Leszakad az ég is
Grazban Molnár Ferencet rendezett Bodó, az elnyűhetetlen Liliomot, amelyben ő is játszott egy régi főiskolai előadásban 2001-ben: Hollunder nénit adta, a hétrét görnyedt mesebeli öregasszonyt és burrogó őslényt, s a titkosrendőrt, aki fekete karcsonkkal géppuska-kattogású gyorsasággal ütlegelte a szegény Liliomot.
Az új grazi Bodó-rendezés karcosan bontja ki Molnár színművének csöndesebb-halkabb, intim jeleneteit, s nagy élvezettel, élesre fent groteszk árnyalatokkal hozza színre a mennybéli szcénákat. Az előadás sokféle színét-szépségét ragyogtatja föl Molnár darabjának, legnagyobb erénye mégis az egységes világlátás (ami Bodó rendezéseinek sajátja), a jelenetek aprólékosan kidolgozott, erős sodrású látványvilága, s mindvégig szikáran kézben tartott kompozíciója. S bár ez a Liliom Bodó úgymond „klasszicizálóbb” rendezései közé tartozik, mégis minden pillanatán, képkockáján fölismerhető a rendező kézjegye, gondolkodásának originalitása, világlátásának radikalizmusa. Julika szerepét Pető Kata játssza Grazban (ezúttal egyedüli magyar színészként), hibátlannak tetsző német nyelven, némely kulcsmondatokat magyarul kimondva, az értelmezés logikája szerint. Pető Kata magától értetődő Julika. Egyszerűsége, súlyos csöndjei magával ragadóak. Szépen rajzolódik ki alakításának íve, amint a viháncoló ligeti kiscselédtől eljut a magába záródó, szótlan, dacosan kemény fiatalasszonyig, s a szemérmes, de a szerelmét elvesztő-elsirató nő néma tragédiájáig. Odakucorodik az elhalt Liliom holttestéhez, majd átnyalábolva a súlyos testet, lassan az ágyhoz (a földön heverő matrachoz) vonszolja. Ez a cipelés maga Julika szerelme: elpusztíthatatlan testi-lelki kötelék, odaadás, alázat, szolgálat, ami tart majd mindörökké. Aztán némán, lassan ráborul, meghal vele ő is. Mikor Liliom visszatér hozzá a túlvilágról, csak bámul az idegen férfira, de egészen közel megy hozzá, mintha csak arra várna, hogy a fiú újra átölelje. Odalép, de nem ér hozzá, csak ott marad hangtalanul az idegen test, arc mellett. Pető Kata megrendítő erővel játssza el a némán szerető törékeny aszszony súlyos tragédiáját. A láthatatlanná tett nagy szerelmet.
Liliomot Jan Thümer játssza, illúziót keltően, sallangtalanul hozva színre a férfi nyegle öntörvényűségét, sprőd vadságát, lobbanékony durvaságát, s a kiscseléd iránti lebírhatatlan szerelmét. A ligeti jelenetben előbb magaslati páholyból válaszolgat a lányoknak, majd odaperdül a lizsé padjára kamáslisan, sármosan. Ez a Liliom az élet császára, öntudatos vagány, angyali kópé, vadóc fiú, aki valóban azért él, hogy belebolonduljanak a ligeti kiscselédek. De mikor ráébred Julika igazi lényére, már magába réved, sötét árnyak futnak át az arcán, hisz úgy éri a leányka szerelme, mint valami természeti csapás, ami után már nincs mit tenni. Jan Thümer és Pető Kata leheletfinom érzékenységgel bontják ki ezt a hallatlanul összetett lelki folyamatot: a könnyed felismerés, a viharos ráismerés, s a másik ember birtokba vételének szépséges-szomorú érzéki libikókáját. Mire Liliom Julika férje lesz, már igazi toprongyos szegényemberként látjuk viszont, amint elhanyagoltan, ócska gúnyában (jelmez: Kovács Andrea), mezítlábasan fogadja Muskátnét, a csillogó-villogó toalettben megjelenő érzéki nagyasszonyt, aki alamizsnát akar adni a „rongyosnak”.
Bodó robusztus rendezése nemcsak látványvilágában erőteljes, hanem a lelki folyamatok árnyalt-érzéki megjelenítésében is. Mikor a pénzhordó hivatalnokot, Linzmannt várja Liliom a Ficsúrral, valami alig hallható éles-jeges, hosszan kitartott fémes hang hallatszik, mintha csak a szerencsétlen Liliom lelke nyüszítene a sejtelmes-titokzatos, misztikus és idegekig hatoló szólamban. A darabbeli mennyország Bodónál vakító fehérben lebegő, elvarázsolt kafkai álom-hivatal, a színpad mélyén, a háttérben égbe nyúló aktacsomók polcaival (díszlet: Pascal Reich), amelyek előtt iratkötegeket rendezgető figura függeszkedik. A fényesen tündöklő térben kisportolt, izmos angyalok gyakorlatoznak, a színpad szélénél korbácsos tréner irányítja a masinériát, s a gépiesen működő beosztottak nagy durranásokkal hajigálják a poros iratcsomókat a mennyei fogalmazó elé. Száll a por, hullanak szerteszét az elsárgult papírlapok: minden egykori élet egy porló-foszló ócska akta, amelyet unottan és undorral dobálnak az égi hatóság aktatologatói. A vízió s a képek által kirajzolt érzület roppantul összetett: egyszerre sugallja a bensőségesség, az elidegenedettség, az életvidámság, a dinamizmus, a mesei zűrzavar, s a múzeumi porosság időtlenelvont képét. A darabbeli Kádár István, aki csupa jót tett, mikor visszalátogatott a földre szeretteihez, ironikusan megdicsőül itt: andalítóan édes giccses dallamok hangzanak föl, mikor ő kerül sorra, s a férfi ruháján apró lámpácskák gyúlnak (mint Bodónál nem egy játékban). S a megüdvözült alak fölszáll az égbe, a mennybéli mennybe. S Bodónak arra is van rendezői figyelme, hogy a fehér háttér mögött végigkísérje a groteszk dicsfényekkel világító jelenés ironikusan láttatott útját: már csak apró fénypontokat látunk, amint tempóznak a magasban körkörösen, majd eltűnnek a drapéria mögött. Ez a jelenet az előadás egyik truvája: a szikár, realista életképeken túl a túlcsorduló édességekbe forduló jelenetek iróniája, amely nemcsak az ilyen groteszk jelenésekben, hanem a szereplők viselkedésében, beszédmódjában is megnyilvánul. S mikor valami „jó” történik (példának okáért, mikor kiderül, hogy Julika gyereket vár), a „pozitív” epizódokban kisüt a nap, és fehéres-sárgás fényekben ragyogni kezd a tér; máskor vad vihar csattogása hallatszik, villámfények villognak kékesen s ömlenek be a kocka ablakokon. Liliom halálakor s a halott körül felvonuló, tüsténkedő cirkuszi népség felsorakozásakor leszakad az ég: Bodó kozmikus pusztulássá emeli a fiú halálát, a lány szerelmének dimenzióit, s a holttest körül sürgölődők ostoba rituáléját. Színiakadémiákon lehetne tanítani a filmes látványvilág elemeit is felvonultató nagy erejű jelenetsort. Előbb csak valami finom por kezd szállongani, pilinckázni, aztán potyogni kezd a szereplők fejére a vakolat, törmelékek, tégladarabok hullnak alá az égből, lassan szétnyílik a mennyezet, inognak, szétmállanak a falak, feltámad a szél, faleveleket sodor elő a léghuzat, omlik minden, megindul, reng a föld és ég, akárha természeti katasztrófa történt volna.
Az is történt, természeti katasztrófa. S a zenekar úgy játszik tovább nagyon hosszan, kedélyesen, békésen és kitartóan a jelenet után, mint a Titanic elképzelt süllyedésekor (zene: Klaus von Heydenaber). Bodó szürreális látomássá emeli a földközeli, realista groteszket: úgy úsznak át egymásba az előadás képei, ahogy Tarkovszkij Stalkerében vagy Tükörében az álomképek, miközben a játék roppant intenzitással bontja ki az életérzéseket, szereplői lelki folyamatait.
Pascal Reich színpadképe kietlen, cudar életterekben láttatja a szereplőket: Liliom és Julika ideiglenes otthona sivár, lerobbant ipari hodály, meszeletlen falakkal, ormótlan bádoglámpákkal, a háttérben ócska kapcsolószekrénnyel, liftakna vasajtajaival. (A szegényes odú, kell-e mondani, emeleten van.) A fényképész Hollunderné (Gerti Pall) zsörtölődő öregasszony, Steffi Krautz pompásan megformált szenvedélyes és bőbeszédű Muskátnéja élveteg perszóna, aki mindent bevet Liliom visszahódításáért. A titkosrendőrök kafkai labirintus cinikus alvilági végrehajtói. Az együttes hibátlan összhangban, lendületesen játssza végig az előadást. A grazi közönség pisszenés nélkül, lélegzetvisszafojtva s a produkció verbális-vizuális poénjait is maximálisan visszaigazolva fogadta a játékot. Amely – nem árt rögzíteni – hosszú-hosszú évadok óta az egyik legerőteljesebb Liliom.