A nélkül, hogy bárkit is lebeszélnék az alább következő gondolatok elolvasásáról, illendőségből már itt összefoglalót adok róluk. Azt fogom kifejteni, hogy aki a leginkább döngeti, többnyire annak leglaposabb a melle, vagyis hogy a magyarságtúltengés okát legtöbbször éppen magyarságdeficitben találni. Először azért, mert a legtöbb „különb” magyar nem is tisztán magyar, már csak a neve alapján sem. Másodszor azért, mert – tudom, nem feltétlenül „szándékoltak” az ilyen következmények – a „különb” magyar végül több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt nemzetének. Harmadszor pedig azért, mert legtöbbször vészterhesen önző: a saját „különb-sége” fejében másokat megrövidítő kiváltságokra, nem pedig a többiek szolgálatára pályázik.

A Kádár-korszak ún. népinemzeti értelmiségének fő ideológusa, Illyés Gyula, persze, egyetlen pillanatig sem tartotta Horthy Miklóst – ahogy mai, sokkal silányabb mutánsai tartják – a nemzet mentőangyalának. Ő még észbe vette, hogy Horthy szemrebbenés nélkül, százezerszámra hagyta elsorvadni és megdögleni nemzete legigazabb fiait és leányait. Illyés azzal is tisztában volt, hogy nem Horthy, de épp az ezerszer lezsidózott, nemzetvesztő bolsevikként elátkozott Kun Béla volt az egyetlen, aki siránkozás helyett hadjáratot is indított az egyik elúszott terület visszaszerzéséért.

(Talán már kevésbé vette észbe Illyés azt a Lesznai Annától is megörökített tényt, hogy a felvidéki magyar, dualizmus kori földbirtokos tolmácsra szorult, hogy magyarul elmondandó üdvözlő beszédét az aratásra összesereglő cselédei egyáltalán megértsék.)

Ebből a megvilágításból úgy tetszik, hogy mainapság valóban „különb” magyar csak az lehet, aki fittyet hány a tényekre, csak azért is alapon bánik a történelmi és társadalmi igazsággal, s éppen azért hisz valamiben, mert az képtelenség. Így tesz a szlovák nevű filmes, amikor pár hete Háború a nemzet ellen című négyrészes oknyomozó opuszáról szólva („Ezt a háborút külső és belső ellenség egyszerre indította ellenünk…”) a közszolgálati tévé riporterének minden „Magyarországát” sokat sejtető határozottsággal „Kárpát-hazára” javítja. Hiába volt elég egy Bartóknak, a vérbeli „különb” magyarnak a szimpla „Magyarország” megnevezés már nem elég.

Ne gondoljuk azonban, hogy a követők ebből a „különb-ségből” csakis a féktelen honszeretetet hámozták és hámozzák ki. Még a rendszerváltás első éveiben történt, hogy sok egyebet is belecsomagolt a „különb” magyarság retorikájába a szerb nevű lóversenyjáró író, a román nevű prókátor vagy a szlovák nevű építész-sámán, alkalmatos mintát kínálva a nem túl jó eszű, csupán szlogeneket szajkózó tanítványnak, a román (?) nevű gárdafőkapitánynak.

Ő azonban sokkal többet köszönhet a hatalomból, majd ellenzékből politizáló Fidesznek, politikai nevelődése német nevű potentátoktól és nagyvállalkozóktól hemzsegő környezetének, mint az említett, immár elavult „különb” magyaroknak. A „különb” magyarságot mint politikai álló- és forgóeszközt teljes egészében a Fidesz vezérkara dolgozta ki és nyújtotta át a főkapitány és sleppje számára. A „különbeknél” nyilvánvalóan hitványabb, baloldali magyarság, amely „ráront nemzetére”, miközben a „különbek” ellenzékben, tehát kisebbségben is a teljes „hazát” képviselik, az „idegen kéz”, amely ha „szőrös”, ha nem, legelőször épp a „különb” magyarok földjeire, gyáraira, bankjaira ácsingózik – nos, ezek az ősrégi klisék épp a Fidesz kinyilatkoztatásaiban nyertek „korszerű”, nemzetféltő-nemzetmentő hangzást. A tényleges politikai akciók e közben (Magyarország külpolitikai, szomszédsági, gazdasági és pénzügyi pozícióinak szándékos megrontása révén) többet ártottak a nemzetnek, mint egy vesztes háború.

A „különb” magyarságot mint meggondolást tudatosan afféle lifeline -nak, mentőkötélnek szánták az önjelölt „különb” magyarok a horpadt mellű, vagy a kondizástól csupán horpadt lelkű pitiánereknek, akik az uszodai kabinosságból, bolti eladóságból, autógumi-szerelésből vagy éjjeliőri létből kitekintve csak a nagy semmit látták maguk előtt. Semmi módot nem láttak arra, hogy a maguk erejéből bármikor is többre vihessék, mint az élelmesebbek vagy tehetségesebbek. Kapva kaptak tehát az ölükbe hulló bűvös erőforráson, ígéreten, hogy most végre, akár erőfeszítés nélkül is bejuthatnak a tutiba. Mást se kell tenniük – még a németszlovák-szerb-román nevük se számít! –, mint üvöltve szidalmazni mindenkit, aki nem „különb” magyar. Aki potensebb vagy ügyesebb nőcsábász, mint ők, aki nincs díjfizetési hátralékban, mint ők, aki nem akar egy Temesvár melletti lövészárokban megdögleni „Kárpát-hazáért”, mint állítólag ők. Vagy aki, tőlük eltérően, le tud írni egy értelmes mondatot, esetleg aki a törvény alapján le merészeli sittelni a velük egy bandába tartozó vandálokat, és leordítják még azt a főliberálist is, aki Voltaire torzképeként mindent elkövet azért, hogy ők, a vandálok tetszés szerinti cafatokra szaggathassák a liberalizmust.

Nem volna azonban lifeline a lifeline, ha nem áramolna át rajta jókora egzisztenciális ígéret is. A cigányok szidalmazása, még levadászása is, lássuk ezt tisztán, csupán ujjgyakorlat a közelgő nagy újraelosztáshoz, hiszen a cigányoktól általában nincs mit elkobozni. Az igazi cél, mint egykor az internacionális és a nemzetiszocialistáknál, a kisajátítók kisajátítása, a tehetősek büntetlen megkopasztása, vagyis a teljesítmény nélküli vagyonhoz jutás. Ez a „különb” magyarok pártjának és gárdájának egyetlen, ma még jórészt rejtett, de így is nagyon hathatós választási ígérete.

A horpadt mellű és/vagy horpadt lelkű, pitiáner „különb” magyarok természetesen nagyot fognak csalódni, amikor rájönnek, hogy vezetőik a nagy zsákmánynak még csak a közelébe sem engedik őket, legföljebb – ahogy a kisnyilasok – kis értékű nyakláncokat vagy majdnem kiürült erszényeket zabrálhatnak a fogdába kísért áldozatoktól. A tömeges erkölcsi lezüllés azonban így is biztosra vehető.

„Kárpát-haza” a maga „különb” magyarjainak jóvoltából újabb szégyenfolttal gazdagodik majd. Ahogy az egykori zsidótörvények meghozatala is „hiába jelentkezett …

a szociális igazságtételnek, a javak igazságosabb elosztásának a jegyében” – írta feledhetetlenül Bibó István –, „valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek a lényege, hogy igazi társadalmi reformra ne kerüljön a sor.”

Most azonban még csak a csürhébe verődés idejét írjuk. Itt bemondásra lehet „különb” az egyik magyar a másikánál. Nem kell ehhez személyes erőfeszítés, teljesítmény. Elég, ha valaki „nemzeti érzelműnek”, esetleg szittyának vagy hunnak, sumérnak vagy palesztinnak mondja magát (ez utóbbi különösen mosolyogtató, ismerve a honi arabutálatot), és az illető alanyi jogon, legalábbis elvben, máris jogosultjává válik minden elcsatolt trianoni országrésznek, „nemzetietlen” banknak, tévétársaságnak, nagyvállalatnak.

Hogy minek a jogán? Egyszerűen a „különb-ség” jogán. Ez nem más, mint a nagy hitleri találmány honosítása: minden lélekbe beoltani előbb egy-egy sérelmet, aztán meg egy-egy tautologikus, önmagát magyarázó jogosultságot! Azért jogosult rá, mert csak!

(Reménykedhetünk, hogy e tautologikus jogosultságok előbbutóbb, még a nagy újraelosztás előtt egymással is konfliktusba keveredhetnek, mint ahogy azt a szittya, értsd: antiszemita könyvárusok, vagy a Fradi és az Újpest vandáljainak belháborúja is mutatja.)

Pedig csendben csakugyan léteznek magyarok, akik csakugyan különbek sok-sok más magyarnál. Az a tizenöt éves cigány fiú, akit a minap csendőrmódra és bandában vertek agyba-főbe a borsodi rendőrök, egészen addig, amíg ismételt kérdésükre vérző szájjal nem mondta, hogy őrá bizony senki sem emelt kezet, nos, ez a cigány fiú később a rádióriporternek a legszebb, legépebb magyar nyelven válaszolgatott, legalább olyan szép, kicsit archaikus, és nagyon földközeli nyelven, mint a csángók. Őt a megszólalása alapján különb magyarnak gondolnám, mint a brutális, magyarul biztosan csak makogó rendőröket meg az őket fedező, magyarul csak ködösíteni tudó ügyészeket.

És különb magyaroknak gondolnám, már csak a nyelvhasználatuk miatt is, Konrád Györgyöt vagy Kertész Imrét, a legvilágosabb francia, s a legpontosabb német esszéhagyományt magyarrá mentő írói magyarságuk miatt, mint pl. a kommersz regényírás ócska érzelmi kliséit giccsesen durrogtató, de persze szakadatlanul „nemzeti érzelmű” Wass Albertet. Még valamit kettejükről. Ha a magyar sorskérdések (Németh László jókora germanizmust ütött magyar kifejezéssé ebben a szóban) valaha is megjelenhetnek a magyar szépirodalomban, azt kettejük nyelvileg is kimagasló irodalmától sokkal inkább várhatjuk, mint attól a bormelléki, üres búsongástól, még ha zsoltárosan szól is, amely általában az ún. népinemzeti irodalom sajátja, s amely nyelvileg legtöbbször csak ködről ködre jár.

Egyébként is, nem tudok nagyobb szabású magyar sorskérdést, mint a zsidó Köves Gyurka sorstalanságát, úgy, ahogy azt Kertész Imre megörökítette. Szinte röstellem ismét Bibó Istvánt idézni a keresztény magyar társadalom negyvenes évekbeli lealjasulásáról, mely „nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is.”

A kilátások? A „különb” magyarok, ahelyett, hogy egyet is megoldanának, ismét szaporíthatják néhánnyal a nemzetet bénító sorskérdések számát.