Azokról az árulásokról van benne szó, amelyek mindig, minden korban és rendszerben elkövetődnek. A viszonzás, a szolidaritás hiányának érthetetlenségéről, a kortól független aljasságról, cserbenhagyásról, a brutális megtagadásról. Ennyiben általános, univerzális érvényű is a könyv. A nyitott, a másikban aggályok nélkül, naivan, rendíthetetlenül bízó, így védtelen, kiszolgáltatott egyén – és az őt kihasználó személy párharcáról. Az áruló ez esetben alapvetően a mentorban ölt testet, aki a fiatal írók istápolója, szerkesztője. Többen is fellépnek azonban ebben a szerepkörben, halványabban. A kortársak közül néhányan, a fiúk egyike-másika is, akikkel a főszereplő együtt indul a pályán.

A szöveg kettős, váltakozó nézőpontból íródik. Önmegszólítóak, ám magát „te”-ként aposztrofálóak a nő, H. Katalin fejezetei, ez kissé modoros megoldás, főként hogy nem mélyül el, nem transzformálódik a nézet. Árnyalatlan. Ha már önmagát egyes szám második személyben beszéli el ez a szereplő, s mégsem sikerül dialogikus pozíciót felvennie magával –abból riasztóan beszűkült személyiségrajzolat bomlik ki e napló-narratíva által róla. Andrást végig nem szánja meg – nem inog meg, nem mozdul ki rögzített helyzetéből a szemlélő. A látószögéből feltáruló látvány nem változik. A pozíció mozdulatlan, a szereplők viszonya megmarad abban a kezdeti konstellációban, ahova a szerző helyezi őket. Ezen a függő viszonyon csak a keret idejében, a fő cselekmény idején túlmutató közelmúltban, Katalin öngyilkossága előestéjének környezetében történik módosulás. (A tőle való ellépés okára és mikéntjére azonban nem derül fény.) Addig az önéletrajzi mesélő képtelen eltávolodni vélt pártfogójától, s fixa ideájától, hogy az ő falkájába kell tartoznia. Hihetetlennek, képtelennek, méltatlannak, érthetetlennek tartja Katalin vele szemben elkövetett árulásait, s ennek szellemében tovább hisz és próbálkozik – vakon és rendületlenül. S addig az időszakig, a végkifejletéig Katalin mintegy megbeszéli magával: bármit tehet ez a fiú, akárhogy igyekezhet, bármilyen önzetlen szolgálatot, szívességet visz véghez, akárhogy kedveskedik is és rajong érte, Katalinért – nem változhat az ő szemében. Kellemetlen személynek tekinti, mivel a fiú anyja ártott neki színésznő korában. Kiküszöbölendő, könnyen áldozattá tehető leggyengébb láncszemként definiálja hát a fiút a maga számára. Nem alakul, nem bomlik ki, nem bonyolódik ebből a nézőpontból komplikáltabb, önelemző, vallomásos, önmagával esetleg ellentétbe, ellentmondásba, konfliktusba kerülő, konfesszionális hangolású lélektani helyzet. Nem tárul fel másféle, összetettebb motiváció. Nem kedveli meg a (magát a saját narrációjú részekben törekvőnek, igyekvőnek, értelmesnek, lelkesnek, hűségesnek beállító, amit Katalin fejezetei sem cáfolnak) fiút. Nem engedi közel magához, nem szánja meg – nem képes a személyére, személyes érdemeire lenni tekintettel. Katalin kompromisszumképtelen, nem gyengül el. Tartja magát elveihez. Konvencionális, egysíkú, dermesztően aszimmetrikus a felállás. Egyféle sablonra: politikai és egyéni érdekeinek megfelelően hidegen bosszúálló, rajongóját racionálisan, kitervelten áldozattá tevő, legalábbis könnyen beáldozó álmentor és naiv áldozata képletére épít a szöveg.

Megismétlődik az ötvenes évek kényszerhelyzete: a fiú anyja éppen őt, Katalint áldozta fel, amikor rendet kellett teremtenie a minisztérium által felügyelt területen, a színházban, ez volt az elvárás. Most pedig ő, a sértett jár el hasonlóan a minisztériumi nő fiával – nem tudván ellenállni a felkínálkozó bosszú lehetőségének. Mintha ebből az következne: a kor dönt, és nem a személy, a személy nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy nagylelkű, megbocsátó legyen – aki pedig igen, rajtaveszít.

Katalin karaktere nem áll össze igazán, sem színészi-előadói tehetségének természetrajza. Sem az nem bomlik ki, hogy lesz a kérlelhetetlen, erélyes, öntudatos, ám igazságmániás, értelmes, érzékeny, szolidáris, empatikus színházi emberből bosszúálló, könyörtelen szervezkedő, még ha az elvhűség átkötő szál is. A cím némileg rávilágít az átalakulás, a romlás okára: a diktatúra természetében, amely nem kínál jó megoldásokat, is rejlik a magyarázat. Az eszmehívők, igazságmániákusok, terük szűkültén, belső ellenzékbe szorulva bármilyen eszement taktikai kompromisszumokat képesek – úgy vélik, kénytelenek – megkötni. Az elvhűekét az opportunisták ellen. Politikai húzásaik azonosak azzal az eszköztárral, amit ellenük használnak. A fiú, az önéletrajzi alak is tévelyeg. Bolyong a körök közt – látszólag elhagyva, praktikus okból, a publikálás lehetőségéért, felnőtt ellenálló barátját, Falust, aki ezt árulásnak tekinti. A mozgástér kialakítását a fiú nem etikátlan magatartással kívánja elérni, s nem is tagadja meg a felnőtt barátot. Arra a fokú szolidaritásra azonban nem képes, hogy ne álljon szóba azokkal, akik a neki fontos személynek valamilyen értelemben vett ellenfelei. A mű kompozíciója érzékelteti, hogy élettere tágításához, a járatok kimetszéséhez, kiépítéséhez a fiút életösztöne segíti hozzá. Ám azt is, hogy erkölcsi érzéke sem hagyja el közben, ami azonban mégsem elég e sokszorosan tagolt mezőben. Lehetetlen jól kikerülnie ezekből a csapdahelyzetekből, megmaradnia lelkileg kompakt személyiségnek. Ezek eredőjeként áldozatnak láttatja magát: ő tiszta maradt – s őt becsapták ezenközben... Sérelmeinek részletes taglalása ambivalens hatást kelt. A korrektnek megmaradni akaró kamasz és az őt tépázó, hajlító kor kettőssége képezi a könyv erőterét. Az a sugallata a kétszeresen montázstechnikás szerkesztésnek, hogy nem adódhatott szinte semmiféle kiút egy egészséges éntudatú, normális jogérzékű, józan, a hatalom mechanizmusait koránál érettebben átlátó, ám érvényesülni akaró gyerek, majd fiatalember számára a kor előidézte helyzetekből. Az epilógusszerű keret közvetíti a groteszk végjátékot: az idő múltával a besúgóhálózatnak sincs szüksége Katalinra –kikopik a közegből. A hatalom számára érdektelen lesz, hiszen az ifjaknak már nincs szükségük rá, mindenki járja a maga útját, s ettől a hiábavalóság-érzettől Katalin kiugrik az ablakon. Kortörténeti, országismereti adalékokkal gazdagodunk a könyv által. Belelátunk a kulturális élet szcénáiba az ötvenes években. A regény elbeszélésmódja a szándékolt korfestő hatás és mitikus-archetipikus alapozás mellett is némi hiányérzetet hagy lélektani árnyalatlanságával, kiszámíthatóságával. A fiúnak nincs elég önkritikája és önreflexiója, többek között saját naivitására, hiszékenységére sem reagál, nem vonja le a tanulságot mellőzöttségeiből. Ifjonti publikációinak meghiúsulását, negatív véleményezését katasztrófaként éli meg. Mazochistán-nárcisztikusan kitart a csapatba tartozás és a vezetettség illuzórikus-kéjes pozíciójában.

A nőnek sem – csak taktikázik, politikailag, amivel velejéig átitatódik. Nem engedi megnyilvánulni szakmai értékrendjét és esélyt sem ad személyes vonzalomnak. Világában nincs hely politikai érdekeknek nem alárendelt emberi tartásnak, méltóságnak. A szerkesztés sajátossága, hogy nagy időtávot fog be, nagy ugrásokkal, a választott időszakokban elmélyülve, elidőzve. Nincs központi, kibékítő, tanulságot levonó, mindentudó narrátora, bár az önéletrajzi beszélő kezdő bejegyzése magába sűríti, átveszi, kiüti, letudja előre ezt a funkciót. A két nézőpont aztán általunk vetül egymásra, ők, az aktánsok nem törnek át egymás burkán. Folyamatosan kapcsolatban vannak a cselekményben, és nem találkoznak a dialógus terében. A feloldódás, a lírai elemelkedés – vagy az irónia hiányzik ebből a világból. A személyesség, a kivétel, a mechanizmuson, automatizmuson kívülre kerülés, a mégiscsak megvalósuló ideiglenes kilépés a mókuskerékből. A regény szimbolikájával: az önéletrajzi főszereplőnek még évtizedek elmúltával is jó érzés Hekaté megtépett, megszaggatott kutyájának lenni, az utolsónak, a feláldozottnak, ám mégiscsak falkabelinek. (Noran)