Nyilván nem csak e sorok írójának tűntek fel1 a múlt év nyarán letartóztatott romagyilkos halálbrigád és a bevándorlókra tüzelő svéd orvlövész, a „lézeres gyilkos” pályafutása közötti analógiák. A párhuzam már az elfogásukat megelőzően felkínálkozott. Kovács Lajos, a gyilkossági ügyek nyomozati szaktekintélye is úgy vélte, „amit és ahogy tesznek, sok szempontból hasonlít a svédországi bevándorlókat 1991 augusztusa és 1992 júniusa között rettegésben tartó lézeres gyilkosra…. John Ausonius bevándorlókra vadászott. Találomra választotta ki áldozatait, egyetlen szempontja volt csupán, hogy bevándorló kerüljön a célkeresztbe. Ahogy a romák orgyilkosainak áldozatai között is csupán egyetlen annyi kapcsolatot sikerült eddig felderíteni, hogy valamennyien romák.” 2 Viszont az írástudók nemigen (vagy csak alig) fogtak bele a két bűntény átfedéseinek, illetve kontrasztjainak analízisébe. Pedig a Svédországban élő Tamás Gellért dokumentatív riportregénye3, valamint a romagyilkosságok hazai média által kitermelt nyilvános látlelete (főként Tódor János e lap hasábjain publikált oknyomozó sorozata) bőséges nyersanyagot produkált hozzá.

Fentieket böngészve először a különbségek tűnnek fel. Ausonius a magányos tettes iskolapéldája volt, az itthoniak zárt, családi-baráti alapon összeálló sejtként dolgoztak. Míg előbbi elsővagy másodgenerációs bevándorlókat, menekülteket szemelt ki, utóbbiak pedig sok nemzedék óta Magyarországon élő kisebbségi állampolgárokat. John Ausoniust nem érdekelték különösebben a cigányok, áldozatai között van eritreai diák, iráni menekült, görög hajléktalan, brazil színpadtechnikus, chilei tudós, arab boltos, zimbabwei buszsofőr, de roma nincs. Támadásai során nem egy konkrét identitásra, hanem általában a bevándorlókra fókuszált. A cigányokra lövő terrorsejt ingerküszöbét pedig a bevándorlók kevéssé lépték túl. Logikus persze, hogy amennyiben a lézeres fénypötty irányzékának végén egy roma lett volna, Ausonius ugyanúgy meghúzza a ravaszt. És valószínű, miszerint a cigányokra vadászó négyes sem kedvelte a bevándorlókat. Mi több, a csapat vezérfiguráját, K. Árpádot azzal (is) gyanúba fogták, hogy „még az első, a galgagyörki támadás előtt belőtt a debreceni menekülttáborba.” 4 Hogy mégis eltérő lett a viktimológiai zárómérlegük, arra a gyökeresen különböző feltételek adnak választ.

Ausonius a 90-es évek elején, mikor tetteit elkövette, a nagy számok törvényei alapján talán legkevésbé a romákat vehette volna célkeresztbe. Svédország (illetve általában Észak-Európa), ellentétben Közép- és Délkelet-Európával, nem tartozik a romák által sűrűn lakott vidékek közé. Ráadásul 1914 után, negyven éven keresztül a cigányokra általános bevándorlási tilalom volt a svédeknél.5 A hidegháború évtizedeiben a zárt (és mind szigorúbban őrzött) államhatárok lehetetlenné tették a tömeges és folyamatos népvándorlást. Komoly roma beáramlásra csak jóval Ausonius börtönbe zárása után került sor Svédországban. 1991–92-ben a cigányok a délszláv, közel-keleti, latineurópai és fekete-afrikai népek által dominált migránspopulációnak csak elenyésző hányadát alkotják. De szórványosan azért már akkor is belekerültek az általánosító „etnikai populista” diskurzusba. Bert Karlsson, az Új Demokrácia Párt elnöke 1991 végén azzal vádolta a cigányokat „hogy a svéd nyugdíjasok ellen elkövetett bűncselekmények 90 százalékáért ők felelnek.”6 A „cigányinvázió” előérzetének talán legkorábbi megjelenése Elisabeth Peterzén Róman című 1976-os negatív utópiája, melyben „az Egyesült Nemzetek úgy határoz, hogy a cigányoknak legyen saját országuk. A választás Svédországra esik, amelynek ezért meg kell válnia területének számottevő részétől, éppen úgy, ahogyan Palesztina jelentős részét átadták a zsidók számára. A regény erőteljesen támogatja a palesztinokat, és Izrael-ellenes, sok helyütt szinte önmaga paródiája, de Peterzénnek mégis sikerül fájdalmas képet rajzolni egy korábban elfogulatlan Svédországról, amelyet hirtelen elárasztanak a fajgyűlölet hullámai, mihelyt a világ minden tájáról érkező cigányok elfoglalják a legjobb svéd termőföldeket és létrehozzák államukat Svédország kellős közepén, sőt még svédeket is alkalmaznak a fizikai munkák elvégzésére.”7

Magyarországon a bevándorlók, menekültek, vendégmunkások, cserediákok elleni xenofób támadások virágkora lefedte Ausonius ámokfutását. A 80-as évek második felében létrejövő bőrfejű szubkultúra, politikai gettóalvilág a rendszerváltás időszakában zsinórban provokált inzultust, tömegverekedést, jellemzően közel-keleti és fekete-afrikai diákokkal. A többnyire a fejlődő világ jómódú, szűk politikai-gazdasági elitjéből származó (tanulás helyett vagy mellett gyakran tényleg valutázó, csempésző, orgazdákkal üzletelő, lányokat futtató) aranyifjak és a fasisztoid kortárscsoportok balhéi egy időben a rendőri hírek visszatérő elemei voltak. A 90-es évektől viszont a borotvált koponyájú, szélsőjobbos fiatalok dühének céltáblái már nem a sejk- és diktátorcsemeték, az egzotikus testvéri országok ifjú káderjelöltjei, hanem a Harmadik Világ (továbbá a Balkán és a Kaukázus) menekülttáborokban tengődő páriái voltak. De az idő haladásával a bevándorlók ügye mellékhadszíntérré fokozódott le a jobbos ultrák katonai szárnyán belül. Svédországban a cigányok, nálunk pedig a bevándorlók – létszámuknál fogva –nem jelentettek olyan valós és képzelt problémagócot, konfliktuspotenciált, amire ráépíthető lett volna egy, őket célpontként kijelölő „privát dzsihád”.

Döntő különbség van Ausonius és a romagyilkosok találati pontosságának viszonylatában is. A lézeres a magyar „gyilkos kollégákhoz” viszonyítva amatőrnek is mondható. Tíz célpontjából 1991 augusztusa és 1992 júniusa között „mindössze” egyet sikerült megölnie, a többi iszonyú sebesülésekkel ugyan, de túlélte. A mi gyilkosaink 2008 novembere és 2009 augusztusa között – nagyjából ugyanannyi idő alatt – hat hullát produkáltak. Rejtély, hogy a svéd hadsereg lövészversenyein katonai pályafutása alatt ezüst-, majd aranyérmet szerző Ausonius miért nem tudott halált okozó sérülést okozni, csak egyszer. Tamás Gellértnek nyilatkozva maga az elkövető sem képes erre pontos feleletet adni. „Közelről lőttem rá. De egészen hihetetlen módon ő is túlélte…Érti, milyen nehéz volt kivitelezni a támadást? Csak álltam és leadtam rá három lövést. Találtak a lövéseim, mégsem sikerült soha megölnöm őket…Csak néhány méter távolságra álltam, minden további nélkül kivégezhettem volna, de nem tettem. Nem arról van szó, hogy vártam…és beleeresszek egy golyót a fejébe, akkor meghalt volna. De…elfogott a pánik…nem úgy tekintettem magamra, mint egy kérges szívű gyilkosra. Ráébredtem, hogy jobban kell összpontosítanom….rájöttem, nem szalaszthatom el az alkalmat, hogy kivégezzem a srácot, így a csövét a fejéhez tartottam, és meghúztam a ravaszt. De még ő sem halt meg azonnal… Így volt eltervezve, ez volt a cél. Ki kellett oltanom egy ember, azaz egy bevándorló életét, hogy komolyan vegyék a dolgot… Akkor azonnal meglőttem. A nyakán… Azonnali halált okozó lövésnek szántam. Nem az lett.”8 – vázolja fel dermesztő hidegséggel az elkövetői bűntény-rekonstrukciót.

Mindenesetre furcsa, hogy egy katonaviselt, fegyvermániás bűnöző tíz esetből csak egyszer lő halálos végkimenetellel. Ráadásul lézerirányzékos puskával, illetve testközelből kézifegyverrel, ami biztos eredményt garantálhatna. Hogy mégse így lett, több dologból fakadhat. Talán véletlen melléfogás. (Bár ilyesmi zsinórban kilencszer nehezen feltételezhető olyasvalakiről, aki szenvedélyes lövészként egy afrikai vadásztúrán ötször terített le különböző állatokat.) Nem kizárt, hogy Ausonius olyan pszichopata, aki célpontja megnyomorításában nagyobb örömét leli, mint a megölésében. Sikeres bűntényben a küldetéstudatos monomániásnak az a legnagyobb kín, hogy senkinek nem beszélhet róla. Így viszont az áldozat, mint a cselekedet hírmondója, beszámol róla, továbbá a perverz lelkivilágú figura arról is tudomást szerezhet, mit érzett az „élő trófea.” Elképzelhető, hogy Ausoniusnak volt olyan tudatalatti prekoncepciója, hogy a meglőtt, sokkos áldozat látványa, fájdalmai, gyötrő emlékei jobban demoralizálják szűkebb-tágabb környezetét (azon át a teljes bevándorló közösséget), mint a puszta halál. A mi autodidakta gyilkosainknál nem volt ilyen. Célzott lövéseik találataránya 2008 őszétől lebukásukig végig egy profi terrorista, orvlövész vagy bérgyilkos szintje közelében maradt. Tehát az életkioltás, mint deklarált főcél, inkább realizálódott náluk.

A két bűnténysorozat elkövetőinek komparatív személyiségelemzését nehezíti az önéletrajzi információk mennyiségi és minőségi aszimmetriája. Míg a lassan két évtizede történt svédországi ügyben rég jogerős ítélet született, riport- és memoárkötetek, dokumentumfilmek sora íródott róla, addig az itthoni lezárására sokat kell még várni, a hatóságok pedig nyomozástaktikai okokkal indokolva szinte minden releváns adatot zárolnak. Ilyen körülmények között bajos a gyanúsítottakhoz hozzáférni, ráadásul öszszehasonlíthatatlanul más, ha egy bűnöző tárgyalás előtt vagy ítéletet követően, immár „tét nélkül” nyilatkozik. De bizonyos hasonlóságok, átfedések így is kimutathatóak Ausonius és a sorozatgyilkos banda feje, K. Árpád vonatkozásában. A svéd és magyar földön (is) létező bőrfejű kamaszbandák tagjaival (valamint, pl. K. tettestársaival) szemben, róluk ifjúként aligha feltételezhette bárki, hogy egyszer menekültek, vendégmunkások, illetve cigányok merénylői leszek. Ausonius ugyanis német bevándorlók gyerekeként született 1953. július 12-én. Wolfgang Alexander John Zaugg néven anyakönyvezték. 26 éves koráig még csak svéd állampolgár sem volt. 1978-ban, a honosítási kérelem beadásakor változtatta nevét John Stannermanra. Majd 1986-ban, újabb önkéntes átkereszteléssel lett John Ausonius.

Gyerekként maga is ugyanazt szenvedte el, amit a harminc évvel későbbi áldozatai. „Egy koromfekete üstök tűnt ki a szőke tincsek tömegéből. A szőke gyerekek szorosan egymás mellett játszottak, a fekete hajút nem engedték maguk közé…Bokszos!... bokszosok nem játszhatnak!”9 – csúfolták háromnégy évesen kortársai. Mindez végigkísérte az életét. „Nem is svéd. Külföldi. Iráninak tűnik. Vigyázz vele!” – intette óva Ausonius egyik barátnőjét az apja, nem sokkal az első rasszista merénylet előtt.10 (Grassy József tábornokot, az újvidéki vérengzés egyik felelősét a katonaiskolában rendszeresen csúfolták hajlott, zsidós orra miatt. „Grassy külseje a prototípusa az antiszemita hecclapok által rajzolt zsidónak… Alkalom adódott a külseje és a származása közötti kiáltó ellentéttől való szabadulásra, kiirtani a tőle idegent; kiirtotta az idegeneket: a szerbeket és a zsidókat.”11 – jegyzi meg a vele börtöninterjút csináló lélekgyógyász.) Egyik áldozata, a Chiléből Svédországba került Erik Bongcam ugyanúgy német származású volt, mint Ausonius. S épp olyan sötét hajú „bokszos”, mint ő. K. Árpád ehhez hasonlóan szintén nem volt tipikus rasszista. „Árpi egy tök nyugodt ember volt, nem tudom elképzelni róla, hogy ilyet tett volna…Egy árva hangot nem lehetett hallani tőle arról, hogy dühítenék a cigányok… Annyira halkan beszélt, hogy a próbákon sokszor utána kellett kérdezni, hogy mit is mondott… soha nem volt semmilyen agresszív megnyilvánulása, és nem adta jelét annak sem, hogy szélsőséges nézetei lennének, sőt, a Replika koncertjein többször is egy „Destroy Racism” (Pusztítsd a rasszizmust) feliratú pólóban lépett fel.”12 – nyilatkozták róla ismerősei. Máshol hozzátéve azt is: „Amikor mondtuk neki, hogy figyelj, az öcséd fennhangon hirdeti a sok náci eszmét, csak röhögött, hogy kis hülye gyerek. Pedig már akkoriban sem félt nekimenni a cigánynak. Árpi viszont inkább liberális gondolkodású volt, nem szólt akkor sem, ha mellette füvet szívtak. Aztán ’97 körül kivált a Replikából, és Izraelben kötött ki, szállodát takarított. Másfél év múltán jött haza, hamisított CD-ket és videokazettákat árult a piac mellett, a cigányokkal.”13

John nem az anyatejjel szívta magába a fajgyűlöletet, miként Árpád sem volt neveltetéséből-szocializációjából eredően rasszista. De karakterfejlődési spiráljukban vannak nyugtalanító, majdhogynem törvényszerű azonosságok. Ausonius – miként a xenofób militánsok többsége – azért lőtt az idegenekre, merthogy bűnözők. Mindezt olyan emberként tette, aki akkor már hosszú évek óta köztörvényes cselekményekből tartotta fenn önmagát. 27 évesen pénzintézeti csalást követett el, tíz év múlva, 90-ben már bankrablásra nyergelt át. A két dátum között börtönben is ült. A hatósági gyanú alapján a maszekban űzött etnikai tisztogatás agyának tartott Árpád pedig, környezete szerint legalábbis, elkövetett olyan vétkeket, amiket a sztereotip gondolkodás a romáknak tulajdonít. „Olyan fickó, aki a kilencvenes évek elején kölcsönkért húszezer forintot, és amikor eljött a törlesztés ideje, röhögve azt mondta: nem adja meg, mert ő ilyen, és kész. Ezt sokakkal eljátszotta… Jó dobos volt. De ott is elcseszte, „kipucolta” a próbatermet, lopott. Eladta a többiek hangszereit, erősítőit. De abból is ügyesen kijött, az egészet az öccsére fogta. Mondom, képes manipulálni a környezetét. Rendőrségi ügy sem lett belőle. Nyilván megvertek egy-két embert, gondolom, ő is kapott pár kokit, de a testvére vitte el a balhét.”14 – számol be a névtelen forrás. Mindez nemcsak K. Árpád és Ausonius lehetséges egyéni jellemvonása. Generálisan tanúskodik a „nemzeti fundamentalista” szubkultúra torz értékrendjéről.

A „cigánybűnözést” végletes hangütésben támadó focihuligánok, utcai verekedők, hobbiterroristák sok ponton épp a gettó- és lumpenbűnözés (így pl. a roma bűnbandák) stílusára jellemző magatartásmintákat vesznek föl, sajátítanak el. Ide tartozik a huligánszurkolóknál az útba eső benzinkutak üzleteinek kifosztása vagy az MTV-székházban folyó szabadrablás. „Fosztás van, ez tény. Több csoport próbál tenni ez ellen, például a debrecenieknél már évek óta nem fordul elő, de ezek ma még inkább egyedi jelenségek”15 – szögezi le egy, a focihuligánok irányába pozitívan elfogult krónikás. Aki nyíltan bevallja: „Maga a verekedés presztízskérdés mindenkinek”16 Fenti közösség normái gyakorlatilag azonosak az általuk lenézett és megvetett bűnözőkével. A gettó, a cella, a brutális apafigura által kormányozott család farkastörvényei ezek. A Gyurcsány-hazugságokon felháborodó (és amiatt gyújtogató-verekedő) politikai garázda maga is hazudik, akár a vízfolyás. Muszáj fiktív, kamu osztálykirándulás céljából lefoglalnia a „turnébuszt”. Lévén, hogy „ha meghallják a ’szurkoló’ szót, azonnal lecsapják a telefont a busztársaságok”.17 A joggal elítélt (ugyanakkor a „huligánfasizmus” által kollektív uszításra használt) olaszliszkai lincselés után döbbenetes olvasmány a bestiális önbíráskodás dicsőítése. „Minden ember agyának el kellene borulnia, és sokkal jobb lenne ez a mai világ. Ha valaki beléd köt, baseballütővel szét kell verni a fejét, ha át akar verni a boltos, szét kell csapni a boltját, ha a telefonfülkében indokolatlanul bunkón beszólnak, hogy siessél már, te seggfej, holott egy perce telefonálsz, szét kell törni a fülkét, és ha egy buzi rád mászik, le kell tépned a tökét. Ha úgy tetszik, elborult aggyal. Ha ez volna a szokás, hidd el, mindenki türelmesebb volna és becsületesebb lenne a világ. De ez, tudom, utópia, mert nem lehetne ellenőrizni, hogy most akkor valóban az vagy ez történt-e. Biztosan sok seggfej visszaélne ezzel. De az alapelv elviekben szerintem nagyon is jó.”18 Ez a – totalitárius pártokra, maffiaszervezetekre, szektákra, serdülők iskolai klikkjeire stb. jellemző – kettős erkölcs az ideológiai terror útjára lépés szükséges, de nem elégséges feltétele. 19

 

JEGYZET

1 http://hvg.hu/velemeny/20090825_sorozatgyilkos_roma/2

2 http://nol.hu/belfold/hatodik_tipusu_sorozatgyilkossag

3 Gellert Tamás: A lézeres gyilkos. Egy merényletsorozat anatómiája. Corvina, 2008. (Továbbiakban: Tamás, 2008.)

4 http://nol.hu/kritika/20100804-ciganyvadaszat_magyarorszagon_13

5 Tamás, 2008. 238. o.

6 Uo. 231. o.

7 Sam J. Lundwall: Holnap történt. Tanulmányok a science fiction világtörténetéből. Kozmosz Könyvek.

8 Tamás, 2008. 77, 96, 161–162, 280. o.

9 Uo. 65. o.

10 Uo. 254. o.

11 Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Pelikán kiadó, Budapest, 1993. 24–25. o. 12 http://www.origo.hu/itthon/20090825-romagyilkossagok-k-arpad-gyanusitott-portreja.html

13 http://www.168ora.hu/itthon/ok-tettek-42801.html?fejezet=0

14 Uo.

15 Karcagi D.: Közellenség. Stadionokból az utcára. Zavargások szurkolói szemmel. Geobook Hungary Kiadó, 2009. 20. o.

16 Uo. 29. o.

17 187. o.

18 54. o.

19 A huligánmorál belvilágáról részletesen: http://hir-szerzo.hu/publicisztika/129875_az_ismeretlen_focihuligan_emlekmuve