James Joyce Ulysses című regényével kapcsolatban járja a mondás, hogy nem lehet elolvasni, csak újra olvasni. Valahogy ez jutott eszembe Valére Novarina Képzeletbeli operett című darabját nézve. Amikor a 2009-es bemutatót követően láttam a darabot, se nem értettem, se nem élveztem különösebben. Jó, hogy ilyet is láttam a debreceni Csokonai Színházban, de ennél több nem maradt meg bennem, hacsak nem az a kérdés, hogy nem lett volna érdemesebb egy kisebb kamaraszínházban játszani, mert a szinte üres teret se a geometrikus formákba öntött minimalista díszletek, se a színészek nem tudták igazán megtölteni, arról nem is szólva, hogy a vidéki színház bérletes közönsége sem reagált feltétlen lelkesedéssel a darabra. A 2010-es DESZKA keretében ismét megnéztem az előadást, és mintha egy másik Képzeletbeli operettet láttam volna. A színészeknek sikerült felvenni a szöveg hangulatát és nem értelmezni, hanem közvetíteni kezdték Novarina abszurd világát az emberről, az életről, a halálról, a fogyasztói társadalomról, vagyis arról, hogyan is élünk. Az összefüggéstelennek tűnő sorok, a szinte megjegyezhetetlenül zagyva szövegáradat nincs híján a mélyebb, filozofikus gondolatoknak, vagy éppen humornak, de nehezen megközelíthető, nem csoda, hogy a színészeknek is időbe telt belerázódni a szerepükbe. A Sztanyiszlavszkij-módszer igencsak csődöt mond, ha valaki Novarina figuráiba akarja beleélni magát, mert hogyan is lehet beleképzelni magát egy színésznek az olyan sorokba, mint „Szakadékolom az embert.”, vagy „Gyere magadon kívülre.”? Talán ez lehetett az oka, hogy a bemutató tájékán még nem tűnt teljesen késznek az előadás. Mostanra viszont beérett, alkalomról, alkalomra erősebb, ráadásul minden abszurditása és nehézsége ellenére a színészek megtalálták a szöveghez a maguk útját, mint ahogy az is megtalálta a színészekhez vezető utat, mert ez bizony elengedhetetlen a hitelességhez, és a közönség megnyeréséhez. A nézőknek is el kell fogadniuk, hogy a Képzeletbeli operett befogadása másfajta nézői magatartást kíván. El kell szakadniuk a pusztán racionális megközelítéstől, hogy feltétlenül értelmet és összefüggést keressenek a szövegben, jobb, ha hagyják, hogy a színészek kézen fogják és magukkal vigyék az író/rendező/esszéíró/képzőművész Valére Novarina különös világába, ahol a szavak kuszaságában, hol az értelem, hol az érzelem tör utat magának. A darab minden nehézsége ellenére a színészeknek sikerül megőrizniük annak játékosságát és a humorra fektetni a hangsúlyt legyen szó Vranyecz Artúr táncbetétjéről, Szűcs Nelli és Varga József szerelmi duettjéről, Kristán Attila bemondójáról vagy a regényíró monológját előadó Mészáros Tibor bravúrjáról. A darab csúcspontjaként vehető nagymonológból Mészáros olyan virtuóz szóáradatot ömleszt ránk humorral és lankadatlan energiával hosszú perceken keresztül, hogy hozzá képest még a jelenetet fogadó tapsvihar is lagymatagnak tűnik. A kilenc színész (Ráckevei Anna, Újhelyi Kinga, Szűcs Nelli, Jámbor József, Mészáros Tibor, Kristán Attila, Vranyecz Artúr, Varga József és Kóti Árpád) énekel, táncol, szaval, operettesdit játszik a laza szerkezetű darabban, ahol az egyes epizódokat leginkább a halott ember (Kóti Árpád) újra meg újra feltűnése és túlvilágról küldött üzenetei fognak egybe. A Képzeletbeli operett érdekessége, hogy a műfordító/dramaturg Rideg Zsófia úgy magyarította a szövegeket, hogy tudta pontosan, kik fogják játszani a szerepeket, így fordítása igazodik a színészek karakteréhez is. Szoros együttműködés alakult ki a zenei adaptációért felelős Szentai Cecília és a zeneszerző Christian Paccoud közt, akik a zeneszámokat is aszerint formálták, hogy abba ismert magyar dallamok, sőt még egy orosz dal is felcsendüljön. A közös erőfeszítésnek köszönhetően az operett lehet, hogy csak képzeletbeli, de a varázslat nagyon is valós.

(A Képzeletbeli operettet a párizsi Odéon Színház novemberben vendégszereplésre hívta. A debreceni Csokonai Színház előadása nyitja az idei évad Novarina szezonját a francia fővárosban.)