Fura vashenger emelkedik ki a lyukból, oszlopként hordja és emeli magasba a királyt, ornátusban, vértben, koronával, karddal. Pár másodperc állókép, aztán leugrás után elmondja a napirend fontos pontjait: birodalmát három része osztja, és szavalóversenyt kér lányaitól. Tudjuk, ismerjük, a két csaj nyelve repdes, Cordelia (Mészáros Piroska) szófukar. Goneril (Nagy Mari) Regan (Schell Judit). Egyébként nem sok a vakker (szöveg megújítva: Varró Dániel). Itt indul a játék: Lear irracionális dühre gerjed, szétlökdösi híveit, fel-alá rohangászik és szidja a lányt, tépi szét hozományát (a burgundi király örökség nélkül is viszi). Gothár Péter rendezésében az a kérdés: mit ér a talapzaton álló uralkodó – korona nélkül? Semmit. A két lány passénak tekinti az öreget, úgy beszélnek apjuk bealázásáról, mintha tíz deka parizert kérnének a hentesnél – a tónus, ahogy a szavakat fűzik matter of fact nyelvezet, mintha tök természetes lenne, annak részleteit megbeszélni, hogyan szúrjanak ki az öreggel. A mára mutató újítás: ahogy Schell Judit (Regan) és Nagy Mari (Goneril) rideg természetességgel tárgyalják apjuk kinyírását – ez a ma dívó, nálunk épp érvényes – normál nyelvhasználat. (Mondanám: takarékos érzelemháztartás…)

Gothár igazi újítása, hogy Kulka Jánossal egy ereje teljében lévő Leart dob be a hatalom-piac veszekedői közé. Nem egy ősz szakállú, gyenge vénemberen kell sajnálkoznunk, hanem egy jó kiállású státusférfi hülyeségén. Hogy ti. nem veszi észre (nem látja) hogyan váltott a világ körötte, míg ő királykodott. Vagyis Gothárnál megfordul a felállás: nem egy szerencsétlen öregembert látunk, akivel jól kibabrálnak és aki aztán jajong, hanem egy életerős férfit, aki egyszerűen vakságban szenved, nem ismeri azt a világot, melyben uralkodott.

Emellett Kulka játékában az is felbukkan, hogy ez a voltkirály egy kiállhatatlan fráter, jó-jó, amíg hatalma volt, kushadt mindenki, de amint leteszi a koronáját, ez a lökdösődős, egrecíroztató viselkedés nem pászol már. Gothár aláhúzza, hogy Lear végig azt hiszi, hogy még király, nem kapcsol. Pedig a nézőtéren talán már a gyerekek is ismerik a szlogent, hogy „szar a harag hatalom nélkül”, vagyis hogy amint az arany kacat nélkül – egy senki lett. Csak röhögnek morgolódásán. Ilyen a hatalom dialektikája.

Kulka sokszínűen formázza ezt az életvakságot. Részint érzékelteti, hogy akármilyen is ez a volt király, ahogy egyre lejjebb kerül a megaláztatás lépcsőin, egyre inkább megmártózik a valóságos fájdalomban: nem csak hatalmát veszti el – emberi méltóságától is megfosztják. S ez fáj – nem csak neki, világunk fájdalmas közténye ez a méltatlan emberélet. Az őrület: Kulka fejében már az első csalódás után megpattan valami, vagyis nem a viharjelenetben veszíti el eszét: játékában zseniálisan vezeti fel a személyiség lebomlását, átértékelődését, mígnem kitűnik, mekkora balek, de ebben a lebomlásban derül ki, hogy ő mégiscsak „valaki”, szemben a többiekkel, a percemberkékkel, a hatalmi triblikben elkopott népséggel.

A színlap már jelzi, hogy ebben a rendezésben a Bolond és a Király összetartoznak. A rendezés tengelye ez a tükörjáték: a Bolond előre tudja, amit Lear csak a játék vége felé ismer fel: a feje tetejére állított értékek táncát. Bodrogi Gyula játéka az előadás csúcsa, nem a viccekkel csillog – filozófus és cinikus vigasztaló. Szánalma nem látszik, mégis átélhető –ami színpadi csoda. Ez is tükörjáték: a Bolond a normális, és a Király a naiv idióta, akit a Bolond próbál életre nevelni. Ám mire sikerülnie az „áttanítás”, a tanítvány belehal a szerepváltásba.

Lear az emberismeretből bukik meg, – ami egy királynál végzetes bűn: a gazemberben bízik, a jó embereket elhajtja. (Dupluma – párhuzama – Gloucester: ő is vakon hisz a képmutató Edmundnak, és elhajtja Edgárt – igaz Edmund modernebb eszközökkel dolgozik, hát persze, hogy sikerül neki a trükk… A képmutatás világa elkezdődött, és a fattyú nagyon tudja ennek az új rendnek fogásait. A hazugság, képmutatás, hátba szúrás lett a világkezelés módszere. Gálffi László (mv.) nagyszerűen próbál alkalmazkodni, hol ehhez, hol ahhoz a klikk-követelményhez, – úgy csinál, mint aki halálpontosan látja, mit kell tennie, ő a Nagy Taktikus (karikatúrája). Megvakítása a darab egészének, a Lear-sors végzetének metaforája: itt, ebben a világban a spílerek játszódnak vakokkal…

Schell Judit Reganja hideg játékos. Neki elhiszem, hogy ez a hatalmat élvező kíméletlenség a módi. Nagy Mari (Goneril) halványabb, bár megtalálja a másfajta (okos) gonoszság gesztusrendjét. Viszont érthetetlen számomra a Cordelia-figura (Mészáros Piroska) minimalizálása. Akár rendezői szándékból, akár a szerep színészi megoldatlanságából lett ilyen semmitmondó – nagy hiányjel a tablón. Rába Roland (Edmund) túlmagyarázza cselszövéseit, igaz – szerepe szerint bejönnek trükkjei, no meg két nő is harcol érte. Akkor is, ha tudjuk: hatalmi játszma ez is. Az már egy számmal nagyobb kabát lenne, ha neki kellene „korunk emberét” felmutatni. Gothár Péter díszleteinek kopársága engedi a szöveget játszani (a darabot Varró Dániel újrafordításában adják), jelenettechnikailag viszont antifunkcionálisak. A két változó pozíciójú fal a színpad két oldalán, valamint a talajból kiemelkedő oszlop (melyen a Királyt bemutatja) szuper, hasonlóan a fenékszínen felbukkanó francia sereg megjelenéséhez. De azok a kis ablakok, melyek a jobb és bal oldalon kinyílnak és kis kéglit tárnak elénk, ahol – mondjuk – Gloucester rendezi iratait, vagy vacsorát főznek az öreg volt-királynak – kisszerűségükkel bezavarnak a cselekmény több szinten folyó játékába. A színpadon a Világtörténelem, a „szekrényekben” bábszínháznak látszanak az események –pedig ott rakják össze a világvégét. Túlzok, persze, lenne ennek a megoldásnak értelme, csak a Nemzetiben nincs elég hely a szekrények játszatására, – nem ide való megoldás. Egészében jó előadás, csak egyenetlen. Például fajsúlytalan marad a viharjelenet, többet vártam a Lear-Bolond szerepcsere végkifejletétől, Cordélia hiánya pedig végképp zavar. Az egyenetlenség nem csoda, a Lear hihetetlenül bonyolult darab, sok rétege van, mozaikszerű: varázsdoboz, amibe sok minden van belegyömöszölve: világvégeatmoszféra, az emberismeret hiányának hübrisze, a szavak árulása, férfi-nő viszony megfordítása (a nők kegyetlenebbek), a filozófia, mint végső gyógyír, vagy szemfedő. Csillogó szeletek villannak fel – Kulka játékán túl is: Alföldi Róbert hercege (a cinizmus természetessége), Marton Róbert (Alban) totojázása, Schell Judit játékbravúrja. A darab-egész – töredezett. Ugyanakkor csillogó mozaikokban, de ott van. És a jelenről szól.

Lábjegyzet: miért nem lehet picit is javítani e színház csapnivaló akusztikáján; Varró Dániel szövegeinek fele elveszik valahol a balkon és rivalda között. Ilyen feljavító munkára már volt példa (egykor a Várszínházban – igaz csak részben volt sikeres), most a fülemet a tenyeremen kellett előre tartani. Aki hallja, adja át.