„Miért bánsz így a művészettel, ember!”
ELSŐ VITÁZÓ: Azt hiszem, változás előtt állunk.
MÁSODIK VITÁZÓ: Állandóan változunk, ezért tudunk önmagunk maradni, nem gondolja?
ELSŐ VITÁZÓ: Ne beszéljen paradoxonokban!
MÁSODIK VITÁZÓ: Éppen ön mondja? Mi mást csinálunk mi ketten?
ELSŐ VITÁZÓ: Mi a paradoxonról beszélünk, nevezetesen a színházi paradoxonról, arról, hogy ami a színpadon megjelenik, azt a helyzet határozza meg. A beszédhelyzet, a szituáció, a szereplők egymáshoz való viszonya és így tovább.
MÁSODIK VITÁZÓ: Úgy érti, a színpadi közlésmód lényege, hogy a jelentés nem direkt, nem egyértelmű, hanem jelenségek, látszatok szövevényén át érvényesül, amit a nézőnek kell megfejtenie?
ELSŐ VITÁZÓ: Pontosan. Már ebből is az következik, hogy változás előtt állunk, mert az előadásokban egyre kevesebb a megfejtenivaló.
MÁSODIK VITÁZÓ: A színpadi jelentést nemcsak az ön által említett színpadi helyzet határozza meg, hanem a színpadon kívüli helyzet is. A többség ma nem sok gondot fordít arra, hogy a dolgokat megfejtse, vagy egyáltalán mögéjük lásson, gondolkodjon rajtuk. Mi ennek a paradoxonjáról is szoktunk beszélni.
ELSŐ VITÁZÓ: Ezt mondom. Az élet minden területén egyre egyértelműbbnek, vitathatatlanabbnak, megfellebbezhetetlennek tartott igazságokat akarnak elfogadtatni velünk. Ha a közönség végképp megadja magát, a játék megszűnik játék lenni.
MÁSODIK VITÁZÓ: Most metaforában beszél, vagy tényleg a színházra gondol?
ELSŐ VITÁZÓ: Találja ki, ha olyan jó a paradoxonokban.
MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor nyíltan kérdezem: úgy gondolja, hogy a színház halott?
ELSŐ VITÁZÓ: A színházat két évezred alatt sokan és sokszor temették, tehát nem vitás, hogy egyike a nagy túlélőknek. Ha körülnéz a világban, erről meg is győződhet.
MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor csak itt és most halott?
ELSŐ VITÁZÓ: Ezt sem állítom, bár biztos, hogy túl sokan gyilkolják. Mint Madách Tragédiájában a Zenész.
MÁSODIK VITÁZÓ: Akitől Ádám azt kérdezi, hogy „miért bánsz így a művészettel, ember”?
ELSŐ VITÁZÓ: Igen, róla beszélek. Valami bóvlit játszik vacakul.
MÁSODIK VITÁZÓ: És Ádám kérdésére, hogy tetszik-e neki, amit húz, azt válaszolja, hogy nem, de meg kell élnie.
ELSŐ VITÁZÓ: Igen, a bóvliból él meg. Nyilván, mert az kell a közönségnek. Később, még ugyanebben a londoni színben kiderül, hogy a tudomány is „nyegle, hogy megéljen”. Megélhet a művészet, megélhet a tudomány, ha kellően felszínes és olcsó. Már Madách korában is így volt.
MÁSODIK VITÁZÓ: Úgy gondolja, hogy ma még ígyebbül van? És főleg: lesz? Erre utalt, amikor a küszöbönálló változást emlegette?
ELSŐ VITÁZÓ: Lényegében igen. Úgy látom, ma egyre többször kérdezhetjük meg, hogy „miért bánsz így a művészettel, ember”. Rohamosan terjed a megélhetési bóvli. Művészetként hirdetik a gagyit. A művészet vagy föladja önmagát, vagy kockáztatja, hogy megszüntetik.
MÁSODIK VITÁZÓ: Várjon egy pillanatra! A Tragédia Zenésze tudja, hogy bóvlit árul, és szenved tőle. Nem cinikus, inkább kétségbeesett.
ELSŐ VITÁZÓ: Ez az egyik lehetőség, az önfeladás a megélhetésért. Megjegyzem, nem mindenki kétségbeesett, van, aki cinikus, például amikor a musical főszerepét olyasvalakire osztja, akinek nincs hangja, de erős a befolyása a hatalomnál.
MÁSODIK VITÁZÓ: Tehát az önfeladás az egyik lehetőség. Mi a másik?
ELSŐ VITÁZÓ: Az ellenállás. Megpróbálni megőrizni magunkban a művészt, és vállalni, hogy elveszik a hangszerünket.
MÁSODIK VITÁZÓ: A Tragédia Zenészének esetében ez az éhenhalással egyenlő. Azért említettem a kétségbeesését, mert én is úgy gondolom, hogy van, aki rosszabb nála. Például aki meg van róla győződve, hogy a bóvlija művészet. Ráragaszt egy címkét, hogy „népszínház”, plebejus öntudattal hirdeti, hogy nem az elitnek dolgozik, hanem a „népnek”, ami most különben is divat, és elhiszi magáról, hogy színvonalas.
ELSŐ VITÁZÓ: Kapóra jön, amit Andrei Serban, a nagyhírű rendező mond erről egy Woody Allennal folytatott képzelt beszélgetésben: „Örömmel veszem tudomásul, hogy ma, amikor mindenen eluralkodik a középszer, ön (akárcsak Bergman) még hisz az elit létezésében, és hozzá hasonlóan olyan szűk csoportot keres, amelyben teljes figyelemösszpontosítással lehet dolgozni, szinte titokban.” Szerencsésebb országokban az ilyen munka nem feltétlenül korlátozódik szűk körű csoportokra.
MÁSODIK VITÁZÓ: Szó szerint értette, amit az előbb mondott? Hogy aki ragaszkodik önmagához, attól elveszik a hangszerét? ELSŐ VITÁZÓ: Nem látja, mi történik a színházakban? Nem beszéltünk róla eleget? Kaposváron most játszódik le az utolsó felvonás, már Mohácsi Jánostól is megszabadultak, akit Schwajda György még ímmel-ámmal meg akart tartani. Schwajda csak félig tette tönkre a kaposvári színházat, most, hogy meghalt, teljesen tönkreteszik. „Be van fejezve a nagy mű, igen.” Ami nem sikerült Aczél Györgynek, az sikerül mai legjobb tanítványainak.
MÁSODIK VITÁZÓ: Komolyan gondolja, hogy a mai hatalom a pártállam folytatása?
ELSŐ VITÁZÓ: Főleg kulturális értelemben. Politikailag is sok a hasonlóság, lényegében egypártrendszer van, még akkor is, ha ezt nem a szisztémának, hanem magunknak köszönhetjük.
MÁSODIK VITÁZÓ: A Kádár-korszak kultúrpolitikája ideologikus alapon működött.
ELSŐ VITÁZÓ: A mai hatalomé nem? Kiegészítve az üzleti érdekkel, ami viszont kifejezetten magáncélokat szolgál.
MÁSODIK VITÁZÓ: A magáncélú üzleti érdeket értem, ezt jól látni a színházvezetői kinevezésekben. Baráti stallumként, azaz javadalomként osztogatják a színigazgatói posztokat. Sosem értettem, miért olyan jó színházigazgatónak lenni. Akkorák a fizetések?
ELSŐ VITÁZÓ: Nem csak fizetésekről van szó. Egy színházvezető befolyása túlterjed a színházán, önmagát és barátait kölcsönös meghívásokkal széles körben tudja érvényesíteni. Nem beszélve a műszaki, technikai és egyéb beszállítók kiválasztásáról. E tekintetben is nagyok a lehetőségek.
MÁSODIK VITÁZÓ: A színházi világban is van korrupció?
ELSŐ VITÁZÓ: Miért épp a színházi világban ne volna korrupció?
MÁSODIK VITÁZÓ: Az üzlet nem ismer ideológiát, ön viszont ideológiai indíttatású hatalomról is beszélt.
ELSŐ VITÁZÓ: Várható, hogy avíttas nacionalista és klerikális eszmék, amelyekkel megpróbálják átitatni a társadalmat, be fognak szivárogni a színházba is.
MÁSODIK VITÁZÓ: Ez Európában példátlanul provinciális lenne, legalábbis a nemzetközileg csereszabatos, mainstream irányzatokat véve alapul.
ELSŐ VITÁZÓ: Európában igen. Ott a színház általában baloldali, liberális, nemzetközi, és ellenáll az ezekkel ellentétes eszméknek.
MÁSODIK VITÁZÓ: Így van, gondoljunk a Kaczynski ikrek ideológiai rémuralmára Lengyelországban, amely két év alatt megbukott, de fennállása alatt sem tudta birtokába venni a kultúrát, így a színházat sem.
ELSŐ VITÁZÓ: Nálunk viszont nem lesz komoly ellenállás. Eddig még sohasem volt.
MÁSODIK VITÁZÓ: A Kádár-rendszerben azért mintha lett volna. Kaposvár, Halász Péter….
ELSŐ VITÁZÓ: Nem a művészeti, hanem a társadalmi tettekre utalok. A Kádár-rendszer túl puha diktatúra volt ahhoz, hogy fejjel lehessen nekimenni a falnak, vállalva, hogy betörik a fejed. Érdemes volt alkalmazkodni, és apró engedményeket kicsikarni.
MÁSODIK VITÁZÓ: Ez most aligha fog működni.
ELSŐ VITÁZÓ: Ha az apró engedmények kicsikarására gondol, akkor igazat adok. Alkalmazkodni viszont változatlanul érdemes, sőt létkérdés lesz, és a színházi szakma jó része erre van szocializálva. Csakhogy ami most jön, az már nem puha diktatúra.
MÁSODIK VITÁZÓ: Mit nem mond?!
ELSŐ VITÁZÓ: A rasszisták, antiszemiták és újnyilasok már nem a spájzban vannak, hanem a parlamentben. És rázzák az öklüket.
MÁSODIK VITÁZÓ: Nem mennek semmire a kétharmaddal szemben.
ELSŐ VITÁZÓ: Biztos benne? A kétharmad számára lényeges dolgokban talán nem. De a kultúra nem tartozik ezek közé. A szélsőjobb fejeket követel a kultúrában, és azokét, akikkel a kétharmad sem szimpatizál, úgyhogy könnyebben odaveti őket áldozatnak, ha ennek árán más területeken megvédheti az érdekeit. Különben sem idegen tőle a szimbolikus politizálás.
MÁSODIK VITÁZÓ: Ha durvább a nyomás, erősebb lesz az ellenállás.
ELSŐ VITÁZÓ: Ahhoz az kellene, hogy mind a művészetekben, mind a befogadó közegben nagyobb legyen az erkölcsi-esztétikai igény a szabadságra, a függetlenségre és az önálló gondolkodásra.
MÁSODIK VITÁZÓ: Épp ön mondta a lengyel példát…
ELSŐ VITÁZÓ: A lengyeleknél az ultrakatolikus, gyűlöletkeltő, megosztó és kirekesztő Kaczynski-kormánypárt mellett volt egy konszolidált, européer, ugyancsak jobboldali polgári párt, amely le tudta váltani. Nálunk nincs. A színházuk pedig –szemben a mi szórakoztató, kommersz gyökereinkkel – hagyományosan progresszív művészszínház.
MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor tehát eljön a vég? Adjuk fel?
ELSŐ VITÁZÓ: Tudja, nemrég a kezembe került egy cikk. A svájci drámaíró, Max Frisch írta a hatvanas években. Azt mondja benne, hogy ha Svájcban keddről szerdára bezárnák az összes színházat, és soha többé nem nyitnák ki, senki sem venné észre. Nem hiányoznának.
MÁSODIK VITÁZÓ: Ezt biztatásnak szánja?
ELSŐ VITÁZÓ: Svájcban azóta is vannak színházak, és némelyik egészen jó.
MÁSODIK VITÁZÓ: Vagyis?
ELSŐ VITÁZÓ: Ha tényleg lesznek még színházak – színházak, nem hónaljcsiklandozó automaták –, előbb-utóbb észre fogjuk venni. Érvénybe lép a „meghalt a színház, éljen a színház!” szindróma. A jövő Hamlete pedig előveheti a mondását:: „Ez valaha paradox volt, de a mai kor bebizonyítá.”
