– 1998-ban az egyházi ügyek helyettes államtitkára, Semjén Zsolt megbízott, hogy írjak alternatívákat az irgalmas rendi tulajdon visszaszolgáltatására – idézte fel Neumark Tamás, az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) nyugdíjas főorvosa, aki aktív korában, és már 1989-ben nyilvánosan felvetette, hogy az intézet nagyobbik részét kitevő, 1951-ben államosított volt irgalmas rendi kórházat vissza kellene származtatni volt tulajdonosának. 1994-ben nyugdíjazták, a magyar irgalmas rend képviseletét is elvesztette, Kozma Imre kapta ezt a megbízatást.

1998-ban Semjén Zsoltnak mégis neki kellett felmérnie, hogy a Horn-kormány előterjesztésének megfelelően adják a rend tulajdonába, illetve kezelésébe az egész ORFI-t, vagy csak a volt rendi tulajdonú ingatlanokat juttassák vissza, illetve az összes ingatlant hagyják-e állami tulajdonban, és az irgalmas rend igényét az egyházi törvény más rendelkezései alapján elégítsék ki (pl. pénzbeli kártalanítás, csereingatlan stb.).

Neumark Tamás, aki négy éve még mindent visszakövetelt a rendnek, ekkor egész litániát írt a tulajdonrendezéshez tisztázandó szempontokról. Néhány ezek közül szöges ellentétben volt korábbi álláspontjával: „A magyar irgalmas rend saját erejéből kórházat fenntartani jelenleg, de még hosszú éveken át nem tud. Ki lesz a tulajdonjog rendezése után a kórház fenntartója és üzemeltetője? Mind a mai napig nem ismeretes érvényes megállapodás a magyar irgalmas rend és a visszaigényelt kórház vezetésére alkalmas szervezet (pl. Magyar Máltai Szeretetszolgálat) között… Kire hárul a szükséges beruházások, ill. felújítások terhe? Van-e rá fedezet?… Milyen kapacitást kíván finanszírozni az OEP a rendi kórház esetében? Nincs írásos szándéknyilatkozat a kórház személyzetének további alkalmazásáról. Információk szerint a rendi kórház sem a Magyar Katolikus Püspöki Kartól, sem a Máltai Lovagok Szövetségétől nem számíthat számottevő támogatásra. Az osztrák irgalmas rend sem fejezte ki szándékát, hogy támogatni kívánja a kórházat.” Változnak az idők!

– Azt tanácsoltam, ne terheljük túl a rendet és az egyházat, ezért a Kiskórház váljon ki először –foglalja össze az új álláspontját Tamás. – Ezzel egységet képez a kápolna, oda kerülhetett volna a rendház is, és lépésenként lehetett volna átvenni az újabb és újabb részlegeket. A pontok között ott van, hogy a főigazgató már ne vegyen részt a tárgyalások lezárásában… Bálint Géza is betöltötte akkor már a hatvanat. De ez mellékes volt.

– Korábban a rend csapatában játszott, ekkor átállt a kormány oldalára, feltűnt mindenhol, mint a bolygó zsidó! Bocsánat.

– Ez kétségtelen. Pontosan úgy rendeződtek a dolgok, ahogy én leírtam és elgondoltam, egy a betű sem hiányzik belőle. Közhasznú alapítványként képzeltük el, szóról szóra így lett. Minden bejött!

A második beszélgetéskor:

– Volt egy fixa ideám, amiért az ördöggel is összefogtam volna. Nagy csalódás, hogy a Hornkormány nem támogatta. Nagy kaland volt ez, higgye el. Igazán nem bántam meg, a mai fejemmel persze okosabb lennék.

A harmadik beszélgetés alkalmával:

– Egyedül voltam, mint a kisujjam. Senki sem mondta, hogy így kellene, úgy kellene. Van, amit ma is sikernek tartok. Megvan az irgalmas rendi kórház. Lehet vitatkozni, hogy okos volt-e, vagy sem… Tizenhét év után azt mondom, sikerült.

A negyedik beszélgetésen:

– Nem pozitív a szaldó, mert mégsem úgy alakult a dolog, ahogy szerettem volna. Valóban két torzó jött létre az ORFI kettévágásával. Nem mértem fel jól a magyar viszonyokat. Nem csak politikailag, mert ahhoz én Móricka vagyok. Akkor komolyabb emberek foglalkoztak ezzel.

Az ötödik beszélgetésen:

– Valóban nem valósult meg semmi, csak a cégtábla lett kicserélve. Szemészet: ugyanaz a csempe, ugyanaz a kosz. Modernizálás? Az ember elhiteti magával. Naiv voltam, észre kellett volna vennem, hogy nincs hátterem. Nem állt mögöttem senki, legfeljebb a vállam veregették. Három ellenzékem volt: Bálint Géza, Surján László, Kozma atya. Ma már tudom, a házon belül, Bálint Gézával kellett volna megegyeznem. A hatodikon:

– Vannak sikeres és vesztes életek, mindkettő lehet értékes, nem tudom, melyik maradandóbb. Persze a siker jobb, de nagyon sokat tanultam a kudarcból: nem sajnálom. Számomra kudarc volt az irgalmas rendi kórházügy. Jóllehet, van újra irgalmas rendi kórház, amit én kezdtem megvalósítani, szinte a semmiből, de nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Persze ma már tudom, hogy az adott körülmények között ez az ügy eleve kudarcra volt ítélve, ezt a tudatom mélyén akkor is sejtettem. Frusztrált azért nem lettem. Az átélt élmények, események sokasága adta életem egyik legszínesebb periódusát. Szegényebb lennék nélkülük, és voltak a történetnek napos oldalai is.

A tapasztalatait Tamás jóval később „Nem eszkimó ne menjen a jégre”, illetve „Álom és valóság” címmel ironikusan, csalódottan megírta.

Neumark megbízása szerint elképzelhető volt, hogy az Orbán-kormány tényleg újragombolja a mellényt. Ám ez csupán a kirakat; Semjén egyházpolitikusból van. Nagyon. De nem elhanyagolható az ORFI, a fáradhatatlan Bálint Géza főigazgató lobbiereje sem. Ő képtelen volt belenyugodni, hogy az élete munkáját megtestesítő intézet elillanjon, mint a cigarettafüst. Már szeptemberben azt pedzegette a Népszabadság, hogy egyeztetés lesz arról, milyen koncepció alapján kerülhet vissza az irgalmas rend tulajdonába az ORFI kétharmadát kitevő ingatlanvagyon. Kökényék arra kérték mindkét felet, hogy nyáron dolgozzanak ki alternatív megoldásokat. De olyat már nem lehetett találni, amit nem zongoráztak végig. És Kozma atyának önálló királyság kellett. A háromoldalú tárgyalásokat akadályozta az is, hogy a kormány-előterjesztést nem vonták vissza… Bálint Géza ekkor már a szétválást is elfogadta volna. A rendnek az eredeti épületeiben 350 ágyas közkórháza lenne, és például élelmezné, műszakilag ellátná a munkáját 650 ágyon folytató ORFI-t, ahonnan viszontszolgáltatásként labor- és egyéb diagnosztikát kapnának. A tervhez „mindössze” négymilliárd hiányzott. Refrén: nonszensz, hogy az országos intézetet a rend működtesse.

A közalapítványi vagy közhasznú társasági forma nem felelt meg az irgalmasoknak, mert ebben nem jelenik meg markánsan a visszakapott tulajdonosi jog – mondta Kozma Imre. Hozzátette: ők hét éven át hiába érveltek a szétválasztás mellett (a hét esztendő a népmesékből kerülhetett ide – P. Á.), és most sem kaptak felhatalmazást alternatív javaslat kidolgozására (?), így az eredeti előterjesztés szerinti kormánydöntésre várnak. Ha a kórház kettéválik, akkor a kormánynak speciális garanciákat kell adnia, hogy a rendi kórház megmaradhat akkor is, ha a főváros ellátásához nem volna rá szükség.1 Ez már kész szocializmus!

Öt hónappal kinevezése után Gógl Árpád, az új miniszter azzal az ötlettel állt elő, hogy négy országos intézetből egyetemi tanszék lesz!2 Az ORFI, az Országos Pszichiátriai Intézet, a kardiológiai intézet és az Amerikai úti idegsebészeti intézet is a SOTE tanszékévé válik – jelentette be. Csupán azokat a formális intézeteket számolják fel, amelyek csak egy-egy professzorból és titkárnőből állnak. A tényleges gyógyítóhelyek megmaradnak, és a tervek szerint az egyetem átveszi a dolgozókat.

Ez is félelmet keltett az országos intézetek vezetői – az „orvospápák” – körében. Bálint Géza felkereste a Fidesz két prominens vezetőjét. Az egyik azzal fogadta: miért ilyen későn, Kozma Imre és Semjén Zsolt már telesírták a miniszterelnök úr fülét, hogy amit a szocialisták ígértek, azt adja meg ő is. A miniszterelnök úrral már nem lehet erről tárgyalni. Vezetőtársa úgy fogalmazott, hogy ez meghaladja az ő erejüket. Visszament az előzőhöz, aki azt ajánlotta, keresse fel a miniszterelnök egyházügyi főtanácsadóját, Balog Zoltánt, rá hallgat a miniszterelnök úr. Balog igazat adott Bálintnak, csak hát ő protestáns, nehéz neki katolikusok ügyében bármit is lépnie. Balog Zoltán végül decemberben közölte a főigazgatóval, hogy a miniszterelnök úr azt mondta, miért adjunk vissza mindent Kozma Imrének, kapja meg, ami jár neki, a többi maradjon állami tulajdonban! Utána Bálint Géza még próbálta Balog Zoltánt meg Semjén Zsoltot meggyőzni, hogy még legalább az új épületet hagyják meg nekik, hiszen alapítványi telekre épült… Azt a választ kapta, nem lehet, az egyház és az állam közötti egyezség így szól… Akkor az volt ennek az ideológiája, hogy a vissza nem kapott egri és a pápai kórház fejében kapják meg az új ötemeletes épületet – de később kárpótlást kaptak legalább az egriért.

Decemberben kiderült, hogy 1998-ban már nem tárgyal a kormány az ORFI/BIK témáról.3 A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egyházi főosztályának vezetője, Fedor Tibor elmondta, dolgoznak a témán. Több variációt vizsgálnak, de annak a kimunkálása áll a középpontban, miszerint a rend visszakapná eredeti tulajdonát, ám az egész intézet működtetéséért vállalna felelősséget. Kozma Imre közölte, hogy a tavaszi kormányülés óta semmiféle megbeszélésre nem hívták, ezért nem foglalkoznak más variációval, az előző kormány tervének elfogadását várják. Bálint Géza javaslatot nyújtott be az intézmény kettéválasztására, de erre még nem reagáltak.

– Miért húzódott ilyen hosszú ideig a döntés az irgalmas rendi tulajdon ügyében? – kérdeztem dr. Gógl Árpád volt egészségügyi minisztertől.

– Mert a Horn-kormány nem merte fölvállalni: tárgyalás, tárgyalást követett, már majdnem aláírták, aztán mégsem. Tovább viszont már nem lehetett halasztani.

– Én az időhúzást a Fidesz-kormány idejére kérdeztem.

– Már bocsánat, 2000-re meglett! Aki ’98 júliusában lesz miniszter, azt már köti a költségvetés. ’99-re már nem lehetett betenni, mert ennek más vonzata is volt, csak 2000-ben lehetett meglépni. Szóval ők is hezitáltak, hogy az „egyházi ujjukat” vagy az államit harapják-e.

Az intézetpárti Népszabadság majdnem egy évvel az új kormány megalakulása után feltette a kérdést: „ORFI: ki kapja a nagyobbik részt? Nem mindegy, hogy két vagy három ingatlan kerül az egyházhoz.”4 Ha az irgalmas rendé lesz az intézet két ingatlana, tekintélyes állami támogatás kell az ORFI működőképességének megőrzéséhez. Ha három ingatlant kap vissza a rend, veszélybe kerülhet az intézet léte. A lap szerint már határozott a kormány a Kis- és a Nagykórház visszaadásáról. Vita tárgya a Császár–Hild műemlék együttes, és a nyolcvanas években épült ötemeletes, háromszáz ágyas kórházi épület, „amelyre a rend igénye jogilag vitatható”. Kozma Imre szerint mindez a rendet illeti. Mivel a külföldi befektetők már nagyon türelmetlenek, úgy véli, nemzetközi következményei lehetnek, ha nem teljesül a Szentszék és a magyar kormány közötti megállapodás. Az egészségügyi tárca csak azt közölte: „még semmi sincs eldöntve, az egyházi ingatlanok átadásának végső időpontja pedig 2011”.

A kormánydöntés sürgetése érdekében Neumark után Kozma Imre is az ajtó előtt toporgó külföldi befektetőkkel revolverezett. De ez blöff volt, amint kinyílt az ajtó, senki se állt előtte. Fenyegetőztek a vatikáni megállapodással is, pedig az nem foglalkozott a visszaszármaztatás finom részleteivel. Tovább megyek: az ingatlanlistát nem a pápa Őszentsége vetette papírra, hanem a magyar katolikus egyház nyújtotta be az államnak még 1992-ben, benne a három Frankel Leó úti helyrajzi számot a rend – Neumark Tamás? –íratta be.

1999 nyarán Kozma atya közölte a Népszabadsággal, hogy a kórházukat várhatóan ősszel nyitják, még pedig abban a három ingatlanban, amely az államosítás előtt az irgalmasoké volt.5 Bár közülük egynek a Marczibányi Alapítvány volt a tulajdonosa, mégis neki lett igaza. A lap augusztusban is terjedelmes cikkben vitatta ezt.6 A szerző, Féderer Ágnes szerint: a végeláthatatlan történet jellemző a kilencvenes évek Magyarországára. „Szakmai döntést kellene hozni gazdasági megfontolásokkal arról: a világ legnagyobb állami reumakórházának mely részeit, milyen feltételekkel kaphatja vissza az irgalmas rend. De immár a harmadik kormányzat habozik kimondani a végső szót. Mert ha a szakmai érvek kerekednek felül, egyházellenesnek, a Vatikánnal kötött egyezménnyel ellenesnek tűnhet a döntés. Ha viszont a politikai szempontok győznek, lehet, hogy fel kell áldozni egy nemzetközi hírű oktató és kutató egészségügyi intézményt.” A cikk vitatja, hogy a rend jogosult a hajdan alapítványi tulajdonú Császár–Hild-épületre. Ennek ingatlanán épült fel az ötemeletes hotelszárny, és ide került a szakkórház fizioterápiás és oszteoporózis centruma is. „Ha ragaszkodunk a tulajdonrendezési törvény passzusaihoz: ennek az ingatlannak egészségügyi célokat kellett volna szolgálnia az állami tulajdonba vételkor (1951-ben – P. Á.), hogy most jogszerűen visszaadható legyen. Csakhogy ez nyilvános fürdő volt, szálláshelyekkel meg étteremmel, és az irgalmas kórház csak a bevételeiből részesült. A későbbi évtizedek beruházásaihoz pedig végképp nem volt semmi köze.”

Féderer úgy fogalmaz, hogy a rend egy éve „az ORFI egységének megőrzése érdekében” hajlandó lett volna átvenni az országos intézet működtetését, amit az egyeztetőbizottság megkönnyebbülve jóváhagyott. Ám a Horn-kormány jogi, pénzügyi, szakmai, műemlékvédelmi tisztázatlanságok miatt elhalasztotta a döntést. Tetézi a nehézségeket a mindössze két tagot számláló irgalmas rend élére került Kozma Imre atya magabiztossága. Ő ugyanis évek óta azt állítja: bármelyik nap hajlandók és képesek zökkenőmentesen átvenni a kórházat. Bár szakmai elképzelései még nem ismeretesek, amit mond, vitathatatlanul tetszetős. Betegközpontú, hálapénz nélküli kórházat képzel el, amelynek a kapui minden szegény ember előtt nyitva állnak.

Bár Kozma Imre szerint a rend nemzetközi szervezetei támogatásukat ígérték, ám eddig sem a magyar katolikus egyház, sem a rend bécsi tartománya, sem egyéb szervezet nem kötelezte el magát erre. Az ORFI iránt elfogult szerző (lap) jelzi, hogy nem lehet olyan döntést hozni, amelylyel mindkét fél elégedett lesz. „Milyen garanciák vannak arra, hogy a méreteiben óriási, szervezetében, kapcsolataiban bonyolult intézmény szétválasztása megvalósítható súlyos veszteségek nélkül? Mi biztosítja, hogy a rendi kórház fenntartható, működtethető? Eközben pedig nem válik működésképtelenné az ORFI is? Idáig jutottak nyolc év alatt. Mintha most kezdenék.”

Noha e szociográfia írója maga is a Népszabadság munkatársa volt, és nyugdíjasként is odatartozónak vallja magát, mindez nem akadályozza kollégái idevágó munkáinak akár a bírálatában sem. Mint már említettem, az ORFI kontra irgalmas rend egyre inkább csatába forduló vitája előtt is az intézet betege voltam, de akkor nem érintett meg a téma, bár orvosaimtól, barátaimtól ezt-azt hallottam, nyilvánosan nem foglalkoztam az üggyel. A szerkesztőség „álláspontja” (nincs ilyen!) kettős ebben az ügyben – nem valami felsőbb döntés miatt. Az ezzel a témával foglalkozók ellenezték az intézet szétszedését egy fantom rend kedvéért, így vélekedett Féderer Ágnes is. Aztán az ORFI/BIK-ügy eldőlt, kolléganőnkből adriai tudósító lett, megjelent Romhányi Tamás Kozma atyát egekbe emelő portréja – „megváltozott a Népszabadság álláspontja”. Nem tudom, hogy az én szociográfiám publikálását vajon a lap rovására vagy javára írják-e majd. Gondolom, olvasója válogatja.

– Számomra úgy indult a történet, hogy Gógl Árpád közölte velem, a közigazgatási államtitkárral: a miniszterelnök megbízta a tárcát az irgalmas rendi ügy megoldásával – idézi fel Oberfrank Ferenc. – Érdeklődtem, mennyire komoly a döntés, és gyorsan eljutottam a Balog Zoltánhoz, Orbán Viktor egyházügyi tanácsadójához, akit ekkor ismertem meg közelebbről. Balog meg volt ijedve, mert nem tudta, mit lehet tenni. Öszszehozott egy találkozót az egyházi ügyek felelősével, a koalíciós partner erős emberével, Semjén Zsolt helyettes államtitkárral. Zsolt elmondta, hogy a püspöki kar nincs oda ezért az egészért, őket elsősorban az érdekli, hogy ne legyen belőle botrány. Átadhattam volna az ügyet egy főosztályvezetőnek – és néha ránézek –, de az volt a véleményem, ezt vagy el kell szabotálni, vagy nagyon gondosan megcsinálni. Akkor kell hozzá egy főmegbízott. Zoli Dizseri Tamást, a Bethesda tisztességes és tapasztalt orvos vezetőjét ajánlotta, aki református volt, de nem előítéletes a pápistákkal szemben. Zoltánnal megállapodtunk, hogy két önálló intézetet hozzunk létre, és ha megakad az ügy, összeülünk. Dizseri az első hívásra jött, hosszú beszélgetéssel megegyeztünk az előkészítés részleteiben. Hamar megszerettem őt, barátok lettünk. Úgy véltem, jó, ha az egészségügyben kialakul az egyházi szektor. Tamás rögtön vette a lapot, hogy ebből kifejlődhet egy nonprofit, de közfeladatokat ellátó csoport, kidolgozható bizonyos modell, ami aztán segíthet a magánszféra térhódításában, az egészségügyben.

Közbevetés Bálint Gézától: – Dizseri Tamás becsületes, de határozatlan ember, mindenért bocsánatot kért. Nem volt rossz szándékú, de gyönge volt erre a feladatra, talán ezért is választották. Széchenyi-díjat kapott. Meghalt már.

– Dizseri megkapta tőlünk a főbiztosi kinevezését – folytatja Oberfrank –, és elindult a bizalomépítő, kapcsolatfelvevő úton, én pedig a minisztériumi oldalról dolgoztam ki a menetet. Hétéves előzménye volt már a történetnek. Föltérképeztem, ki volt benne, kire van szükség. Mindenkivel fölvettem a kapcsolatot, mindenki verzióját meghallgattam, kimentem Bécsbe és találkoztam az irgalmas rendiekkel. Velük majdnem konspiratív módon próbáltam felvenni a kapcsolatot, mert föl akartam mérni Kozma atya hátterét, mivel egyfolytában arról beszélt, hogy mi mindent fognak kapni Bécsből. Balog Zoli szervezte az utat, és ő tolmácsolt. Meglepetésemre Kozma atya fogadott bennünket, nem tudtam kikerülni: a bécsiek demonstrálták, hogy azonosulnak vele, ő meg biztosan mosolygott magában, hogy túljárt az eszemen. Bemutatták profi kórházukat. Szóba hoztam, hogy az atyának nincsen tapasztalata a kórházvezetésben, tehát támogatniuk kell a menedzsmentet. A pénz nem elsődleges, mert közfeladatot fognak ellátni, és ehhez megkapják a működési költségeket. A fejlesztések forrásai viszont kérdésesek. Nekünk azt kell bizonyítani a közvéleménynek, hogy ez nem egy kalandorvállalkozás, hogy hiteles dolog az egyházi szerepvállalás az egészségügyben, noha nem profitért, hanem társadalmi, szociális elkötelezettségből dolgoznak. A kudarc lejáratná az egészet. A rendtől szóbeli garanciákat kaptam, nem milliárdokra, azt nem is kértem. Ez ’98–99-ben volt, ő előttük nem beszéltünk mással.

Mielőtt még bármi kiszivárgott volna a sajtóba, összehívtam az összes tárcát, kormányszervet, az atyát, az ORFI-t és a főbiztost, hogy beszéljük meg, mit is akarunk, és hogyan – folytatja Oberfrank Ferenc. – Ez bizalomépítés is volt, mert a „felek” jóformán utálták egymást, még a mellüket verő katolikusok is. Egyeztettük az egész forgatókönyvet.

Bár a „felek” állítólag utálták egymást, Kozma Imre két alkalommal is felajánlotta a főigazgatói állást Bálint Gézának. Vagyis szívesebben bízta volna a kórházukat ellenfelére, mint munkatársára, a Máltai Szeretetszolgálat 68 éves vezetőorvosára, Naszlady Attila professzorra. Bálint Géza elutasította az ajánlatot, mondva, hogy nem hagyja el az embereit, akikkel együtt dolgozott. 1999. szeptember 8-án a kormány egyeztetőbizottsága – elnöke dr. Semjén Zsolt egyházügyi helyettes államtitkár (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) – úgy dönt, hogy az irgalmas rend által visszaigényelt három ingatlan a tulajdoni helyzet rendezéséről szóló „1991. évi XXXII. Törvény (Etv.) hatálya alá tartoznak”. 7 Az irgalmas rend több ingatlanra jelentette be igényét, de azokra nem vonatkozott az Etv. Az ORFI-ügyről több háttértárgyalás is zajlott, amelyen Semjén Zsolt mellett részt vett dr. Oberfrank Ferenc közigazgatási államtitkár (Egészségügyi Minisztérium), valamint az érdekelt felek képviselői. Az Egészségügyi Minisztérium és az irgalmas rend között szóbeli megállapodás jött létre, hogy 2000. január elsején a rend tulajdonába és birtokába adja a Kis- és Nagykórházat, a „harmadik” ingatlan is a rend tulajdonába kerül, de birtokába csak egy évvel később. Az átadással kapcsolatos részletes megállapodást –amely az új intézmények működését és együttműködését is érinti – a minisztérium és a rend köti meg. A Pénzügyminisztérium képviselője bejelentette, csak akkor szavazhatja meg ezt a javaslatot, ha az ORFI működése a továbbiakban is garantált. Bálint Géza előadja, hogy a volt irgalmas rendi kórházépületek átadására hajlandó. A Császár–Hild-ingatlan esetében azonban –több ízben írásban is jelzett – elvi problémái vannak. Ez az ingatlan nem tartozott az Irgalmas Rendi Kórházhoz, csak a bevételei segítették a működését, ugyanakkor az ORFI szerves részét képezi, és ezen ingatlanon áll az új, többemeletes kórházépület is, amely semmiképpen sem adható át a rend részére. Szerinte erről további vizsgálatra és egyeztetésre lenne szükség. Semjén Zsolt továbbra is három ingatlanról beszélt. A műemlékesek úgy nyilatkoztak, hogy az épületegyüttes állami tulajdonból ki nem vonható műemlékek jegyzékéről megfelelő kormánydöntés esetén levehető, noha ez az országgyűlési hatáskörébe tartozik, nekik nincs elvi kifogásuk. A bizottság úgy dönt, hogy a fentiek alapján készül a kormány-előterjesztés. „Szavazás: egyhangú (egy ellenszavazat: ORFI).”

– A Parlamentben, 2000 februárjában javaslatot nyújtottunk be Keller Lászlóval a műemlékvédelemről szóló törvény módosítására, hogy ne adhassák az irgalmas rend kezére a Császár–Hild-udvart, mert a rend nincs abban a helyzetben, hogy a műemlék megőrzéséért felelősséget vállalhasson – idézte fel Donáth László (1955) evangélikus lelkész. – Erre Kozma Imre levelet írt minden parlamenti képviselőnek rólam, és egyedül nekem nem küldte el. Többen kérdezték, mit tettem? A levél arról szólt, hogy én vagyok az Antikrisztus. Érdekei érvényesítéséhez ő nemcsak a jogi, emberi normát lépte át, hanem a keresztény értéket is oldalba rúgta.

A parlament illetékes bizottságai előtt Donáth László élesen bírálta a tervezett lépést. A viták során „kiderült, hogy a képviselő úr a javaslatot úgy értelmezte, miszerint az a tárgyi ingatlan műemléki védettségének megszüntetését célozza”.8 Ám ez a veszély nem áll fenn, a műemlékvédelmi szabályok a nem állami – esetünkben a leendő egyházi – tulajdonosra is vonatkoznak.

– Ön azt mondja, hogy a legkisebb veszteséggel kellett megoldani az irgalmas rend kártalanítását. Nem közkár, hogy az Árpád fejedelem úti ötszintes, új épületet is odaadták a rendnek? –kérdem Gógl Árpádtól, az akkori egészségügyi minisztertől.

– A szakmai megosztást az ottani szakemberekre bíztuk, ebbe nem szólt bele a kormányzat, a minisztérium. A cél az volt, hogy mind a két rész működőképes legyen.

– De hát ez egy reumatológus épület, a rendi kórháznak nem is volt reumatológiája!

– Ők megegyeztek…

– Nem volt megegyezés. A kormánybizottság döntött így.

– Akkor egész biztos, hogy még a Horn-kormány idején.

– Hornék az állami részt is odaadták volna a rendnek, igazgassa, egyben tartották volna az ORFI-t!

– Elnézést, biztos, hogy mi nem minisztériumi, vagy kormányszinten döntöttünk erről. Ezt állítom.

– Semjén Zsolt azt mondta Bálint Gézának, van úgy, hogy az egyház jár rosszabbul, van úgy, hogy az állam…

– Mégiscsak nekem van igazam, nem az Egészségügyi Minisztérium döntött. Semjén Zsolt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium egyházügyi kérdésekkel foglalkozó helyettes államtitkára volt, ők nem szakmai döntést hoztak.

Balog Zoltántól (1958); a parlament emberjogi bizottságának az elnökétől, Orbán Viktor egyházpolitikai főtanácsadójától a felől érdeklődtem, befolyásolta-e az Orbán-kormány döntését, hogy Hornék az egész intézet visszaadására készültek?

– Befolyásolhatta pozitívan és negatívan is. Elhangzott az is Orbán Viktor szájából, hogy „Azért nem adhatunk kevesebbet, mint a baloldal!”

– De a végén állítólag olyasmit mondott, hogy azért nem kell odaadni mindent Kozma atyának!

– és ebben tudtommal önnek fontos szerepe volt.

– Azért ezt ne túlozzuk el!

– Bálint Géza így emlékszik.

– Ő egy rendes ember, mégsem értékelném túl a szerepemet. Kezdetben úgy az volt, hogy menjen ez a dolog, ahogy van, nincs ezzel semmi probléma. A szaporodó jelzések mégis azt mutatták, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, ami óvatossá tette Orbán Viktort.

Van, aki úgy tudja, hogy a nyugati határnyitás tizedik évfordulójának eseményei ejtették gondolkodóba Orbán Viktort. A Fidesz-kormányzás idejére eső ünnepség előtt folyt a találgatás, vajon kit fognak oda invitálni. Horn Gyulát? Németh Miklóst? Gerhard Schrödert? Horn volt az első, aki megköszönte Orbánnak a meghívást, mert előtte állítólag a német kancellár is kétségesnek tartotta, hogy ők ott lesznek. Ám a köszönet után pár nappal nyilvánosan nehezményezte, hogy egyetlen olyan személy sem szerepel az évforduló alkalmával kitüntetettek között, akik komoly szerepet játszottak a tíz évvel korábbi eseményekben. Nem azt várta volna, hogy politikusokat tüntessenek ki, de hiányolta Kozma Imre, a határőrség akkori vezetői, vagy az újságírók tevékenységének az elismerését.9 Egyesek tudni vélik, ez a nyilatkozat is szerepet játszott az ORFI-ügy végső kimenetelében. A Fidesz köreiben mindenki tudott Kozma atya kiváló baloldali kapcsolatairól, a volt miniszterelnök kritikája ezt nyomatékosította. „Hornnak volt négy éve Kozma Imre kitüntetésére, és most minket cseszeget? Vagy Kozma medálja mellett, a sajátjára is gondolt?” – pikirkedtek.

Balog Zoltán árnyalt megfogalmazása szerint Hornék szándéka, hogy az egész ORFI-t a rendnek juttatják, „befolyásolhatta pozitívan és negatívan is” a döntést. De folytassuk az ő visszaemlékezését:

– Orbán Viktor megbízott azzal, hogy vizsgáljam meg az irgalmas rendi ügyet. Informálisan, mindenféle államigazgatási elkötelezettség, felelősségvállalás, intézkedési jog nélkül tájékozódtam, majd tájékoztattam őt. Ez volt a feladatom, semmi több. Leírtam a pró és kontra érveket is amellett, hogy csak az egyház kapja az egész intézetet, vagy csupán a volt tulajdont, és a kompromisszumos megoldást is. Világos volt, hogy jogilag problematikus a dolog, mert milyen alapon adnánk oda az egész ORFI-t, azért, mert Kozma atya is rendes ember? De kizárólag a volt tulajdon visszaadása sem volt jó megoldás – ha jól emlékszem tíz év távlatából –, mert szétszakítva működésképtelennek tűnt mind a két kórház, emiatt meg kellett kettőzni több részleget is. Megnéztem közelebbről a rend helyzetét is, ők akkor gyengén álltak Magyarországon, viszont Bécsben volt egy szuperkórházuk.

– A magyar viszonyokhoz képest szuper!

– Bécsben is a jobbak közé tartozik. Itt léptem be a képbe: kíváncsi voltam, hogy az osztrákok egyáltalán mit tudnak az egészről, és az államtitkár Oberfrank Ferivel kimentem Bécsbe.

– És ott várt önökre Kozma atya!

– Igen, de amiről talán a mai napig nem tud ő sem, előtte én kimentem egyedül. A második látogatás előtt a rendfőnök megkérdezte, nem zavar-e bennünket, ha Kozma Imre is ott lesz. Ezt ők kezdeményezték. Már az első látogatáskor elmondtam a perjelnek, hogy ebből a dologból közügy lett, és az egyház elemi érdeke, hogy a kórház ne valljon csődöt, mert ez nem csupán a rendre, hanem az egész egyházra rossz fényt vetne. Az ügy mögé tudnak-e teljesen állni? Mikor visszamentünk, kölcsönös garanciákat vállaltunk. Mi garantáltuk, hogy megkapják az állami kórházaknak járó támogatást, ők pedig azt, hogy nem engedik csődbe jutni a kórházat, saját anyagi eszközeikkel, szakmai, erkölcsi tekintélyükkel is támogatják őket.

– Kozma atya járt Orbán Viktornál is?

– Legfeljebb állami fogadáson, pezsgőspohárral a kézben ejtettek szót. Orbán Viktor nem akart az ORFI-üggyel foglalkozni. Azt mondta nekem meg Gógl Árpádnak: oldjátok meg, hogy ne legyen ebből feszültség. Ami jár, az jár, tisztességesen adjátok oda, én nem szeretném, ha ez a döntés felcsúszna hozzám. Kérte, hogy folyamatosan referáljak neki, hogy képben legyen, de nem ő akarja kimondani a döntést, ez legyen a minisztérium és az egyházügyi titkárság dolga.

– Oberfrank szerint Orbán Viktort az vezérelhette, hogy ne legyen botrány az ügyből. „Vele nem beszéltem erről sosem, közvetlen iránymutatást Balog Zolitól sem kaptam arra, hogy ez technikailag miképp menjen.”

– Így volt.

– Bálint Géza azt mondta: „Hogy az intézetnek ez a kis csücske megmaradt, az néhány szocialista politikusnak és Balog Zoltánnak köszönhető.”

– De a honoráriumot azért még nem kaptam meg! – mondta nevetve. – Egyébként az én „módszerem” az volt, hogy szakmailag nem merültem bele a dologba, mert ahhoz úgy sem értek. Azokra a pontokra koncentráltam, ahol feszültségek voltak, hogy minél hamarabb nyugvópontra jusson. Oberfrankék jól megcsinálták, én csak az ő hátát védtem.

– Bécsben nem került szóba, hogy 180 fokot fordult a rend véleménye az ORFI jövőjéről az új priorok megválasztásával? Ebben szerepe lehet a Bécsbe „ki-bejáró” novícius Kozma Imrének is!

– Ezt nem említették, de azt hangsúlyozták, hogy most ugyan gyönge a magyar irgalmas rend, de higgyem el, hogy majd megerősödik.

– Ám 2010 elején Kozma atya felkérte az orvosokat, mondjanak le a bérük negyedéről, ennek fejében hat órára csökkenhet a munkaidejük. Állítólag elbocsátások is várhatók, egyesek szerint az új épület eladására is sor kerülhet.10

– Készülne a Fidesz-kormányzásra?

– Mert megmentenék a BIK-et, ha csődbe jutna?

– Az egyházi fenntartású kórházakat jelenleg nem azon a szinten finanszírozza a költségvetés, mint az állami és önkormányzati fenntartásúakat. Az ebből keletkező hiány nem az egyházi intézmény „bűne”, hanem a mindenkori kormány felelőssége.

– Elképzelhető, hogy visszaadnak földbirtokokat az egyházaknak?

– Az egyházi intézmények rekonstrukciójára, fejlesztésére fordítható pénzeszközök ma hiányoznak. Ezek előteremtése különböző forrásokból történhet. Egyik lehetséges irány a földbirtok, de vannak ennél jobb megoldások is.

 

Részlet a szerző A kereszt gomba. Az ORFI esete az Istenes Szent János betegápoló renddel című, a Magyarország felfedezése sorozatban idén megjelenő szociográfiájából.

JEGYZET

1 N. N.: Új tárgyalások az ORFI sorsáról. Népszabadság, 1998. szeptember 23.

2 (é. a.): Egyetemi tanszék lesz az ORFI és az idegsebészet? Magyar Nemzet, 1998. október 16.

3 N. N.: Az idén már nem születik döntés az ORFI-ról. Népszabadság, 1998. december 7.

4 F. Á.: „ORFI: ki kapja a nagyobbik részt? Nem mindegy, hogy két vagy három ingatlan kerül az egyházhoz.” Népszabadság, 1999. május 20.

5 Féderer Ágnes (?).: Három ORFI-épület…, Népszabadság, 1999. július 15.

6 Féderer Ágnes: Egy igazi és egy elképzelt kórház. Nyolc év alatt sem oldódott meg az ORFI ügye. Népszabadság, 1999. augusztus 25.

7 Az ülésről készült emlékeztető a szerző birtokában van.

8 A vitákat összefoglaló 2000. február 3-án kelt feljegyzés másolata a szerző birtokában van.

9 Szigetváry Zsolt: Horn sérelmezi a kitüntetettek listáját. Magyar Hírlap. 1999. szeptember 11.

10 Az interjúnk után egy hónappal megjelent az „Irgalmas” orvosok fizetésüket áldozzák a kórházukért című MTI-közlemény, miszerint „Lemondtak fizetésük negyedéről a Budai Irgalmas Rendi Kórház (BIK) orvosai az intézmény működtetése és szolgáltatásai színvonalának megtartása érdekében” – az igazgatóság kérésére. 2010. február 5.