2010. február 9-én volt Petrovics Emil 80. születésnapja. A kerek számú évfordulók alkalmasint megkönnyítik az értékek szabad áramlását, a célzatos műsorpolitika a figyelem irányításával élményekhez juttatja a nagyérdeműt. Aligha lehetett volna szebb gesztust kitalálni, mint Petrovics első operájának, a C’est la guerre-nek többszöri műsorra tűzését. A Hubay Miklós színmű értékű librettójára komponált egyfelvonásos először 1961. augusztus 17-én hangzott el a Magyar Rádióban, operaházi bemutatójára 1962. március 11-én került sor. Idén február 4-én 50. alkalommal szerepelt a Magyar Állami Operaház műsorán – ekkor köszöntötte a színpadon a szerzőt az intézmény nevében Vass Lajos. Eddig a protokoll – s innen az igaz legendárium: a szerző megszólítja a jelenlévőket, felhívja a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy e művének mondanivalója sajnos napjainkban ismét aktuális lehet. Keresetlen szavak, keserű igazsággal – s máris záródott az áramkör, a művészet és valóság kettős fénytörésében.

Ez az egyfelvonásos a gyermekkorom meghatározó zenei élménye volt. Túlzás lenne azt állítani, hogy maradandó az első meghallgatás emléke – de mindmáig emlékszem arra az örömre, amellyel felfedeztem az opera hanglemezfelvételét. Akkor, gyermekként, mit sem tudtam arról, hogy a kortárs művészet nehezen érthető, nehezen befogadható – a C’est la guerre már kizárólag a hangfelvétel jóvoltából is komplex élményt adott. („Régi” magyar előadók operafelvételei mindmáig nagy hatást gyakorolnak rám – mintha az énekesek a hangjukkal pótolni tudnák a látványt is.) A hangfelvétel afféle olvasmányélményt jelentett, a színrevitel összélménye pedig később szinte a megfilmesítés többletét adta.

Az eltelt évtizedek alatt többször (több rendezésben, több szereposztásban) láttam Petrovics Emil eme remekművét, s utóbb arra kell rácsodálkoznom, hogy soha semmi ellenérzést nem váltott ki a színrevitel egyetlen összetevője sem. Lehet, hogy úgy van megkomponálva, hogy ne lehessen elrontani?

Keresem a mű titkát, s korántsem zavar e vállalkozás eleve reménytelensége, hiszen a szisztematikusnak korántsem nevezhető alkalmi elemezgetések olyan szempontokkal gazdagítanak, amelyek haszonnal kamatoztathatók más kompozíciók vizsgálatakor.

Nem véletlen, hogy már a bemutató idején feltűnt Petrovics zenéjének Pucciniéval való rokonsága (azóta odáig „fajult” eme jellegzetesség hangsúlyozása, hogy egyenest „magyar Puccini”-nek titulálják a szerzőt), hiszen hasonló érzéke van a markáns jellegzetességek zenei kidomborítására. Ugyanakkor, dramaturgiailag szinte az ellenpólusát is felmutatja, hiszen a drámai idővel kapcsolatban némiképp más elképzelései vannak. Nem tesz engedményeket a hallgatónak, miközben szemlélői vagyunk a művészi sűrítéssel megjelenített élet-darabnak. Magával ragadó a sodrás, jóllehet, alig érzékeljük, mert a jelenetekre tagolás valamiképp ellenpontozza. Mégsem klipszerű gyors váltásokat érzékelünk, túllépve egymás után a megjelenített szituációkon, hanem azt a folyamatos érzelmi-indulati telítődést, amely igazolja a tettek és a tehetetlenségek-kiszolgáltatottságok egymásra következését. Akik érzéketlenek az operaműfaj megannyi íratlan szabálya iránt, gyakran felróják a hétköznapi józansággal irreálisnak tűnő tényeket, kezdve azon, hogy énekelnek a szereplők. Nos, Petrovics színpadán sohasem zavaró ez a vokális megnyilvánulás. Sőt, exponáltan alkalmaz valamiféle „1’ jelzőrendszerbeli” kifejezést, a szöveg nélküli, dúdolt dallamot, amely nélkülözi a verbalitás konkrétságát, ugyanakkor, sokat elárul a lelkiállapotokról. Él a jellemzésnek ezzel a módjával mindkét női szereplő esetében: a Feleségnek a kialakult szituáció elviselhetővé tételére irányuló igyekezeténél, s a Házmesterné személyiségtorzulásához vezető, veszteségokozta feldolgozhatatlan életélményénél. Az ének: általában felfokozott beszéd –Petrovicsnál annál is inkább, mivel gyakran valóban alig ad több időt, mint amennyi a közlendők prózai „reálideje”. Ebből az időrácsból csak a vokalizált dallamok, s a nagyritkán felfénylő érzelmi csúcspontok tudnak kiszabadulni. Hogy mégis mindvégig a zeneiség dominál, az a pregnáns ritmikának (is) köszönhető. Zenéjének valamenynyi összetevőjével külön-külön is jellemez a szerző; tudatosan irányítva a figyelmet hol a dallamokra, hol a ritmikus patternekre, hol pedig – akár szinte észrevétlenül –a hangszerelésre.

Alig túl a harmicon, gazdagon berendezett, differenciált partitúra jóvoltából keltette hangzó életre Petrovics a megrendítő történetet. Olyan szereplőket jelenít meg, akik az egymást követő generációk számára ugyanazokat az életérzéseket, viselkedésmódokat közvetítik. Mélységes emberismeret birtokában kerülhetett csak erre sor – és nem utolsósorban olvasottságot is feltételez ez az érzékeny attitűd; kifinomult érzéket a szavak-kifejezések hangulati töltése iránt. Ettől nemesedik művészetté a legköznapibb mondat, miközben kimondhatatlan érzelmek megjelenítőjévé válik egy-egy visszafogott mozdulat.

Mint minden kompozíció esetében, a kettősvonal meghúzásával útjára engedte művét az alkotó (ettől kezdve nem irányíthatja sorsát, legfeljebb segítheti). A szerepek közti erőviszonyok – a cselekményből adódóan – nyilvánvalóak. Ugyanakkor, az énekesek teljesítménye tükrében szinte alkalmanként módosulhatnak. Az idei előadások részvevői személyiségük súlyával-jelentőségével olyan árnyalatokat is megjelenítettek, amelyek túlmutattak a tudatos szerepformáláson. Wiedemann Bernadett Házmesternéje például siratókarakterű vokalizáló dallamával képes volt szánalmat kiváltani a nézőből; igaz, a kíméletlenséget kevesebb elhitető erővel tudta megjeleníteni. Derecskei Zsolt Vizavija, az énekes világos hangjának átütőerejével, a gonoszság megtestesítője volt. A három katonatiszt groteszk jelenetei inkább színben jelentettek hatásos epizódot, a cselekmény feszültségének pillanatnyi megszakításával (ám sohasem az oldásával!). Érdekes, hogy – csakúgy, mint romantikus nagyoperákban – a szerelmi érzés kifejező megjelenítése mennyire problematikus napjaink operaszínpadán. Miként az életben, a színpadi létben is, mintha jelentőségüket vesztenék a mozdulatok –a rendezői utasításokat követő énekesek gyakran adósak maradnak a tekintet, a közelítés, az érintés gesztusértékével (ők a megjelenítéssel, a közönség pedig vélhetően a látottak érzékeny követésével). A Férj (Busa Tamás) és a Feleség (Frankó Tünde) önmagukban nem képviselnek művészi típusokat, a Szökevény (Fekete Attila) elsősorban egyéniségével (és magával ragadó hangjával) hat, a szerelmi háromszög magasfeszültsége ezúttal a partitúrában maradt. Nem könnyítette meg helyzetüket a Vajda Gergely vezényletével az énekesek dinamikai lehetőségeit figyelmen kívül hagyó zenekar. Tény, hogy a hangszeres szólamok korántsem csupán a harmóniai alap és a hangulati háttér megteremtésére hivatottak – de ezúttal többször kifejezetten lehetetlenné tették, hogy az énekhang „átjöjjön” a zenekari hangzáson.

Az ünnepi előadáson a szerzőt köszöntötte elsősorban a taps, a február 7-i esten a műnek, az előadóknak is szólt. Operát láttunkhallottunk az Operaházban, maradandó értékűt és hatásút. Megtapasztalhatták ezt, akik most találkoztak először a művel, s csak reménykedni lehet abban, hogy a repertoárdarabként számon tartott opera a következő évadokban is műsorra kerül. Mert nem szabad megfeledkezni arról, hogy a magyar operák játszása a hazai társulatok elsődleges feladata. Mert ugyan hol máshol ismerhetné meg a magyar és külföldi közönség őket – s „fedezhetné fel” valamelyiket külföldi impresszárió? Talán nem túlzás azt állítani, az Operaházat mindig is nemzetközi közönség látogatta. Éppen ezért, amikor napjainkban a feliratozás (néha több nyelvre is) bevett gyakorlat, ez az ünnepi esemény megérdemelte volna, hogy (4 előadás kedvéért) elkészüljön az egyfelvonásos szövegének fordítása (pl. angolra).

A zeneművek a legkiszolgáltatottabb alkotások – megszólaltatás híján tetszhalottak. Fokozott mértékben igaz ez a kétségkívül legköltségesebb reprezentatív műfaj képviselőire, az operákra. Bárcsak a kettős évforduló sikersorozata is hozzájárulna ahhoz, hogy valamiféle javulás következzék a kortárs magyar művek játszottságában. Mert ez az előfeltétele annak, hogy egyes darabok érdemben megmérettessenek. Így aztán képet alkothatnánk a közelmúlt hazai zenei terméséről – s kiderülhetne: nemzetközi viszonylatban van mire büszkének lennünk!