiszemitizmus burkolt formájú megjelenése. A következőkben ezt próbálom bizonyítani.

A honi kommunista párton belüli antiszemita funkcionáriusokat a Moszkvában tapasztalt antiszemita megnyilvánulások bátorították a hazai kódolt zsidóellenes fellépésekre. Elsősorban ők lovagolták meg Magyarországon a Szovjetunióból kiinduló 1967-es és 1973-as anticionista hullámot.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nem csupán a nyugati országokban, hanem a „szocialista” táboron belül is érzékelhető volt valamiféle rendszerválság. Nyugaton a jóléti kapitalizmus lépett új szakaszába, keleten a kényszerű modernizációs lépések élezték ki az ellentéteket. A piaci metódusok beszüremkedésének ellenzői revizionizmussal, nyugatpártisággal, liberalizmussal vádolták a párton belüli újítókat, mindenekelőtt az új gazdasági mechanizmus híveit, akik a nagyobb gazdasági szabadságot a szellemi életre is ki akarták terjeszteni. A polgári világnak tett engedménynek tartották, hogy a hatalom nem lép fel erélyesen a Magyarországra is beszüremkedő nyugati elit- és tömegkultúrával szemben. Szövetségesüknek tekintették azokat a kommunistákat és pártonkívülieket, akik a szocialista polgárosulástól a nemzeti hagyományokat féltették, s a nemzeti érdekek csorbulását látták minden nyugatbarátnak vélt jelenségben, s e negatív jelenségeket hajlamosak voltak a nemzetietlen polgári/zsidó származású kommunisták rovására is írni.

A lefojtott antiszemitizmus az 1967-es arab–izraeli konfliktus kapcsán került felszínközelbe. A szocialista tábor vezetői egyértelműen Izrael- és Amerika-ellenesnek mutatkoztak, párttagságukról azonban már nem mondható el ugyanez. Nálunk ötvenhat miatt visszafogottabb volt a hatalom: Kádárék kerülni akartak minden esetleges turbulenciára okot adó megnyilvánulást, így a zsidóellenes vagy a proizraeli érzelmek felszínre jutását is.

A nagy Egyiptom támadását visszaverő kicsi Izrael párton belüli népszerűsége kellemetlenül érintette a vezetőket. Kádár János figyelmeztette az Izraellel rokonszenvezőket: a párt nem lesz elnéző velük szemben.

Ma már több olyan, elsősorban személyes sorsokat érintő pártintézkedésről is tudunk, amelyben az állampárton – az MSZMP-én –belüli antiszemita érzelmek is szerepet játszhattak. A hatvanas évek végén túlbuzgó antiszemita pártfunkcináriusok és állami vezetők a cionizmus elleni harcra hivatkozva számoltak le veszélyesnek tartott zsidó származású ellenfeleikkel.

A 1970-es évek elején gyakoribbá váltak a hatalmon belüli nyíltabb antiszemita megnyilvánulások, ami a pártelit korabeli differenciálódásával – az ortodox-konzervatív vonal megerősödésével –, valamint a szocialista tábor más országaiban a megelőző években tapasztalt, erősödő zsidóellenességgel magyarázható.

Moszkvában a magyarországi zsidó származású vezetők, s mindenekelőtt a kultúrpolitikus Aczél György, gyanús, „liberális” politikusnak számítottak. A „liberális” már akkor is szitokszó volt: a zsidókat lehetett hozzá társítani. A szovjet hírszerzés elégedetlen volt a magyar belügyi vezetés származási összetételével is: túlzott „zsidó befolyást” vélelmezett.

A munkásellenzék, amely vezető pártfunkcionáriusokhoz – a külügyi titkár Komócsin Zoltánhoz, a szakszervezeti vezető Gáspár Sándorhoz és másokhoz – köthető, szövetségesre talált azokban a nemzeti kommunistákban, akik sokallták a gazdasági és a szellemi élet „liberalizálódását”: káros zsidó befolyást feltételeztek.

1972-ben a debreceni Móricz Zsigmond konferencián az egyik részt vevő (Kiss Ferenc) kódolt antiszemita megjegyzésekre ragadtatta magát – „hazai turistáknak” nevezte a nemzetietlennek vélt irodalmárokat (Pándi Pált meg is nevezte) –, amit a hallgatóság nagy tetszéssel fogadott. Az ügy kulturális berkekben nagy hullámokat vert. „Én abba a játékba, mely cionizmus, antiszemitizmus erővonalára rendezi az irodalmi életben is a hovatartozást, nem tudok belemenni” – írta a pártközpont illetékesének az egyik vidéki folyóirat főszerkesztője.

Az 1973. januári ideológiai pártértekezleten Sütő Gábor, a pártközpont külügyi osztályának egyik munkatársa megtámadta az egyensúlyteremtői szerepére mindig kényesen vigyázó Aczél Györgyöt, aki a konferencia nyitóelőadását tartotta. Sütő azt fejtegette, hogy a hivatalos ideológia a marxizmus–leninizmus rovására engedményeket tesz a zsidóbarát kultúrának. A kódoltan zsidóellenes felszólalás szerint: Chagall-kiállítást rendezhettek a fővárosban, a színházban a Hegedűs a háztetőnt játsszák, a filmesek az emigráns Darvas Lili színésznőt favorizálják. A történteket csak rekonstruálni lehet: a felszólalás jegyzőkönyve eltűnt. Néhány mondat azonban megmaradt Komócsin Zoltán feljegyzései között. Például ez a sütői kijelentés: „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvi külpolitikánkkal ellentétes legyen az ideológiai és a művészeti ráhatás.”

A kortársak – nézetüktől, szekértáborokhoz való tartozástól függetlenül – zsidóellenességet láttak a felszólalásban, amit a párton belüli hatalmi harc megjelenési formájának tekintettek. „Úgy hallom – von párhuzamot a magyarországi és a lengyelországi események között naplójában a Gulágon hosszú éveket eltöltött Lengyel József –, hogy az írók, mégpedig a »népiek« között van egy antiszemita csoport. Programjuk kb. az mint a Moc[z]ar [tábornok] vezette csoporté, csakhogy ők nem a Szovjetunió ellen vannak, hanem a SZU kezéből akarják megkapni a »vezetést«”.

Kádár János szokásához híven kétfelé ütött: megrovásban részesíttette Sütő Gábort, de Aczél hatáskörét is megnyirbálta.

Aczél György személye e téma kapcsán megkerülhetetlen. Aczél viszonylagos nyitottságát, a „népiek” és az „urbánusok”, a „nemzetiek” és az „európéerek” közötti egyensúlyteremtő szerepét már a rendszerváltás körül is egyre kevesebben méltányolták: egyesek „zsidó”, „magyarellenes” kommunistát, egykori cionistát láttak benne csupán. Balogh Sándor történész, az MSZMP Központi Bizottságának tagja és a Párttörténeti Intézet igazgatója nyolc évvel a rendszerváltás után a HVG-nek adott interjújában Aczél Györgyre utalva így számol be 1974-es ügyéről: „Antiszemita és nacionalista –ez volt a vád ellenem. Pedig én csak megmondtam: tiszteletben tartom, ha valaki nem tudja elfelejteni, mi történt a családjával a zsidóüldözések alatt, ám ha nem tud a nemzettel közösséget vállalni, akkor ne legyen se KB-titkár, se miniszterelnök-helyettes.”

A hatalmon belüli antiszemitizmus fel-felbukkanása a hetvenes években a korábbi politikai-ideológiai vonal gyengülését jelezte. Kádár védekezésképpen, a vélelmezett egyensúlyállapot fenntartása érdekében erősítette szövetségét a nemzeti kommunistákkal. Ez az állapot is átmenetinek bizonyult: eljött az idő, amikor – hasonlóan a forradalom leverése utáni évekhez – ismét a nacionalizmus, a nemzeti érdekek túlhangsúlyozása számított a legfőbb bűnnek. A gazdasági helyzet romlásával, a nyilvánosság kereteinek tágulásával a hatalom megosztó manőverei egyre hatástalanabbakká váltak.

A rendszerváltás után az egykori antiszemita érzelmű kommunista funkcionáriusok többsége a partvonalra került, néhányan azonban megtalálták azt a pártot, amely nézeteiknek leginkább megfelelt. Sütő Gábor a MIÉP-be lépett be, s 2009-ben a párt európai parlamenti képviselőjelöltje lett, ami felháborította a rivális szélsőjobboldali pártot.A Jobbik nem a nyugdíjas diplomata nézeteit kifogásolta, hanem pártállami múltját.

(Standeisky Éva, Papp László Tamás és Karády Viktor tanulmánya a Political Capital Institute által szervezett és a Közép-európai Egyetemen [CEU] 2010. decemberében tartott, Összeesküvés-elméletek és antiszemitizmus című konferencián elhangzott előadások szerkesztett változata.)