„A regény némely lapján a szavak úgy ismétlődnek, mint a refrén, az elbeszélés énekké válik, ez sodor, magával ragad. Mi a kútfeje ennek a zenének, ennek a költészetnek? Az élet prózája; a fokozhatatlan banalitás: Jurek szerelmes Soniába: szerelmes éjszakáiról roppant kurta említés történik, de Sonia hintájának a lengése komótos, részletes leírást kap. ’Miért szeretsz annyira hintázni?’ – kérdezi Jurek. ’Mert… nehéz elmagyarázni. Ott vagyok legalul, aztán rögtön legfelül. És viszont.’ Jurek e lefegyverző vallomás hallatán ámulva néz föl, mert ’a facsúcsoknál a halvány krémszín talpak egyszerre megsötétülnek’, s néz le, ’mert visszaszállnak ismét az orra elé’, néz, csillapíthatatlan ámulattal, és nem felejt.” –Marek Bienczyk: Tworki című regényéről írta az idézetteket Kundera („Az idill az irtózat leánya”), s e részletnél keresve se találnék jobb példát a Kunderaélmény megvilágítására. Mert aki Kunderát olvassa, csak „néz, csillapíthatatlan ámulattal, és nem felejt”. Nem felejti Kundera-élményeit és a tanulságokat, amelyek egymást erősítve, hatványozottan munkálnak a későbbiekben.

Emlékszem, először Pernye András zeneakadémiai óráin túli, immár életiskolájának szemináriumán találkoztam először néhány, korábban számomra ismeretlen író nevével (hallhattam róluk korábban is, de olvasmányélmény egyikükhöz sem fűzött). A felfénylő nevek örökre az emlékezetembe vésődtek: Musil, Hrabal, Mrozek – no és Kundera! A 80-as évektől vadásztam könyveikre – s hála a magyar könyvkiadásnak, fokozatosan feltárulhatott e szerzők világa, éspedig élményt adó fordításban! A hazai olvasó az adekvát nyelviség jóvoltából készséggel elhihette: a szerzőket olvassa.

Kundera kiváltképp könnyen képes belopni magát a muzsikusok szívébe, a zenével való sokrétű kapcsolatai révén. Hogy zeneiség árad soraiból, az több íróról elmondható – hogy rendszeresen példálózik zenei analógiákkal, az már kevesebbekről. És hogy érdemben tud szólni muzsikusokról, művekről, interpretációról – ez a legkevesebbek sajátja. Az Elárult testamentumok (Európa, 1996) óta olvasói számára nem pusztán életrajzi adat, hogy Kundera zenész családból származik, apja jó nevű zongorista és zenetörténész, s ifjúkorában az író maga is aktívan muzsikált. Az írónak a zenével való kapcsolata több, mélyebb a felszíni adatoknál; lényeglátása egyszerre gazdagítja muzsikus és nem muzsikus olvasóit –utóbbiak figyelmét akár szándékolatlanul is ráirányítva a kimeríthetetlen gazdagságú zeneirodalom ritkán hallható remekeire. A zenész meg csak ámul: hogyan lehet akár esetleges, alkalmi élményeket is beemelni gondolkodói rendszerbe, s ezáltal új nézőpontból láttatni jelenségeket, revideáltatni (beidegzett, megcsontosodott) nézeteket. Az Elárult testamentum: bibliája kellene, hogy legyen minden értelmiséginek. A Találkozás régi-új remekei olyan olvasnivalókat kínálnak, amelyek – már csak rövid terjedelmükből adódóan is – mindegyre újraolvasásra sarkallnak. Az írások egy része személyes élményből fakad, némelyikben baráti beszélgetésben felvetődött gondolati mag szökken szárba. De a legszemélyesebb, tartalmában-terjedelmében bármennyire is lehatárolt írás sem nélkülözi a lényegi eszenciát – épp ez adja a gyémánt fényű élményt.

Kundera tanítása sokrétű: lebilincselő a tisztánlátása, amellyel „helyükre tesz” tényeket, jelenségeket, tetteket, érzés- és indulatkitöréseket. Nézeteit, véleményeit úgy támasztja alá konkrétumokkal, hogy az adatok súlya nem húzza le a szárnyaló gondolatmenetet, ugyanakkor sejteti a háttérben mindig meghúzódó gazdag tudásanyagot. Példái, utalásai azzal a következménnyel járnak, hogy szinte észrevétlenül elkezdünk érdeklődni a háttéranyag iránt is. Irodalmi olvasmányoknál a nyelv szabhat határokat (pontosabban, fordításban vagy az érdeklődő által ismert nyelven való hozzáférhetőségük), zeneműveknél a felvételek (és a kottaanyag).

Az esszégyűjtemény egyik fejezetcíme Schönbergre irányítja a figyelmet (Schönberg feledése), több írás címében szerepel zeneszerző név (A teljes örökség vágyálma Beethovennél, valamint Az örökség teljes elutasítása, avagy Iannis Xenakis). Az Első szerelmem fejezetcím alá sorolt két tanulmány (Egy féllábú nagy futása és A legnosztalgikusabb opera) nem más, mint Janácek-hommage. Az egykori Janácek-növendéknek a fia, akit gyermekként a Janácek-tanítvány Pavel Haas tanította zeneszerzésre, mintha életfogytiglanra feltöltődött volna Janácek zenéjével, s annak elkötelezett szeretetével. Ez a szeretet intellektuális: adatol, ismertet, értékel, bírál. Az olvasó fellelkesedve elhatározza: energiát nem kímélve, annyi Janácek-zenét hallgat, hogy elmondhassa: ismeri a komponistát. Aztán megtorpan: jaj, dehogy! Hiszen a cél: Janácek (Kundera Janácekja!) igazi megismerése – és máris módosul a feladat: utánajárni azoknak a felvételeknek, amelyeket Kundera elismer (zongoradaraboknak Alain Planès, vonósnégyeseknek a bécsi Berg kvartett tolmácsolásában). És utánanézni, van-e Janácek-felvétel Charles Mackerrasszal, Pierre Boulezzel. A Schönberg feledése című esszé kiváltképp kedves a magyar olvasónak: itt közös lehet az élményanyaga az íróval, aki Terezínt idézi fel, annak zenei életét, Hans Krasát, akinek gyerekoperáját a Budapesti Fesztiválzenekarnak köszönhetően láthatta a Budapesti Mahler-ünnep közönsége (és megannyi koncerté, ahol később többször megszólaltatták a művet). Amikor a Kundera által elemzettekhez-értékeltekhez hangzó emlékképeink társulnak, felerősödik az élmény, erősebben kötődik a tanulság (így Beethovennél, máskor Bachnál vagy épp Sztravinszkijnál).

És közben az ember óhatatlanul is körülnéz háza táján, hasonló értékes elkötelezettség után kutatva. Van-e magyar író, aki ily módon orientálni tudná olvasóit (netán konkrétan ráirányítva a figyelmet egy vagy több magyar zeneszerző műveire)? S addig is, amíg talál ilyet, visszatér az olvasmányélmény kínálta eszményi zenetörténet tanárhoz, s próbálja ütemezni a hosszú távú feladatokat, beleértve azokat a restanciákat, amik az Elárult testamentumok tanulmányaiból mindeddig feldolgozatlanok maradtak. „Mikor egyik művész a másikról nyilatkozik, mindenkor önmagáról is beszél (közvetve, utalásosan), csakis ez ad súlyt értékítéletének” – írják egy helyütt (A festő brutális gesztusa: Francis Baconről). Igen, a sokat megélt író saját tapasztalatai is szükségesek ahhoz, hogy képes legyen „berendezni” azt az ürességet, „ahová az ősök hangja már nem hallatszana el” (Szerelem a gyorsuló történelemben). Övé is a „szomorúan tisztán látó, tűnődő, a lényegre irányuló tekintet” (ugyanott), amellyel értékekből akar – és tud – láttatni horizontot, szemhatárunkon megtartva letűnt korok művészetének legjavát.

Kunderát olvasva, nem tűnik túlzásnak ajánló-ismertető szövegek beharangozása, miszerint az író számára (aki szerint a regényíró az ember megismerésére teszi fel életét) a művészet egyedüli értelme a szépség, az életé pedig a művészet. Talán ez a titka annak, hogy minden gondolatával képest megszépíteni olvasói „humortalanul nevető világ”-át.