Az 1983-ban született, lengyel Dorota Maslowska néhány ponton fityiszt mutat a drámaírás hagyományainak. Minél előrébb haladunk ugyanis a cselekményben, annál kevesebbet tudunk meg a két főszereplőről, és az őket körülvevő miliőről. Sok mindent hallunk Parcháról és Dzsináról egyaránt, ám ezek az információk elég bizonytalanok, sokszor egymásnak ellentmondónak bizonyulnak.

Ez annál is szokatlanabb, mert a néhány tollvonással megrajzolt mellékszereplőkről viszont sok minden kiderül.

Az előadás felütése mintha egy nyomozást imitálna: filmbejátszáson embereket látunk egy benzinkútnál, akik arról nyilatkoznak, vélhetően valamelyik tévés társaságnak, hogy ki mit tud az elkövetőkről.

Később, az első jelenetben úgy tűnik, hogy a szociodráma igényével indul a darab. Egy toprongyos férfi, és ha lehet egy még ziláltabb nő némi erőszak alkalmazása után, lestoppol egy gépkocsit, valahol Lengyelországban. Az egyik varsói kórházba szeretnének eljutni, mert az előrehaladott állapotban lévő nő hamarosan szülni fog. Egy igazi kispolgár veszi fel őket, aki, miután utasai gusztustalanul viselkednek, és csúnyán összevesznek, kiteszi őket, pontosabban fogalmazva ők maguk szállnak ki a kocsiból. Majd átszállnak egy másik autóba, amelynek sofőrje, egy jólszituált doktornő elüt egy medvét. Innen is menekülni kényszerülnek. Van tehát a darabnak egy road-movie dimenziója is. Közben betérnek egy panzióba, ahol nem engedik telefonálni őket. Végül szimbolikus helyen, a sötét erdőben kötnek ki, amely bárhol lehet a világon, itt már teljesen elmosódnak a darab elején tapasztalt, határozottan referenciális kontúrok.

Közben egyre bizonytalanabb lesz, hogy kik is ők valójában. Könnyen elképzelhető, hogy a nő nem is terhes. Van viszont egy másik, nagyobb gyermeke, aki az édesanyjánál „felejtett”. Lehet, hogy a férfi színész, akinek másnap reggel 8 órára kellene odaérnie a forgatásra. Az sem eldönthető, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a két ember. Két ismeretlen, akik nem sokkal a darabidő előtt találkoztak? Rokonok? Szerelmespár? Esetleg magányos, drogos színészekről szól a darab, akik azt játsszák, hogy ők „két szegény lengyelül beszélő szegény román”? Ezek a kérdések merülnek fel –többek között – a nézőben, de az előadás egyikre sem válaszol egyértelműen.

A megoldás nyilván az lenne, ha abszurd előadásról beszélnénk, de ez nem az.

A drámaszöveg mindenesetre a realitástól az irreális felé, a megismerhetőtől a megismerhetetlen felé tart, azonban a játék nem tudja kibontani a szöveg ebbéli tendenciáit, hiszen nem lendül át egy stilizáltabb, a valóságimitálástól jobban eltérő előadási formába. Ezért nem üt kellően nagyot a katartikusnak szánt befejezés sem, ami egyébként is eléggé kiszámítható.

Jópofa ötlet filmvetítéssel (Kolozsváry Bálint, Kovách Klaudia és Juhász András munkája) megoldani a látványt, ám a cselekmény előre haladásával nem váltja fel semmi, ami a valóságon túli tartalmakat segítené megmutatni. Két olyan momentum van, amely megcsillant valamit, és ami a játékstílust tekintve, esetleg az abszurd felé lendíthetné a játékot. Az egyik, amikor a karambol jelenetében hirtelen, fentről belóg az elütött medvének a feje, a másik a főszereplők hagymázas víziójában egyszerre csak megtestesülő Öregember.

A megfelelő ritmusú rendezés nem mellőzi az ötleteket, és a színészekre sem lehet különösebb panasz. A négykerekű kiskocsi, amelyet hol személygépkocsiként, hol recepciós pultként használnak, sokat tesz az előadás gördülékenységéért.

Elek Ferencnek néhány perc is elég a Sofőr szerepében, hogy emlékezetessé váljon. Bravúros tanulmány ez az alakítás a mindenkori társadalmakban elszaporodó nyárs- és kispolgárról. Bodnár Erika imponáló magabiztossággal rajzolja meg, a karrierje csúcsán lévő, ám a magánéletében végtelenül magányos asszony portréját.

A két főszereplő esett áldozatul leginkább a rendezői bizonytalanságoknak.

Dankó István érezhetően komoly energiákat mozgósít Parcha szerepében, míg Borbély Alexandra Dzsinája nagyjából ismeretlen marad előttünk.

Az első hallásra nem tűnik jó darabnak Dorota Maslowska drámája. Több műfaj kereszteződéséből született a szöveg, mindenből van benne egy kicsi, ám a végeredmény nem meggyőző.

Mindenesetre A két lengyelül beszélő szegény román Kovács Dániel rendezésében az emberi kapcsolatok bonyolultsága, átláthatatlansága miatt kialakult magányról szól. Meg van tehát a végpont, már csak azt kellene eldönteni, hogy mi van előtte, illetve, hogy hogyan jutunk el az út végére.