„Nekünk Mohács kell” írta Ady, és sajnos, úgy látszik, igaza volt. Sokan elemezték Mohács előtörténetét, de egyben megegyeztek: a magyar nemesség az egymás elleni harccal volt elfoglalva mindaddig, amíg a nemzeti tragédia be nem következett. Már ott állt a török had a kapu előtt, de a nemesség egy részének fontosabb volt a másik ellen acsarkodni, mint a nemzetet megmenteni.

Ma nem áll a török a kapu előtt, az Európai Unió tagjai vagyunk (egyelőre) függetlenségünket közvetlen veszély nem fenyegeti. De erőben és politikai befolyásban izmosodnak a „belső törökök” (ez is Ady), akik képesnek lehetnek arra, hogy a független Magyarországot a magyarság börtönévé változtassák. A magyar politikai osztály pártjai (legalábbis 1997 után, bár nem egyforma mértékben) megint csak egymás tönkretételével voltak elfoglalva, megint csak fütyültek a nemzet érdekére. Mintha, a Bourbonokhoz hasonlóan, a magyar nemzet vezető testületei, bár különböző politikai intézményekben képviselve, vagy ötszáz esztendő alatt semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek volna. S mint ez akkor is megtörtént, a legerősebb vádat ma is a helyzetért leginkább felelősek fogalmazzák meg – mások ellenében. Ezt persze nem Kéri mondja, aki 2009-ben letette lúdtollát, hanem én. Ő már nem beszélhette el a rendszerváltó pártok eltűnését, a radikális jobboldal előretörését, a baloldal megérdemelt súlyos vereségét, a jobboldal meg nem érdemelt diadalát, a leplezetlen bosszúhadjáratot, a parlament teljes bénultságát egy parlamentáris rendszerben.

De a legfőbb példát mégis az ő krónikájából merítem. 2006 őszén, a rendszerváltozás óta először, megjelenik a nyílt erőszak. Jobboldali szélsőséges hőbörgők betörnek a televízió épületébe, majd néhány héttel később a rendőrség indokolatlan erővel alkalmaz erőszakot. Kéri krónikájában egy fordulópont. Azóta nincs még viszonylagos béke sem nálunk a nap alatt.

De miért nem? Hasonló, sőt ennél kiterjedtebb utcai erőszak más országokban is előfordul, gyakorta súlyosabb áldozatokkal, még halálos áldozatokkal is jár, mint nemrég Görögországban. De Görögország pártjai (a szélsőséges kommunista párt kivételével) nem használták ki maguk számára a tragikus helyzetet, hanem vállalták a felelősséget országukért. A mieink azonban nem. Ahogy Kéri írja: „Magyarország népe ötven napra bepillanthatott abba a katlanba, amely az indulatok, a reflektálatlan csoportsérelmek, a keretek és normák nélküli világok mélyén az elmúlt évtizedekben felhalmozódott. Ez a látvány több, mint riasztó volt. Ennél riasztóbb élmény már csak a politikai osztály sokhetes képmutatása és tehetetlenségének szemmel látható, naponta megtapasztalható gyakorlata volt”. Ezt használta ki, hozzáteszem, a felelőtlen, csak önérdekére gondoló politikai demagógia. Az elhibázott őszödi beszéd óta amúgy is végveszélybe került reformpolitika ekkor hunyt ki, ha még el is tartott egy ideig, míg a hullát eltakarították.

Ha jól olvasom Kéri krónikáját, a rendszerváltás utáni időből két év kitüntetett hangsúllyal szerepel. Az egyik 1997, amikor már jelentkeztek a Bokros-csomag eredményei, s a jövő nyitva állt; a másik 2006, amikor kiderült, hogy ezt a jövőt eltékozolták. 1997 előtt a lehetőségek szűkösek voltak, 1997 és 2006 között azonban volt esély a demokratikus-gazdasági kibontakozásra. Kéri – aki minden évet egy jellemző névre keresztel – a következő neveket adományozta ezeknek az éveknek:

1998 „a meglepetések éve” (az Orbán–Torgyán-koalíció), 1999 „a napfogyatkozás éve” (és nem csak a természetben). 2000 „az elünnepelt év” (korona a Parlamentben), 2001 „az utolsó békeév” (millenniumi ünnepségek, kisgazdakáosz), 2002 „a szélsőséges szenvedélyek éve” (az ellenzék nem akarja elfogadni a szocialista–liberális koalíció győzelmét, megjelenik a szélsőjobb, Medgyessy száz napja). 2003 „A tehetetlenkedés éve” (kórháztörvény, párttá alakul a Jobbik, futballhuliganizmus, az iraki hadműveletekhez való csatlakozás), 2004 „A fordulatok esztendeje” (EU-tagság, Orbán „nemzeti petíciója, Gyurcsány az új miniszterelnök), 2005 „A két vezér éve”. Ez az utolsó év, amikor még nyitott az ország jövője. (Megválasztjuk köztársasági elnöknek Sólyom Lászlót. A pártvezérek felstilizálása már érzékelteti a veszélyt. A Mohács előtti helyzet lassan kialakul.).

Nincs miért fegyvert s vitézt énekelni. Fegyver hál’ Istennek nem, vitézek pedig ebben a történetben nincsenek.

A demokráciában az a politikus a vitéz, aki meg tudja értetni a választóval, s ezáltal meg is tudja valósítani – legalábbis részben – az ország érdekeit szolgáló elképzeléseit. Aki tiszteletben tartja az alkotmányt és a törvényeket. Aki kész vitára, kész meghallgatni az ellenvéleményt, mi több, fontosnak tartja azt. Aki hisz a pluralista társadalmi berendezkedésben, a hatalmak megosztásában, s nemcsak hisz bennünk, de képes is fenntartani azokat. Aki a lassú döntések embere, mert a demokráciában minden döntés lassú, ugyanakkor a következetes döntések embere. Aki senkit sem zár ki a nemzetből, de sosem köt semmiféle kompromisszumot szélsőségesekkel. Akinek van diplomáciai érzéke, s képes önállóan gondolkozó emberek csoportjára támaszkodni.

Kéri krónikájából kiderül, hogy Magyarország krónikus demokratikus politikus hiányában szenved. Vagy az erő hiányzik, vagy az akarat. De ami még nem volt, az még – a jövőben – még lehet. Ahogy az önsorsrontásra való hajlamunkat is magunk mögött hagyhatjuk. Némi szerencsével és keserű tapasztalatokkal hátunk mögött. De hogy mit tett volna más Zápolya helyében, ezen már akkor sem volt érdemes gondolkoznunk.

• Kéri László könyve ugyan szomorú könyv, ugyanakkor azonban igen szórakoztató, érdekes és tanulságos olvasmány.

Már említettem, hogy Kéri minden évet 1988 és 2009 között „nevesít”, valamivel jellemez. Évről évre halad, mint minden jó krónikás.

Minden esztendőt négyféleképpen közelít meg.

Ez a krónika képes krónika. Kéri kiválasztja a korra és a kor eseményeire jellemző fotókat, s ezeket rövid szövegekben kommentálja. A képek nemcsak jellemzőek, hanem, mint előrebocsátottam, szórakoztatóak és tanulságosak is. Az első tanulság, amit belőlük levonhatunk, hogy még a közelmúlt politikai főszereplői (vagy akár cenzorai) a későbbiekben teljesen eltűnhetnek a képből, azaz a történelemből. Mára még a nevükre sem nagyon emlékszünk. A politikai diadal mulandóságára emlékeztetnek.

Kéri fotóválogatásából nem hiányzik az irónia, igaz szövegeiből sem. Mindig az önmagát és jelentőségét felfújó szereplőket kezeli ironikusan.

A krónika második rétege – a fehér vonulat – a folyamatos elbeszélés. A krónikus mindig az új megjelenésére, a változásokra és azok jellegére fekteti a hangsúlyt. De nem maradnak ki az állandóan, mintegy refrénként ismétlődő jelenetek sem, mint amilyen a temetés (újratemetés), a diadalmasan hazatérő sportolók állami üdvözlése, vagy az árvíz.

A krónika harmadik (narancssárga) rétege az év fontosabb eseményeit sorolja fel tömören. Többek között olyan eseményeket, melyek akkoriban, mikor megtörténtek, fontosak voltak, de mára rászorulnak az emlékeztetésre. Mint például a Köztársaság Párt vagy később a Centrum Párt megalakulása, vagy akár a NATO-népszavazás.

S végül ott vannak a zöldszínű szövegek. Ezek, mondhatnám, közvetítenek a fehér és narancssárga szövegek között. Konkrét eseményekről tudósítanak, de ezeket nemcsak tárgyszerűen írják le, hanem értelmezik és elemzik is. A négyféle megközelítés (fotó, folyamatos krónika, események kiemelése, a legfontosabb események elemzése) remekül kiegészíti egymást.

A hagyományos krónikás többnyire nem törekszik objektivitásra, hanem szenvedélyesen kiáll hősei mellett, akár győztek azok, akár elvesztették a csatát. De mivel Kéri sem nem fegyvert, sem nem vitézt nem énekel, igyekszik tartani magát az elfogulatlansághoz. Nem abban az értelemben, mintha az egész folyamatot nem ítélné meg, de abban az értelemben igen, hogy a szereplőket igazságosan, egyenlő mércével mérve mutatja be. Nem „pártos” könyv, nem szolgál érdekeket. De értékeket igen.

• A könyv bemutatóján valaki megjegyezte, hogy ezt a krónikát másként fogják megérteni azok, akik az elbeszélt korszakban Magyarországon éltek, s azok, akik távolból követték csak, ha egyáltalán követték az eseményeket. Megvallom, hogy én egyik felsorolt csoportba nem tartozom. New Yorkból az 1988-as eseményeket még figyelemmel sem kísértem. 1989-ben döbbentem rá először, hogy otthon valami történni fog. Attól kezdve szorongva és örömmel figyeltem mindarra, ami otthon történt. A rendszerváltás, az első szabad választás, életem egyik legörvendetesebb eseménye volt. 1994 óta egy fél évet mindig Pesten töltöttem, személyesen tapasztaltam sok mindent, amiről Kéri beszélt. Ugyanakkor azonban a 2006-os év vészes őszén éppen New Yorkban tanítottam. Nekem Kéri László könyve sokat mondott azokról a hónapokról, melyeket nem itt éltem meg, ahogy azokról is, melyeket itthon töltöttem.

Mindenkinek, akit érdekel a közelmúlt (és a jelen) melegen ajánlom Kéri László könyvét. Ezt a szomorú krónikát. De talán nem mindenki fogja hozzám hasonlóan szomorúnak érezni.