Itt játszódik az osztrák rendezőnő, Jessica Hausner Lourdes című filmje is, melynek fiatal hősnője, Christine (Sylvie Testud remek alakítása) szklerózis multiplexben szenved. Mivel a lány a fején kívül szinte semmijét sem tudja mozgatni és a leghétköznapibb dolgokban is, mint az evés, ivás, mosakodás, segítségre van szorulva, a zarándokturizmus az egyetlen formája annak, hogy kimozduljon és világot lásson. Igen, a zarándokturizmus, mely ez esetben legalább olyan főszereplője a filmnek, mint Christine, aki hangsúlyozottan nem a csoda miatt megy Lourdes-ba, az viszont nem válik igazán világossá, hogy hogyan is viszonyul a hithez és ő maga hívő ember-e, végig ambivalenciát és többértelműséget adva ezzel a történetnek. A távolságtartás és megfigyelő attitűd miatt hívő és nem hívő ember ugyanúgy megtalálja a Lourdes-ban a saját igazát, anélkül, hogy a másik fél meggyőződése csorbát szenvedne, de az is igaz, hogy éppen emiatt valószínűleg az eltérő megközelítésnek köszönhetően a két tábornak úgy tűnhet, mintha két különböző filmet láttak volna. (A rendezőnő egyébként a zarándokok és a katolikus egyház beleegyezésével forgatott, valós helyszíneken, innen is jön a film dokumentarista stílusa). Hausner alkotása végig pengeélen táncol, mert maga a katolikus hit és a zarándokok egyetlen, és utolsó reménye mérettetik meg benne, ami miatt még a megrögzött ateisták is kétszer meggondolnák, hogy gúnyt merjenek-e űzni azokból, akik tényleg csak a csodában reménykedhetnek.

Rendkívül intelligens és finom kezű rendező kell ahhoz, hogy egy ilyen kényes témát megfelelően kezeljen, éppen ezért bölcs választás, hogy Hausner nem a gyógyulni vágyókat állítja pellengérre, hanem a rájuk építő, belőlük élősködő iparágat, a zarándokturizmust, mert ez utóbbi bizony igazi iparággá nőtte ki magát köszönhetően annak, hogy az emberi kapzsiságból táplálkozó vállalkozó szellem nem ismer se Istent, se embert. Szervezett utak vannak a gyógyulni vágyók részére, akiket Máltai Rend nővérei és a Máltai Lovagrend tagjai segítenek és ápolnak odaadóan és megfelelő szakértelemmel. A vendégek a 70-es évek SZOT-üdülőit idéző szálláson, a közös étkezések folyamán mesélik izgatottan egymásnak, ki milyen csodáról hallott, bár látni a saját szemével még senki nem látott ilyen esetet. A szervezett programok része a zarándoklat a forráshoz, a közös ima a templomban, a rituális szentelt vízben fürdetés és végül, ha csoda történik, akkor ott az orvosi szoba az orvos szakértőkkel, akik megvizsgálják a gyógyultat, majd bejegyzik nevét a nagykönyvbe. A zarándoktúra végén zenés est várja a vendégeket, a legjobb zarándokok pedig külön díjban részesülnek, mely nem más, mint egy kis méretű Szűz Mária-szobor. És lássunk csodát! Christine megmozdul, sőt nemcsak megmozdul, de kikel a kerekes székből és jár, fésülködik, kirándul, még táncol is a Máltai Lovagrend egyik tagjával, aki már az első naptól szimpatikus volt neki, de betegségéből adódóan nem is reménykedhetett a románcban. Az emberek többsége nap, mint nap természetes, berögződött mozdulatokkal végzi ezeket a műveleteket, ám Christine alakján keresztül a néző kénytelen szembesülni azzal, hogy milyen nagy jelentősége van mindennek, nem beszélve arról, valójában mennyire szerencsés is az, akinek bele sem kell gondolnia ennek nagyszerűségébe. Hausner éppen az ilyen mindennapi rutincselekvések ismétlésével szembesít a kiszolgáltatottsággal és a súlyos betegségben szenvedők mindennapi életének nehézségeivel. Nem Christine az egyetlen – a csoda először egy másik, szintén kerekes székben ülő lánnyal történik meg, akit Tóth Orsi alakít – de övé a legszembetűnőbb javulás, ami sokakból ellenérzést vált ki, mondván, miért éppen azzal történik, aki még először van itt és nem azzal, aki Christine-nél többször rászánta már magát a zarándoklatra és az imák során is jobban buzgólkodott. Egyedül Christine nem gondolkodik azon, miért éppen vele történik mindez, elfogadja és élvezi a csodát, míg korábban, betegsége kapcsán arról beszélt, hányszor meg hányszor felmerült benne, hogy miért éppen őt sújtja így a sors, a csoda jogossága nem kérdőjeleződik meg benne.

A rendezőnő végig távolságtartóan, egy megfigyelő, ez esetben Christine szemszögén keresztül szemléli az eseményeket, aki még maga sem tudja higgyen-e a csodában vagy sem. Finom iróniával, gyöngéd humorral bontakozik ki a jellemkomikumra és az alapvető emberi tulajdonságok lényeglátó megfigyelésére épülő történet, anélkül, hogy hamis illúziókat táplálna (kiváló eszköze ennek a film szándékosan nyitott és kétértelmű befejezése, mely a csodához mérten kétes), vagy végleg elvenné a reményt a hívőktől.