Előre kell bocsátani: Leslie Megahey produkciója kétségkívül megérdemelte a rangos díjat, olyannyira feladja a leckét nézőjének-hallgatójának. Leköti a figyelmet, ugyanakkor folytonosan elgondolkodásra késztet – s közben a Bartók-mű egy pillanatra sem válik alkalmazott zenévé. Azt persze korántsem mondhatnánk, hogy EZ az egyfelvonásos; de hogy a film megtekintése hallgatóként is fogékonyabbá teszi az érdeklődőt, az biztos.

Sugallatos már a kezdet: lehunyt szemű férfiarc (a Prológ ismerője bólint, s mielőtt meghallaná a szöveget, máris felsejlik a szem „pillás függönye”, a színpad hollétére vonatkozó költői kérdéssel együtt). A prológot angolul halljuk (a DVD felirat-választéka: angol, francia és német), közben pásztáz a kamera, látszik (értőknek észrevehető) a vér a falon, sőt, a kőfal domborulata egy helyütt mintha fájdalmas emberi arcot mintázna. A vár ódonságához nem fér kétség, ugyanakkor nem „elhagyott”: a csarnokban (nevezzük így a tágas teret, ahová hamarosan megérkeznek hőseink) szobrok láthatók, a halvány fátyol alatt nehezen lenne kivehető, hogy kit ábrázolnak.

Operaelőadásnál szabadon kószál a tekintet – a színpadi előadások megörökítésénél gyakran bosszankodásra késztető, hogy a kamera lehatárolja eme lehetőséget. A filmnél fordított a helyzet: itt a részletekből rakjuk össze az egészet, tehát felfokozott érdeklődéssel követjük a látványt. Érdemes. Nem kell elvesztünk a részletekben, hiszen felvillan néhány atmoszférateremtő „totál” is. Távolról (kívülről) látjuk a megérkezetteket, majd a herceg megszólalásakor (Megérkeztünk) mögüle, tehát, mintegy az ő szemével nézzük új asszonyát. „Íme, lássad, ez a Kékszakállú vára” – kezdi, amikor már eléggé beérte Judit; ekkor félfordulatot tesz, mintegy ő körbenéz. Együtt fedezik fel azt, ami egyiküknek ismert, másikuknak ismeretlen. A mozdulat testbeszéd-értéke nagy: a férfi őszinte gesztusa ez. Az ajtókeretben Juditot megvilágítja a beszűrődő fény, árnyéka élesen vetül a falra – immár része a várnak. „Jövök, jövök, Kékszakállú” – énekli (mozdulatlanul), majd elindul… ekkor néz csak körül igazán… aztán megáll. Amikor arra hivatkozik, hogy beakadt a szoknyája, a látvány nem igazolja szavait; mégsem hazudik, hiszen korábban – láttuk – valóban beakadt a szoknyája… most viszont időre van szüksége.

Idő és tér – a hatalmas csarnokban néha végtelenül messzinek tűnik Judit hangja. Csak a teste van itt, a személyes jelenléthez szükséges idő akusztikailag is érezhetővé válik. Közben a herceg a falakon lévő lámpákat egymás után gyújtja meg (korhűség, hogy nincs modern villanyvilágítás – ugyanakkor a világossá tevés lehetetlensége is érződik), s akkor szinte berobban a képbe (közelképek) fehér ruhájában Judit. Tette vállalása (elhagytam az apám, anyám…) fényforrássá teszi. Lélektanilag kidolgozott a megrebbenő mozdulatok világa is. A nő fenntartás nélküli ragaszkodásának deklarálásakor először érinti meg Judit a férfit, s az összefonódó kezek jelezte összetartozás kinyilatkozása a „Most csukódjék be az ajtó”.

Értő alapossággal kidolgozott látványvilágot kapunk mindvégig. Nézője-hallgatója válogatja, ki mennyit vesz észre a kifejezésre juttatott rejtett összefüggésekből. Miután Judit észreveszi, hogy „sír” a vár, a kamera röviden a könynyes arcú Kékszakállút mutatja – szép metafora. Ugyanakkor, a képi világ sohasem elégszik meg a szöveg illusztrálásával. A kameramozgás (a terekkel) plasztikussá teszi a zenei tagolódást. Így nyer egyértelmű jelentést a szövegkönyv megannyi „elhallgatása” – anélkül, hogy szájbarágósan didaktikus lenne.

És így tovább…

Kérdés sem merül fel, hogy került össze ez a két (archetipikus) ember. A mítosz-realitás teljes erővel érvényesül. A titokzatos férfi alapvető zártságát érezteti mondandója duktusa (az indulati elemek zsigeri természetességgel hatnak), Judit tanácstalanságát az akcentusok (az adekvát kifejezés hiánya) még nyilvánvalóbbá teszi, így még az apró hibákból is erények lesznek. Néha passzív, már-már kifejezéstelen arccal énekel – Debussy Mélisande-jának sorsot elszenvedő passzivitása jut ilyenkor kifejezésre. Máskor egész lénye közvetíti érzését-indulatát, világosságteremtő vágyát. Nyilvánvaló, hogy nemcsak szólamát tudja, nemcsak azt tudja, hogy miről szól a szöveg, hanem az egyes szavak értelmével is tisztában van. Kiváltképp a hirtelen váltásoknál érezzük elementáris hatásúnak. „Halkan, puhán” – suttogja, Kosztolányin nevelkedett l-lel, pihepuha pvel – majd kíméletlenül követelőző kérés következik: Kékszakállú, add a kulcsot! Anyanyelvi szöveg esetén is lebilincselő az ilyen kifejező szövegmondás, hát még akkor, amikor külföldi előadók nyitják rá fülünket a misztériumjáték szövegének zeneiségére! Az első kulcs átadása előtti rövid zenekari szakasz legalaposabb elemzésénél is lényegibbet tudunk meg a szereplők „játékából” – kritikaira fordítva a szót: ez a látványvilág az értő kottaolvasás ékes bizonyítéka, mind az énekesek, mind pedig a rendező részéről. A szavakkal kimondhatatlant, amit a hangok fejeznek ki, közvetítik a gesztusok, mozdulatok.

Hogy mennyire nem képi illusztrációról van szó, annak ékes bizonyítéka a hét ajtó titkának feltárulása. Az elsőnél nem a „mit rejt az ajtó” az érdekes, hanem, hogy Judit hogyan fogadja a látványt. A Juditra gyakorolt hatást figyelő férfit és a látvány hatása alá kerülő nőt látjuk váltakozva, majd a kínzókamra jelenik meg: fehér csempés üres helyiség. Konkrétságában is stilizált a „vér” megjelenése (a csempéken lefutó, a síkok karakterét megváltoztató vörös csíkok, majd a véres patak vízióját méretével aligha keltő vérfolyam, amelyet megérint Judit – később ismét a maguk fehérségében látszanak a csempék, sejtetve a vérillusztráció látomásmivoltát), s nyilvánvalóan jelképes a vár kezdődő kivilágosodása. Az első ajtó kinyitását követően vörös öv töri meg Judit ruhájának fehérségét.

És így tovább…

Láttatni a láthatatlant: rendezőt próbáló feladat, ami annyira sikerült Leslie Megaheynek, hogy a végén már megengedhette magának, hogy kedvére játsszon a közönséggel. Másként ugyanis aligha értelmezhető a hetedik ajtó titkának feltárása. De akkor már mindegy – a nézőnek is; nem tud szabadulni a történet varázsából.

Hasznos és tanulságos e film megismerése mindenkinek – de legtöbbet a magyar énekesek profitálhatnak belőle. Robert Lloydtól a mozdulatlanság súlyát, a tekintet erejét, Elisabeth Laurence-től pedig a mindenkor gesztusértékű dinamizmust. És mindkettejüktől az állandó intenzív jelenlétet.