Peskó Zoltán széles látókörű, s – már csak életkörülményeiből adódóan is – kivételes rálátása volt/van a (nemzetközi) zenei élet megannyi területére. Tehát, bőségesen tud újat mondani nemcsak azoknak, akik élet- és munkakörülményeikből adódóan óhatatlanul provincializálódnak, hanem mindazoknak, akik bár hazai pályán járják útjukat, időnként idegen, külföldi talajra léphetnek. Tanulságosak az élettapasztalatai, személyes kapcsolatai pályatársaival, a repertoárdarabokkal és ritkaságokkal, s nem utolsósorban, magával a zenével (A ZENÉVEL). Hatványozottan haszonélvezői lehetünk annak, hogy a karmester zeneszerzői diplomával rendelkezik, s ami még fontosabb: a zeneszerzői stúdiumok során elsajátítható „hangok mögé látással” rendelkezik. Vagyis, olyasmit is ki tud olvasni a kottából, amit „mezei” muzsikus (hangszeres, énekes, netán zeneelméleti képzettségű) aligha. Éppen ezért a kötet több írása afféle felsőfokú „levelező oktatásnak” tekinthető. Az ember néha sajnálkozik, kár, hogy nincs lehetőség kérdezésre (belekérdezésre), dialogizálásra. Máskor szinte „vidám óra” jelleget érzünk a sorok mögött; olyan foglalkozásét, amikor a tanár eltér a hivatalos tananyagtól, s az őt épp akkor foglalkoztató, személyes gondolatait osztja meg hallgatóságával. Igen, az olvasó néha hallgatónak érzi magát, olyannyira „vivő” stílusa van egy-egy írásnak (előnyös helyzetben vannak a szerző személyes ismerősei, akik akár az ő hangján – beszédmodorában – hallhatják a leírottakat).

A kötet különböző műfajú (tárgyú, témájú, mélységű) írásokat tartalmaz. Többségük idegen nyelven jelent meg (tehát nem hazai közönségnek készült; ráadásul számolnunk kell azzal, hogy az élete jelentős részét külföldön töltő Peskó aligha lehetett tekintettel elképzelt potenciális olvasóira. Ő azt írta, ami az adott téma kapcsán neki fontos – ki-ki pedig saját korábbi ismeretanyagához hozzáadva, több-kevesebb tudásanyaggal vagy épp újszerű-másfajta szemléletmóddal gazdagodhat.

Az Életutamról című fejezet afféle prózai névjegy, a zenei életmű margóján. A kötet és az egyes tanulmányok bevezetőjét Győri László jegyezte le – eme technika lehetővé teszi, hogy az olvasó valamennyire „képbe kerüljön” az immár szigorúan írásos megjelentetésre szánt főszövegekkel (amelyeket méltatlan közös nevezőre hozva, vulgarizálva tanulmányként titulálni).

A könyv belső címoldalán azt olvashatjuk: „In memoriam Luigi Dallapiccola”. Indokolt tehát, hogy az 1975-ben, az olasz zeneszerző halála évében papírra vetett „Odüsszeusz útjának meghatározói Luigi Dallapiccola operájában” nyissa az írások sorát. Többdimenzióssá bővül hirtelen a zenei közelmúlt egy darabkája: a bevezetőben fény derül Dallapiccola és Peskó ismeretségére, ugyanakkor kitekintően, saját kapcsolatrendszerében is láttatja a 20. század zenetörténetének és a zenés színház történetének eme jelentős alakját. A szemléletes kottapéldák megválasztása remek; nem túl bonyolult ahhoz, hogy akárkinek elmenjen a kedve a kibogarászásától, s aki nem jártas a kottaolvasásban, az is értékeli az illusztrációt. A korábban valószínűleg kiadatlan olvasmány élvezetességéhez hozzájárul Lax Éva remek fordítása.

A következő fejezet Karajanról szól: A közlés tengelyében – Találkozásaim Herbert von Karajannal. Közvetlenül a karmester halála után készült, s így az idő távlatából csak elismeréssel lehet adózni Peskó ama döntésének, hogy nem közöltette – mindeddig. Hogy megírta, annak nyilvánvalóan személyes, lelki okai voltak – s így két évtized távlatából megilletődéssel fogadjuk a személyes-vallomásos őszinteséget. Dokumentumértéke pótolhatatlan: ami akkor szinte napi aktualitás volt, azóta még az érdekeltek emlékezetéből is kieshetett, ily módon viszont megbízható információkhoz jutunk, Zalán Péter fordításában.

Az időközben megszűnt Melos című folyóiratban németül jelent meg először a Pierre Boulezzel folytatott beszélgetése: Korunk zenés színházáról, 1972-ben. Úgy tűnik, az idők folyamán mit sem veszített érdekességéből-izgalmasságából az általuk tárgyalt téma. A Győri J. László fordította beszélgetést gazdag jegyzetanyaggal látta el a szerző, így az olvasó naprakésznek érezheti magát. Szeretném hangsúlyozni a műfajmegjelölést: beszélgetés! Tehát, nem rövid (előregyártott) kérdések, kifejtett válaszokkal, hanem intellektuális társasjáték, ahol egyikük gyakran kérdések felvetésével készteti véleménye részletes közlésére partnerét, ám korántsem katekizálásról van szó. A mondatok-gondolatok kapcsolódnak egymáshoz, az egésznek jólfésült beszélgetésérzete van. Ilyenkor látszik, mennyire szükséges a stilizálás, mert a legautentikusabb dadogásnak semmivel sincs nagyobb információértéke, mint a formailag fegyelmezett kordokumentumnak. Riportereknek, interjúkészítőknek kötelező olvasmány!

In memoriam Blum Tamás – ez is lehetne a címe „A katalizátor”-nak, amely az Élet és Irodalom 2007. júniusi számából került a kötetbe. Személyes és megrendítő; a folyóirat után méltó helyre került, így az idők folyamán nagyobb valószínűséggel jut el sokakhoz, érzékenyen reagálókhoz. Újabb adalék arra, hogy nagy játékmester az Élet…

Peskó Zoltánné Tarján Tünde fordításában olvasható magyarul a kötet legterjedelmesebb tanulmánya, Mozart Don Giovannijának hangnemi struktúrájától. A ’60-as és ’70-es évek fordulóján a berlini zeneakadémián tartott szemináriumi előadás-sorozatának anyaga – tehát minőségileg másfajta közönség számára készült. Több benne a kottapélda, megjelenik a zenei terminológia… –ugyanakkor, olyannyira sugárzik belőle az opera ismerete és szeretete, hogy ez talán átlendíti a laikus operabarátot a magasra állított intellektuális léc felett. A hazai tanult zenészek javarészének különleges csemege, hiszen hasonló jellegű olvasmányokban jártas… és milyen öröm felfedezni ugyanazokat a megállapításokat különböző szerzőknél (akik, nyilvánvalóan egymás írásainak ismerete nélkül jutottak azonos konklúziókhoz a partitúra –és a zenei anyag – alapján, akár több évtized távolában). Viszont, itt új probléma jelentkezik: a szó szerinti fordítás nem mindig találkozik a terminológia bevett fordulataival. Ha csak a szívével és a fülével olvas valaki, könnyen átsiklik a ténylegesen leírottak felett – de ha belegondol… márpedig van olyan alapos és értékes az elemzés, hogy indokolt! Máskor hosszas töprengés után csillan fel a szem, megtalálva egy-egy találó szakkifejezésben a hoszszasan körülírt mondandó lényegét.

A Rajnától a Rajnáig – ezzel a címmel jelent meg a zenetörténetileg tájékozott karmester megannyi fontosnak tartott gondolata Wagner Tetralógiájának 1986-os torinói előadása előtt. Imponálóan széleskörű ismeretek mind a zenei anyagot, mind a színpadra állítást illetően, alapinformációk, tudnivalók, szélsőséges elképzelések és személyes vélemények gazdag változatosságban követik egymást. Mirella Agnesi szerepe alig több a katalizátorénál – az ő kérdései (interjúterve) nélkül aligha került volna kimondásra mindez…

Szerepel a kötetben CD-kísérőszöveg is (Történetiség – tapasztalat – alkotó tehetség. Mogyeszt Muszorgszkij Salammbo című operatöredékének hangszereléséről), ami a muzikológia iránt érdeklődők számára ritka csemege – a kiadvány számára közölt bevezetés pedig népszerű zenetörténet, mindenkinek.

A velencei Teatro La Fenice 1977-es előadásának programfüzetéből került a kötetbe Peskó Richard Straussról írott tanulmánya: A visszavonhatóság áldásos lehetősége. Az ilyesmire szokás mondani, ahogy hiánypótló, a szó legnemesebb értelmében.

Ugyanez vonatkozik arra az átfogó értékelésre is, amely Schönberg születésének 120. évfordulóján jelent meg a Holmi 10. számában (Elszigeteltség és újrafelfedezés).

Természetesen szerepel a gyűjteményben az a cikk is, amelyet az ajánlóban Ligeti dicsért.

A Le grande macabre első olaszországi (bolognai) előadása alkalmából készült 1979-ben, magyarul a Holmiban 1993-ban (érdemes volt/lett volna újraolvasni az ősbemutatóhoz képest 21 évvel későbbi magyarországi bemutató alkalmából, 1998-ban!). Ismét egy jó példa arra, hogy milyen hasznos, ha gyakorló muzsikusok vállalkoznak „ismeretterjesztésre”: a műegész és a részletek ismeretében nemcsak elemeznek, hanem mernek bátran súlyozni; kiemelni fontos mozzanatokat, máskor asszociációkkal könnyíteni a hallgató tájékozódását a számára kevéssé ismerős zenei közegben. Peskó kiváló érzékkel tanít; nem nagyokos professzor, aki fitogtatja tudását, nem is tereli a tények-adatok útvesztőjébe közönségét – hanem lényeglátó muzsikusként ad megfigyelési szempontokat, máskor pedig saját véleménye elmondásával készteti gondolkodásra, állásfoglalásra a hallgatókat.

A zárótanulmány (Giacinto Scelsi – diktálás után távozott): másodközlés a Holmiból, Nádori Lídia fordításában. Információértékét tekintve szöveggyűjtemény-fejezet a főiskolásoknak.

A könyv „célközönségét” nehéz lenne meghatározni. A változatos tartalom lehetővé teszi, hogy ki-ki találjon benne kedvére valót, s tetszőleges sorrendben fokozatosan bővítse ismereteit. S miközben zenéről, színházról, zenés színházról olvas, részese lesz Peskó Zoltán zenei világának. (Rózsavölgyi)