A rádióból lassú, szomorú melódiák folynak, érdekes, inkább pörgősek szoktak ilyenkor, jelenleg a Frozen szól, az idős Madonna énekel, jó dal, csak öngyilkos leszek tőle, ebben a műfajban erősebb a korábban emlegetett Je suis malade, bár attól is, a legjobb a Parallel attól a belga nőtől, abban van valami plusz, nemcsak az idegesítő önsajnálat, az azt erősítő dallamoktól nekem óvakodnom kell, folyamatos könnyfüggöny mögött nem lehet vezetni, meg élni se, a kelleténél jóval erősebben hatnak rám az érzelmes dallamok, a Parallelt egyébként soha nem játsszák, az csak a fejemben megy néha, mint a Wrong, ezzel már fárasztottalak néhány órával ezelőtt.

Régen ötven köbcentis kis Vespám volt, azzal senkit nem tudtam szállítani magamon kívül, nem is akartam, nyugis időszak volt, az a jármű magányosaknak való, a két ütemével összvissz hatvanöttel volt képes haladni, majdnem csupa jó élményt őrzök vele kapcsolatban, csak egyszer akartak megverni, valami biztonsági cég autója próbált leszorítani, a fegyveres őr letekerte az ablakot, és torkaszakadtából küldött el a kurva anyámba, pedig semmit nem csináltam azon kívül, hogy mentem békésen, nem parasztkodtam, gondolom, az idegesíthette azt a faszt, hogy kisebb járművel közlekedem, vagy lehetett esetleg egy harmincméteres szakasz, amelyen nem tudott megelőzni, hasonló stílusban üvöltöttem vissza neki, utána egy pillanatra ledermedtem, felmerült bennem, hogy esetleg fegyvert ránt, de nem történt semmi ilyesmi, gyorsítottak, elhúztak, nekem meg valahogy megnőtt az önbizalmam.

Azt a robogót idővel teljesen leamortizáltam. Amikor már csak döcögött, és nem ért egy fillért sem, otthagytam valahol a város szélén. Még aznap vettem egy agyonverhetetlen Honda Dio-t, nekem való, mert mindent kibír, de az is csak ötvennel megy, többször volt olyan érzésem, mintha közvetlenül az aszfalton ülnék, egy idő után lecseréltem, ez most megint Vespa, csak már 125-ös, nem annyira lendületes, viszont csendes, ami nekem fontos, alacsony a fogyasztása is, megy száztízet, ha nagyon akarom, de minek, hiába lépek meg, a piros lámpáknál utolér a kocsisor, nem baj, egyébként se szeretek gyorsan menni, geci dolog a menetszél, az esések is kellemetlenebbek, ha száguld az ember. Fémtestű ráadásul, nehezebb, tehát nagyobbat zuhan, a tartása mondjuk jó, kurvára érdekelhet ez téged, engem se nagyon, csak amennyire muszáj, biztos észrevetted, hogy nem vagyok egy kimondott motorbuzi, szemben az összes kollégámmal. Egyszer lelkesedtem be életem során ebben a témakörben, akkor kis híján vásároltam magamnak egy Yamahát, már nem emlékszem, azon belül pontosan milyen típus volt, hosszú ideje arról beszélt mindenki körülöttem, dicsérték, mennyire kényelmes, milyen jó menni rajta, elgyengültem, de aztán a sors közbeszólt. Kinéztem magamnak egy tényleg gyönyörű példányt, bordó volt, elegáns, akartam menni vele néhány próbakört, meg is engedték, elindultam, suhantam vagy tizenöttel, teljesen sík terepet képzelj el, forgalom nélküli területet, már épp kezdtem élvezni, körülbelül úgy harminc métert haladhattam, eldöntöttem, hogy megveszem, csak gondoltam, megnézem, jól fog-e a fék. Kifejezetten finoman, érzéssel húztam meg a kart, erre a Yamaha gyakorlatilag lecövekelt, a földbe gyökerezett, éreztem, hogy szaltózom előre, rodeóztam egy nagyobbat, olyan volt, mintha ló dobott volna át magán. Eltekintettem a vásárlástól. Nyilván hónapok óta állt a kereskedésben, beszart rajta valami, szerencsére megúsztam az esést, mert volt rajtam sisak, ami egyébként gyűlöletes dolog, a vörös említette is még a kutyaharapás előtt, de már Molekula sztorija után, hogy baszki, Hollandiában senkinek a fején nem látott. Na de itt meg nincs árcédula a nőkön.

Kölcsönadhatnám Molekulának a robogót, hadd vigye a szőkét, úgyis egy pár, menjenek kettesben orvoshoz, a fülem állapota nem indokolja feltétlenül, hogy én is velük tartsak, legfeljebb a barátság, de még mielőtt kimondanám ezt az ostobaságot, vissza is vonom magamban, nem adom kölcsön a járművemet, nem akkora a bizalmam, mégiscsak a munkaeszközömről van szó, nem beszélve a villanyszerelő fájós lábáról, ne vezessen így, és nem akarom szem elöl téveszteni a szőkét sem, ha őszinte akarok lenni, ez a fő ok, izgat a tekintete, kikezdett velem, teljesen egyértelmű, Molekula csak azért nem veszi észre, mert a fájdalmára koncentrál, a vörös viszont kiszúrta, nem tudja szegény, hogy kezelje a helyzetet, egyelőre én se, azt érzem csak biztosan, hogy többször nem akarom elengedni a nőt, akivel a barátom akar ma aludni.

Mi a kár, kérdezi Molekula Feri pincértől, fizetni készül, így kéri a számlát, mind a hárman a vendégei vagyunk, ami rendben is van, jó lenne sietni, minél előbb távozni, bár egyelőre nem fenyegetőzik senki rendőrséggel, feljelentéssel, Paul, a színész csendben mered maga elé, várja az eltakarodásunkat, utána majd intézkedik, fájhat az álla, de nem mutatja, nem tapogatja, hozzá se nyúl, igyekszik férfiasan tűrni a megpróbáltatásokat, azt hiszem, sürgősen el kellene látni valakinek, nem tudom, mit tudnak csinálni vele, begipszelik talán, nem túl valószínű, még jó, hogy nem színész igazából, hogy lépne fel törött állal? Segíthetnék rajta én is, sőt, nekem kéne, vagy legalábbis illene, én vagyok a felelős, én hoztam ide a támadóját, az a minimum, hogy részt veszek a helyzet megoldásában, beférnénk egy taxiba, legfeljebb itt maradna a vörös, neki egészséges minden porcikája, de kiszámíthatatlan események játszódhatnának le az autóban, nem vállalom, esetleg tetézném a bajt, egyébként sem merem megkérni a lányt, hogy szakadjon le rólunk. Közben a halőr lép oda a kutyás emberhez, beszélgetni kezd a sérült művésszel, innentől akkor övé a felelősség, én tárcsázom a taxi számát, bemondom a nevemet és a sarkot, azt mondják, öt-hat perc és itt a kocsi.

Gagarin után pár nappal Alan Shepardot is fellőtték az űrbe, ő volt az első amerikai űrhajós, csak hát az ő nevét nem nagyon ismeri senki, kit érdekel, ő csak második, nem első, a Holdra szállók között meg az ötödik, azt se nagyon jegyzik, pedig óriási dolog, hogy az előzmények után egyáltalán eljutott oda, előtte évekig nem repülhetett valami fülbetegség miatt, kikerült a NASA űrhajóscsapatából, bele-belesajdul a fájdalom az én fülembe is, most valószínűleg engem se engednének fel, másodiknak lenni nem jó, ötödiknek még annyira se. A vörös is hasonlókat érezhet, nem érdeklődik a szőke és Molekula hogyléte felől, a földet nézi, szégyellem magam, miattam került megalázó helyzetbe, pedig mindent megtett, eljött értem még a temetőhöz is, mégsem kezdődő szerelem, amit érzek, akkor nem igyekeznék nem bámulni Emese rendületlenül engem bámuló szemét, szemét dolog, amit csinálok, eldöntöttem, hogy átnyergelek rá a vörösről, mint Ördög Molekuláról a zsíros kenyérre, kérdés, megborít-e érte a barátom, amikor felfogja. Remélem, nem lesz pofája hozzá, végül is szívességet teszek neki, orvoshoz viszem, és nincsenek túl erősen együtt ők, akkor nem érdekelném a szőkét, aki jár nekem, ő is tudja, érzem már délután óta.

...

Vagy sikerorientált valaki vagy kudarckerülő, utóbbiak húzzák mindig a rövidebbet, folyamatosan izgulnak, miközben megúszásra játszanak, mert minden téttel bír a számukra, mindennek jelentősége van, állandó vesztenivaló az egész élet, nekik nagyon fontos jól kijönni az összes helyzetből, amibe belekeverednek, képtelenek lemondani, időben dönteni, ezért mások döntenek helyettük, jó lenne, ha nem ebbe a csoportba tartoznék, bár az első se vonz különösebben, a lazák és sikeresek tábora, a jó versenyzőtípus kategóriája, ott én biztos nem vagyok tag, talán azért a legsúlyosabb kudarckerülők közé se tartozom, lám, még ebben a magam kreálta felosztásban sem tudok teljes bizonyossággal elhelyezkedni, ez viszont konkrét döntésképtelenség, és ezzel el is dőlt, melyik csapathoz állok közelebb. Pedig csak egy kis kattintás kérdése az egész, belül, az agyban kell átkapcsolni valamit, változtatni a gondolkodásmódon, meg tudnám csinálni, ha akarnám, lehetnék olyan, mint a jó sportoló, akit feldob a közönség, erőt ad neki, felszabadítja, szemben az aggódóval, aki kényszeresen lepasszolja a labdát a legközelebbi csapattárshoz, nehogy hibázzon. De mintha én egyik se lennék, rám nem érvényes a felosztás, ahogy vannak eklektikus emberek, akik ilyenek is meg olyanok is, és vannak átmenetiek, akik egyikből a másikba kerülnek, úgy akadnak olyanok is, akiket nem könnyű besorolni, főleg, ha csak két helyre lehet.

Nem súlyos a szőke lány kézsérülése, de azért tisztán kivehetők a korcs fognyomai, Molekula lába viszont csúnya, nem is csinál úgy, mintha semmiség lenne, aggodalmasan itatgatja a vért magáról a pultról leemelhető szalvétákkal, elég mély a seb, jön, jön a vér, nem akar elállni, valami eret haraphatott át Ördög. Megsajnálom az embert, aki fülön baszott, nagyon egyedül maradt, tartanak tőle, nem segít senki neki, Emesének kéne, de ő egyértelműen levette róla a kezét, feltehetően akkor szakadhatott el benne valami, amikor kiderült, hogy villanyszerelő és nem marketinges, mondjuk nem jobb parti egy futár se, de én legalább nem vertem át. A vörös megsértődött, visszavonult, épp csak érintőlegesen van velünk, se a barátnőjével nem foglalkozik, se velem, Molekulát érezhetően lenézi, megszánom őt is, a szép lányt, akivel kétszer feküdtem le néhány órán belül, tudom, jelenlegi viselkedésemmel milyen csúnyán megbántom őt, egészen másfelé indult az éjszaka velünk, ígérni ugyan nem ígértem semmit neki, meg ő se nekem, ettől függetlenül nem jó érzés, amit művelek, alig merek ránézni, őszintén sajnálom, amit most át kell élnie, a sajnálatnak viszont kevés köze van a szeretethez. Elindul bennem a bűntudatburjánzás, kicsi, de ennyire sincs szükségem, majd kiirtom magamból mindjárt, biztos a késői óra teszi, hogy érzékeny hangulatban vagyok már megint.

Gördülget a vörös előre-hátra a tapsicipőjében, úgy látom, legszívesebben elhúzna innen, a megfelelő pillanatot várja, bárhol máshol nagyobb örömmel lenne, mint itt, érthető, néhány perc alatt tönkrement a barátsága is, persze lehet, hogy túlértékelem a szerepemet, elképzelhető, hogy kizárólag rám haragszik, a barátnőjét ettől még megtartja, a haragot illetően igaza van, paraszt vagyok, ha bajor lány lenne, és nagyon szeretne, most bele kéne köpnie a sörömbe, egy ottani babona szerint a hűtlen férfi ebben az esetben visszatér, ez egygyel jobb szokás, mint a vidéki finn nők hülyesége, közülük egyesek rozmaringgal kenik be az emberük cipőjét, úgy gondolják, ezzel biztosítják be a férfi hűségét. A vörös azonban nem bajor, nem is finn, ráadásul szerintem szarik az én esetlegesen bekövetkező hűtlenségemre, egyszerűen csak roszszul esik neki, hogy a szőke tetszik nekem, nem pedig ő, legalábbis ezt gondolom, meg még azt is, hogy túl sokat foglalkozom a lelki életével, a magaméval sem teszem, miért fókuszálok akkor rá? Ahogy Emese kis, picsányi rövid nadrágjában álldogál, megfeszülnek két szép combján az izmok meg az inak, inkább arra irányítom a figyelmemet, meg az utca felé, ki-kilesek időnként, jöhetne lassan a taxi, innen már én is szívesen távoznék, a robogót itt kell hagynom, majd visszajövök érte. Emese viszi vissza a poharát a pulthoz, a nadrág fölött van egy kis szabad terület, a trikója feljebb kezdődik, lehet, hogy topnak hívják vagy talán haspólónak, mindegy, kinn van a dereka, nedves picit az izzadtságtól, megcsillan rajta a fény, a nyakát is jól meg tudom nézni a csillag-tetoválásaival, mert hosszú haja copfban van fenn a feje tetején, a szerelmem úgy mondaná, fel van csurkázva, lifeg a copf, ahogy mozdul, bámulom a tarkóját, a két kiálló izmocska-hidat, most veszem észre, hogy minden fedetlen testrésze nedves; a lába, a karja, a dereka, a nyaka, a homloka is, mintha zuhanyozó alól lépett volna ki, mintha nem törölközött volna meg, de nem, ez még annál is jobb, lényeges különbség van a víz és a testnedv között, melege van, az ital üthet ki rajta, az egész testét elborítja a vékony kis izzadtságréteg, nem tudom levenni a szemem róla, most elégeli meg mindezt a vörös, határozott léptekkel elindul a kijárat felé, el se köszön, a kirakatüvegen át ebben a pillanatban meglátom a fékező taxit.

Intek Molekulának, a közben visszaforduló szőke jobb karjához mintegy véletlenül hozzáérek, ahogy terelem ki a kocsmából, érezni szeretném a nedvességét, a vörös közvetlenül előttünk lép ki az ajtón, nem tudom, látta-e az érkező autót, és azért indult el, vagy rossz pillanatban akart meglépni, a bejáratnál tétovázik, habozik néhány tizedmásodpercet, aztán dönt, mellettünk marad, elmulasztotta a pillanatot, nem húzott el, akkor viszont be fog szállni velünk a kocsiba, kapunk még időt, hogy kikristályosodjon, mi legyen velünk.

Hűvös, kellemes szellőcske csap meg, ahogy kilépünk, jólesik, mint egy korty jéghideg víz, mikor nagy az ember szomja, én ülök előre, akkor nyilván én fizetek majd, kinyitom a Mercedes ajtaját, jó estét kívánok, nem tudja, melyik kórház ügyeletes ilyenkor, lenne két kutyaharapásunk, a taxis sajnos a vicceskedő fajtából való, azt javasolja, próbáljuk szőrivel gyógyítani, nem tetszik a válasza, ezzel együtt beszállunk. Nem nevetünk, erre gyorsan elhallgat, nem tréfál tovább, elnézést nem kér, az túlzás is volna, aztán mégis felnevet, de már óvatosabban, nagyobb gond, hogy fogalma sincs, hová vigyen minket, hátul elhelyezkednek az utasok, különös a viszonyrendszer, nézem a sofőr arcát, még ül rajta a mosoly, egyszerre megtört és huncut az ábrázata, alapvetően elégedett magával, szerintem nem gondolja, hogy komoly a baj, bár a tükörben ellenőrzi, van-e vérzés, és ha van, menynyire erős, hagy-e nyomot majd az ülésen, sajnálom már, hogy előre ültem, a két nő hátul szorosan közrefogja Molekulát, jó lenne cserélni vele, érezhetném Emese testmelegét.

Elég hangosan dől a zene a kocsi hangszóróiból, a Rihanna nevű énekes nyomja a Russian Roulette-et, and you can see my heart beating, oh, you can see it through my chest, mostanában gyakran játsszák, semmit nem jelent, később dől el, egynyári sláger, vagy több van benne, én a magam részéről szeretem, a dalt is, meg ahogy a nő nem túl lenni akar a sorokon, nem kipipálja, megoldja a feladatot, hanem megtámadja a hangokat, viszi bele a lelkét, uralja az egészet, ő biztos nem döntésképtelen, legfeljebb szerencsétlen, néha írnak róla a kocsmában található bulvárújságokban, olvastam, hogy időnként megveri őt sötét, bunkó rapper-barátja, nem ők az álompár nekem, nem értem, minek tűri, miért tűrik ezt a nők. Sikeres, szép, valószínűleg szerelmes lehet a hülye, ver a szíve keresztül-kasul a mellében, a szerelem erős, hát még a szeretet, erős, mint a halál, sőt, erősebb, mint tudjuk, kérdés, hogy aki egybeszerkesztette őket, keresztezte az útjaikat, mit gondolhat ilyenkor, hibázott vagy ellenkezőleg, valami életfeladatot adott nekik, legalább az egyikük számára?

Okosabban tenném, ha a magam helyzetét próbálnám értelmezni, ha nem azért történnek az ilyen találkozások, hogy beteljesedés legyen a vége, akkor legalább megfejthetőknek kellene lenni, mi az értelmük, nem igaz, hogy ez nem érdekes probléma, érdekes, ahogy az is, miért nem csak addig útitárs egy útitárs, amíg az öröm áll nyerésre a fájdalommal szemben, a vörös például mit keres még mindig itt, rég nem kéne velünk lennie, kellemetlen az egész helyzet, Molekula felszisszen, megint belenyilalhatott a fájdalom a lábába, a sofőr közben telefonon informálódott, és most mondja a hírt, MÁV-kórház, azt mondják a központban, indulunk, egybe vagyunk szerkesztve mi öten most egy darabig.

...

Nyolcvanhat esztendős születésnapja környékén különös változást vett észre magán a szerelmem nagyapja. Néhány hétnyi tűnődést követően összehívta a családot, és bejelentette nemcsak ennek meghökkentő lényegét, hanem időközben meghozott döntését is, miszerint a lehető legsürgősebben össze kíván költözni Jánossal, hetvenkilenc éves pasijával, értse meg a felesége, gyermekei és az unokák, nem tehet mást, nem titkolt ő semmit ezzel kapcsolatban, nem halogatta a bejelentést, most tört rá a legyűrhetetlen érzés, neki is furcsa, de ez van, halálosan szerelmes, egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, ha lelép otthonról. Nem vonzódott soha korábban a saját neméhez, nem fojtott el semmit magában, sőt, határozottan idegenkedett minden efféle természetellenességtől, még buzizott is nemegyszer, néha rá kellett szólni, akkora hévvel, őt magát lepte meg leginkább az orientációjában beállt drámai változás, számára is új minden ezzel kapcsolatban, olyan, mintha csak történnének vele a dolgok, tőle teljesen függetlenül, ugyanakkor boldog, és úgy érzi, tett annyit szeretteiért az elmúlt évtizedek során, hogy elengedjék, János nagyon várja őt.

Vilmos nagyapa biztos volt őszinte és tiszta érzéseiben, bűntelenségében, de mindenekelőtt magában, mosolyogva kért megértést vagy legalább megbocsátást a körülötte élőktől, ha könnyebb nekik a megbocsátás mint a megértés, azt mondta, az is bőven elég lesz. Korábban nem tapasztalt fülledt, feszült csend telepedett szerelmemék otthonára a hír bejelentéskor, a jelenet főszereplője derűsen, kisimult vonásokkal üldögélt hatalmas olvasófoteljében, kezeit a karfákon pihentette, előtte némán álltak a többiek, sajnos nem voltam jelen, soha nem foglalkoztam a csajaim rokonságával, még a feleségeim családjait is igyekeztem kerülni, ezért a pillanatért viszont kár, bánom, hogy távol voltam. Remegve érkezett meg aznap este hozzám az édes unoka, hibátlan színösszeállítású öltözetében –amelytől nem sokkal később megszabadítottam –, alig tudta eldadogni, mi történt, ismertetett minden részletet, óriási katasztrófaként élte meg a bejelentést, sokkolta, ahogy mondani szokás, nehezen sikerült megnyugtatnom, azért tudtam végül, mert hatott rá, amikor látta, mennyire tetszik nekem ez a történet, nevettem, de nem rosszmájúan, inkább vidáman, nem kiröhögtem a nagyapját, ellenkezőleg, örültem az örömének, ettől higgadt le az én jószívű szerelmem, belátta, hogy nincs itt baj, nem tragédiáról van szó, hanem boldogságról.

Joggal merülhet fel benned a kérdés, hogy jön ez most ide. A taxis félreérthetetlen pillantásai juttatják eszembe a meleggé vált nagyapát, értem már, miért néz folyamatosan a visszapillantó tükörbe, nem a vérzés hevessége érdekli, hanem Molekula, az ő vad arcát bámulja szerelmesen, én is tetszem neki, de kevésbé, a finom, árnyalatnyi különbség pontosan érzékelhető, ha nem lenne hátul a vérző utas, erősebben fókuszálna rám, így viszont csak második lehetek, mint Alan Shepard, az űrember. Molekula nem csak a nőknek jön be jobban, a férfiaknak is, nem baj. Elsősorban kedvességet olvasok ki a meleg, barna sofőrszemekből, meg valami tűnődő szomorúságot, lehet, hogy huncut és megtört is, ahogy először láttam, de nem ez a lényeg, hanem a folyamatos kompenzálás, főleg ez van benne, nyilván nem olyan bátor, mint Vilmos nagypapa, jobban is szenved nála, és ez így lesz egészen addig, míg el nem meri mondani valakinek, mi nyomasztja. A feleségének tudná esetleg, akinek a képe ott virít a műszerfal mellett, békésen fogják egymás kezét a fotón, látjátok, utasok, nem vagyok buzi, van feleségem, elképzelhető persze, hogy mégsem ő lesz, akinek kiönti a szívét, remélem, nem is mi, semmiképpen nem ez a megfelelő pillanat, nekünk éppen elég, ha elrepít minket a kórházig, talán a következő fuvarral nagyobb szerencséje lesz.

Nem tolakodó a nézése, erről szó sincs, az időt sem húzza, nem megy kerülő úton, halad becsületesen, tisztességes sebességgel a cél felé, a Deák térnél óvatosan próbál érdeklődni, mi történt velünk, de miután egyikünknek sincs kedve válaszolni, nem forszírozza a dolgot, hosszabb csend után végül a szőke szíve esik meg rajta, dióhájban elmeséli neki az eseményeket, meglepetésemre azt is hozzáteszi, milyen szerencsétlenek vagyunk, amiért éppen egy ilyen szép estén történt az affér, ezt a szót használja, affér, pont, amikor harmincéves vagyok, ezt csak a vöröstől tudhatja, én nem mondtam el neki, Molekula csodálkozik, ezúton értesül a jeles eseményről, a sofőr rám emeli bánatos kutyaszemeit, jobb lenne, ha az utat figyelné, boldog születésnapot kíván, megköszönöm, erről akkor ennyit, Molekula is felköszönt két szóval, tőle már ajándékot is kaptam, a fülemre, még mindig fáj, bár rengeteget javult a helyzet, nem fogom megmutatni orvosnak, kellemetlen lenne, ha megkérdezné, kitől kaptam az ütést.

Kicsit oldalt fordítom a fejem, balra, a sofőr felé, hogy a szemem sarkából lássam a szőkét, jobban érdekel, mint az út, mögöttem a vörös ül, ő nem veheti észre ócska kis helyezkedési trükkömet, Molekulának ezzel szemben feltűnhet, milyen nehezen bírok magammal, a sofőr pedig félreérthet, veszélyes dolgot művelek, de tehetetlen vagyok, egyre gyönyörűbbnek látom ezt az Emese lányt, olyannyira, hogy alig bírom figyelni a taxiórát, pedig nem ártana, eltelik pár perc teljes némaságban, a vörös jelentős szünet után szólal meg, utoljára a kocsmában mondott valamit, most a város fényeit nézi, baszki, de szép, ámul az Andrássy úton, erre jöttünk nemrég a robogón, csak fordítva, a másik irányba, közeledünk a Városligethez, a Hősök terénél csikorog egyet a taxi, ahogy fordulunk, nem sokkal később fékezünk, érdekes, ez a Dózsa György út, úgy látszik, itt a bejárat. A rádióban csillagról és fecskéről dalol Lovasi énekes, jólesik hallgatni, én lennék fecske szívesen, tudom, te nem, sokat kéne utazni a szárnyaiddal, a többiek kikászálódnak, fizetek, busás borravalót adok, nem tudom, miért, szimpatikus a taxis, de azért igyekszem szigorúan nézni rá, mint konzervatív apuka a liberális fiára, így rendben leszünk, én megértem őt, köszönöm a kedvességét, viszont tovább nem megyünk el aranyoskodásban.

Az éjszakai portás zörgeti a kulcscsomót, szívélyes, csak kurva álmos, pedig lehet itt forgalom, sötét udvaron kell átvergődnünk, hogy a váróhelyiségbe érjünk, a kórházakról mindig te jutsz eszembe, de most elhessegetlek, segítenem kell a kutya áldozatainak. Viszonylag gyorsan veszik fel Molekula és Emese adatait, bemondják egymást értesítendő hozzátartozónak, nem kapnak ígéretet gyors ügyintézésre, kevés az orvos, várakoznak jó néhányan, és ha esetleg mentő hoz be valakit, az mindenkivel szemben előnyt élvez, talán nem túl durva ez az éjszaka baleseti szempontból, bár nem az a legveszélyesebb, inkább a családi verekedések, ha nincs ma sok belőle, gyorsan végzünk, aztán hogy utána ki hova megy innen, az egyelőre rejtély, mielőbb be kéne lőni sérültjeinkbe egy-egy tetanuszt, egyelőre eddig látunk előre.

Többen várnak, mint ahány hely van, ugyanúgy állunk egymás mellett, mint nemrég a kocsmában, nagyjából egyszerre tudatosodik bennünk, hogy a nyakunkban kupicás poharak lógnak, ezen még a vörös is elmosolyodik, velünk átellenben fiatal rendőr üldögél egy széken, mellette fehér köpenyes fiatal nő, itteni asszisztens lehet, nem tudom, miért nem dolgozik, foglalják a helyet az álló sérültek elől, fel fogom állítani őket, ha nem veszik észre magukat. Az asszisztens próbálja feltűnés nélkül fürkészni az emberek arcát, közben folyamatosan beszél az egyenruhás fülébe, fontos információkat oszthat meg vele, ha valaki elfogja a tekintetét, gyorsan másfele néz, kíváncsi vagyok, miről lehet szó, próbálok közelebb férkőzni hozzájuk. A rendőr jelenlétén egyébiránt nem csodálkozom, előfordulnak meghökkentő jelenetek éjszakai ügyeleteken, például amikor sértett és elkövető együtt érkezik, néha folytatódik a perpatvar, ez a rendőr nyilván felügyel.

Nyílik a röntgenes helyiség ajtaja, mindenki odakapja a fejét, kell néhány másodperc, míg összerendezgetem az emlékeimet, honnan ismerem a karját fogó embert, megvan, ez Szelim, a temetőőr, észrevesz, hozzám lép, rám esett egy Jézus, ahogy mentem vissza, képzeld, es te?, mondom neki, hogy kísérő vagyok, harapott embereket hoztam be, elpanaszlom a sporttáskám elvesztését, bólogat, ha megtalálja, nála lesz a kuckójában, csak meg kell várnia az eredményt, mielőtt visszamegy, az a kérdés, van-e szakadása, szerinte nincs, csak erősen megütötte a leszakadt kődarab, valamit ellenőrzött, nem kérdezem, mit, sírfeliratot vagy virágillatot, mit ellenőrizhet egy bagdadi temetőőr a budapesti Jézus-szobrok alatt, felesleges fennakadni, ez a legkevesebb ezen az éjszakán, bármi lehet.