A kérdések megválaszolásához arra van szükség, hogy a kitűnő könyv elméleti részéből, az utolsó nagy fejezetként szereplő Nemzeti tematika és politikai szocializáció című rész megállapításaiból induljunk ki. Ebben Szabó Ildikó egy figyelemre méltó (és általában ismert, de nem eléggé átgondolt) tényre, a politikai konverzió tényére irányítja a figyelmet. A 20. században – írja – „Magyarországon kilencszer változott meg alapjaiban a politikai hatalomgyakorlás módja, az országhatárokat pedig négyszer rajzolták át” (273). A nyugati társadalommodellekhez, az úgynevezett evolutív modellekhez képest, amely saját alapú, kontinuus társadalomfejlődést feltételez, Kelet-Közép-Európa a revolutív modellt követte (önszántából vagy kényszerűségből). Ez annyit jelentett, hogy ez esetben a társadalom nagy része kényszerült politikai, társadalmi, kulturális és egyéni identitását újrafogalmazni. Ez „mély nyomot, sebeket, megrázkódtatásokat, szörnyű veszteségeket okoztak” a társadalom legkülönfélébb csoportjaiban, az emberekben. Ráadásul ezek a gyakori politikai fordulatok az egész régióban, így nálunk is többször általános, társadalmi méretű reszocializációra kényszerítették az embereket és közösségeket. Erre a radikális váltásra azért kényszerültek, mert az egymást követő rendszerek (például az Osztrák–Magyar Monarchia, a Tanácsköztársaság, a Horthy-korszak, a nyilaskeresztes korszak, a Rákosi- és Kádár-korszak, a demokratikus rendszerváltás) más-más érzelmi vagy eszmei-ideológiai azonosulást követeltek meg az emberektől. Mindezt tetézte az államhatárok megváltozása, ami a nemzeti identitás és az állampolgári identitás megváltoztatását is magával hozta. A gyökeres változások szükségességét azonban a polgárok igyekeztek mérsékelni. Különböző védekezőelhárító technikákat, mechanizmusokat (személyes kapcsolatok, kölcsönös szívességek stb.) dolgoztak ki, amelyek lehetővé tették számukra a kontinuitások őrzését a mindennapi életvilágban. „Olyan adaptív életstratégiák alakultak ki, amelyek az egyéni élet szintjén megteremtették a politikai élet szintjén hiányzó kontinuitásokat” (277.). Így védekeztek az emberek a gyors változásokkal szemben és próbálják védeni identitásukat. A különböző történelmi korok identitás mintái Magyarországon úgy hagyományozódtak tovább, hogy a nemzeti identitásnak „nincs érvényes, társadalmi konszenzuson nyugvó mintája” (282.) és elválik egymástól a nemzeti identitás és a politikai identitás. A politikai szocializáció különféle modelljeinek az egyes korszakokban éppen ebben volt szerepe. Szabó Ildikó koncepciója szerint az állampolgári (demokratikus, konfliktuskihordó) szocializációt nem szabadna felülírnia a nemzeti, az adott politikai rendszer (pártpolitikai és fragmentációt eredményező, az össztársadalmi érdekeket és értékrendeket mellőző) szocializációs imperatívuszának (294.).

Szabó Ildikó könyvének elméleti következtetései igen figyelemreméltóak. Hasonló érdekfeszítő elemzéseket találunk a jól felépített és strukturált könyv első és második nagy fejezetében. Alaptörekvése az volt, hogy a nemzeti (és nemzetiségi) tematika kettős (diszkurzív és szocializációs) mintáit vizsgálja a különböző korokban, Magyarország másfél évszázada történéseinek tükrében. Könyvében azt mutatja ki, hogy a hagyományos demokráciákban bevett demokratikus szocializációs tematika helyett Magyarországon miért a nemzeti tematika mentén jött létre a politikai szocializáció. A hatalomváltás nálunk a legkülönbözőbb korokban csak elitcserét jelentett, ami magával hozta az új elit nemzetfogalmának (vagy hiányának) politikai szocializációs modellként történő erőltetését. Ez általában találkozott, harmonizált is – valamilyen szinten (akár eltérő értelmezésben is) – a társadalmi csoportok magyar nemzetre orientált gondolkodás módjával. Így, a különböző korokban rendszeresen újrafogalmazták a nemzeti kérdést, a nemzethez tartozás, a nemzeti identitás problematikáját.

Szabó Ildikó a kiegyezéstől kezdve szinte máig kíséri nyomon a szocializációnak a mindig újrafogalmazott nemzeti és politikai identitásban játszott szerepét. A nemzeti tematika –megállapítása szerint – mindig is nagy szerepet játszott a makroközösségek kohéziójában, igaz, Európa különböző régióiban más. és másképpen.

A magyar kollektív identitásra mindenképpen jellemző, hogy benne a nemzeti tematika mindenkor kitüntetett szerepet játszott és állandóan újrafogalmazódott (15.). A könyv egyik érdeme, hogy mindezt történeti dinamikájában vizsgálja. A szerzőnek alapos ismeretei vannak a magyar társadalomés politikatörténetről. Könyve úgy is figyelmet érdemel, mint amely – a nemzeti tematika szemszögéből – részletesen kitér a magyar történelemben szerepet játszó alapvető tényekre, adatokra, jelképekre és eszmékre (asszimiláció, irredentizmus, sovinizmus, keresztény kurzus, népi-urbánus vita, cserkészet, népi kollégiumok, dolgozó nép, ifjúsági szervezetek, alternatív csoportok, nacionalizmus – internacionalizmus stb.). Az 1989-es rendszerváltás utáni helyzetben – a szerző szerint – a nemzeti tematika és diskurzus előtérbe kerül és meghatározza a demokratikusan választott országgyűlés munkáját.

Összefoglalóan kijelenthető, hogy Szabó Ildikó a nemzet (államnemzet–kultúrnemzet), nemzeti identitás, a szocializáció fogalmaknak olyan átfogó, rendszerező értelmezését adja könyvében, hogy az egyetemeken, főiskolákon tankönyvként is használható. Nem is beszélve arról, hogy átfogó ismeretei miatt magyar politikatörténetként is olvasható a könyve. Mind e mellett azonban felvetődik az a kérdés is, vajon a multikulturális társadalmakban például hogyan alakul a nemzeti identitás. Milyen politikai válaszok születnek a mai multikulturális és multietnikus társadalmakban a nemzeti kérdésre. Ez talán a mai Magyarországon nem szembetűnő probléma, de a társadalom mélyrétegeiben – véleményünk szerint – a nemzeti tematika komoly átalakulása indult be a migráció során. A könyvből – talán szándékosan – maradt ki (vagy került nagyon háttérbe) a magyar nemzet és magyar etnikum kérdésköre, a kettő összefüggésének problémája, az, amit érintőlegesen úgy fogalmaz a szerző, hogy vajon kik is alkotják a magyar nemzetet (41.). A két háború közti időszakban említi csak meg az etnikai kérdést, mint a numerus claususszal összefüggő problematikát. Valószínűleg feltételezi és tényként kezeli a magyar nemzet és a magyar etnikum egybeesését.

Mindenesetre alapkönyvet írt Szabó Ildikó a magyar társadalom másfél évszázadának saját nemzetéhez való viszonyáról, identitásáról. (L’Harmattan)