Hol van már a Kistehén? Mármint az eredeti. A végtelenül cukor és hamisítatlanul eredeti kis, sárga hím(!) tehén, aki ült a fa tetején. Volt itt szó rajzfilmről, filmről, mindenről, aztán semmi, csak néhány aranyos reklámfilm. Mikor a fejhangú párosujjú patás internetes mém-jét meglovagolandó (legalábbis akkoriban még ezt hittük), híre ment, hogy jön egy lemez, könnyen hihettük, hogy végig a Tehen fog óbégatni. Ehelyett, még Zene a nyulaknak néven adott ki Kollár-Klemencz László és tehetséges csapata egy nehezen kategorizálható, leginkább infantilis alternatív mulatós zeneként jellemezhető cédét. Az aranyosság megmaradt, a zene ígéretes volt, de ennél nem sokkal több. A következő két lemez (Csintalan, Szerelmes vagyok minden nőbe) alatt vált vérprofivá a zenekar, nemcsak az újabb netes sikersztori (Szájbergyerek) miatt, hanem a stílus kiforrása, az egyéni hang meglelése és főként a hazai mellett, sőt, azon jócskán túltevő nemzetközi sikerek miatt is.

Én így szoktam le erről az együttesről, a profizmus, a kiszámíthatóság miatt. Aztán nemrég visszataláltam hozzájuk. Kollár-Klemencz ugyanis 2008-ban, immáron Kollár-Klemencz Laci és a Kistehén Melankolikusok név alatt megjelentette az utóbbi két évtized egyik legfontosabb, talán legjobb lemezét (ha egy-két Kispál és a Borzanyagtól most eltekintünk), Ember a fán címmel, legnagyobbrészt akusztikus hangszerelésben, szép, szomorkás dalokkal, keringőritmusban.

Idén viszont egyedül maradt, társai ugyanis nemcsak faképnél hagyták (már amennyire a zavaros zenekari közleményháborúból kikövetkeztethetőek voltak az okok és okozatok), de kísérletet is tettek a Kistehén-brand elperelésére, ezidáig sikertelenül. Kit ne érdekelne ezek után egy új Kistehén-lemez, kérdi költőileg és párás szemekkel a recenzens.

Szerencsénkre nemcsak a szituáció, hanem maga az anyag is érdekes. Még ha elsőre a maga ötvenhét percével kicsit túlméretezettnek hat is (mint sokadszori meghallgatás után megállapítottam, nem is csak elsőre), egyik legnagyobb érdeme, hogy minden újrahallgatás során rejt magában újabb és újabb kellemes meglepetéseket. A hangzás most igaz, nem akusztikus-melankolikus (bár Kollár-Klemencz legjobb tudomásom szerint ígért folytatást az Ember a fánnak), viszont cserébe hangos, karcos, rockosabb, mint bármelyik korábbi lemeze, és még némi garázs-indierock hatást is felfedezhetünk a Csintalan és a Szerelmes vagyok minden nőbe alkalmával talán túlságosan is balkáni-keleti irányba orientálódó hangzáson.

Ami elsőre is egyértelművé válik: itt most nincs helye a melankóliának. Legfeljebb némi Kárpát-medencei édesbúnak, sírvavigadásnak, szomorú, merengő keringődaloknak azonban semmiképp. A megszólalás pedig feszes, kicsit nyers, nem is annyira a garázsrock, mint inkább a noise, tehát zajrock, a lo-fi felé közelítve helyenként. Veszélyes kitérő ez, elvészhet benne maga a zene, pláne (ha van), az ének és a szöveg. Megfelelő stiláris arányérzékkel azonban nagyon jó számokat eredményezhet (ld. Vágjál hátba). Kontextustól függetlenül azonban nem tudom, mennyire jó ez a lemez. Az elméretezett hossz semmiképp sem válik az előnyére, a töltelékszámok sem, ahogy arra is felfigyelhetünk: most nyoma sincs rajta a slágerességnek.

Ettől még azért jó néhány figyelemreméltó alkotást találunk rajta, mint a korai Red Hot Chili Peppers kedves, hibbant, laza infantilizmusát idéző nyitószámot, az azt követő, indiebrit-popos beütésű A szerény nyulat és a Belga legszebb pillanataira emlékeztető, minimál-zajrokkos Vágjál hátba című műremeket („Cimbi vagy, haver vagy, vágjál hátba (...) haverom a rendőrfőnök, haverom a polgármester / haverom a Berlusconi, te vagy a legnagyobb faszagyerek”). Sorrendben az első három trackről írtam az előzőekben. És nem véletlenül, a cédé ugyanis amilyen frissen és ötletesen indul, úgy laposodik el fokozatosan, úgy oltják ki egymást az amúgy külön-külön tetszetős tételek (Tanulni még, Edd meg, ami tönkretesz, Mi sötétben szeretnénk mindent csinálni!, Lassan talál, Tekerem az erőt ), amelyek egyazon lemezen szerepeltetve jelentősen veszítenek izgalmi faktorukból. A másik baj, már ha ez egyáltalán baj, hogy a zenekarnak továbbra sincs a szó szoros értelmében vett saját hangzása, vannak persze egyből felismerhető stílusjegyei (elsősorban Kollár-Klemencz énekhangja és szövegei), de zeneileg még mindig nincs egységes kohéziós ereje (mint a már eddig is sokat dicsért Melankolikus-lemezen) ennek az egész Kistehén-masszának.

Így a Picsába az űrhajókkal, bár sokszor meghallgatható és hallgatandó is, egyelőre az időhúzás, a sorok rendezgetésének fázisát reprezentálja, azt a leheletvételnyi időt, míg Kollár-Klemencz László, aki nem mellesleg (és ehhez még a korábbi felállás meglétekor sem férhetett sok kétség), a zenekar egyetlen igazi tagjaként, agytrösztjeként kitalálja, hogy egészen pontosan mit is akar és azt hogyan. Hogy meddig tart ez az átmeneti időszak (vagy pont ez az átmenet lenne maga a bejárni való pálya?), nem tudhatjuk, de amíg ilyen színvonalú lemezek készülnek mellesleg és időközben, nem lehet okunk panaszra.

(Kistehén: Picsába az űrhajókkal!, 2010, EMI Hungary)