Nagy mű: könyvben és filmben egyaránt. Bibliás, igazi nagy emberi drámákkal súlyos. A hősök szeretet-, identitáshiány és determinált sorssal, örökölt „vérvonallal” és mintával küzdenek. Rossz és jó: elhatározás, rossz nevelés, átok, átöröklés vagy beidegződés teszi a jókat rosszá? Vagy aki rossz és bűnös, azt valóban a világ vette rá? Mi a hozott, mi az öröklött? Mitől lehet határozottsággal és elszántsággal szembemenni az elrendeléssel? Ezek olyan kérdések, amelyek időtlenek maradnak: s ha ma mintha Steinbecket (írjuk le egyszer a keresztnevét is: John) kevesebbet is emlegetnénk, jó író, igazi nagymerítésű, erkölcsi téteket hömpölyögtető próza az övé, a 20. század derekáról. Ha egy Spiró György kvalitású író belemegy a felkérésbe s színpadra tömöríti, akkor az nem lehet veszett ügy, van értelme, tétje a vállalkozásnak. Sajnos, nem felderíthető az egyszeri néző számára, mit képzelt és tett az író, s mi került végül is a színpadra s a színészek szájába. Hiszen a rendező, Szikora János és a dramaturg, Hársing Hilda is nyilván bíbelődött még vele – ezért nem tudhatjuk, miféle munkát végzett a nagyon gazdag, a látottaknál jócskán több szálat gombolyító, és bővebben kifejtett magyarázatokat hordozó regényszöveggel az író. Az Elia Kazan-féle, James Dean játszotta híres filmben egyértelműen a „leszármazottak” története zajlik, és sorsukban hordják a visszautalást a szülők generációjára. Az amerikai polgárháborútól az első világháborúig húzódó időszakban két család több generációjának sorsa fonódik össze, s kétszer is megismétlődik szinte ugyanaz: két fiútestvér közül az apa az egyiknek kedvez, őt favorizálja, s a másik tehetetlen mérgében, az öntudatlan ridegség áldozataként válik egyre embergyűlölőbbé s önveszélyessé. Rossz lett, mert nem szerették eléggé. Vagy rossz, csak úgy. Kétféle gonoszság ez: a színpadi játék erre helyezi a hangsúlyt. Az ismétlődő Káin–Ábel viszonyt magyarázza, mikor Adam Trask szeretett fiúként csap össze Charles nevű fivérével, s ő az apja annak a dédelgetett ikerfiúnak is, Aronnak, akit szintén ikertestvére, a kevésbé szeretett Caleb térít a realitásra, józanít ki az álomvilágból: dühödten bár, de lélektanilag érthető módon, a vesztes fél pozíciójából.

Charles és Cal Káin utódai: azé a Káiné, aki szintén ajándékot készített az Úrnak, s nem az övé volt a kedves. Sem Charles az apjának készített késsel (!), sem Cal a babtermesztésből összespórolt pénzzel nem tud kedvezni az apáknak. (A hősködő és idealista apáknak.) Velük párhuzamosan ott van Éva-Lilith: a második generációs ikerpár érthetetlen indulatú és gonoszságú szülőanyja. Nem édesanya: kötőtűvel próbálja elrekkenteni a magzato(ka)t, látni sem bírja őket, s az első alkalommal lelép egy bordélyházba, vállon lőve férjét, azt az embert, aki egykor sebesüléséből kiápolta. Egyébként aljas merénylője lesz a madámnak is, aki nyilvánosházába és végrendeletébe a történtek után befogadja. Vadromantikus ugyan a mese, de már 1952-ben íródott. Ott a lélektani pontosítás is az individuum szabad választása mellett. Az anya, Cathy-Kate úgy döntött, hogy gazember lesz, mert egyre fenyegetőbb a világ, és görcsösen kell védenie valamiféle torz belső szabadságot. Túl sokat gyermek- és ifjúkoráról nem tudat a színpadi verzió, de egy félmondat utal rá: szüleit is maga tette el láb alól.

A dramatizált mesemondás apropóját azonban felülírja az új színházi színpadkép: Szikora János rendezői-tervezői kézjegyének egyik alapeleme. Itt most a könyörtelen, szürke ég gomolygó sötét felhőkkel feszül nagy vásznon a játék mögé, a színen pedig, hangsúlyosan egy fekete szén- vagy kavicsbucka domborul. Nagyon erős vizuális és szimbolikus jelek ezek, ahogy ebbe az irányba mutat a színpad nézőtér felőli szélén elhelyezett egy-egy templomi padban éneklő két nő-két férfi gospelkórusa is. Kiváló és hangulatos éneklésük helyezi el időben egyszersmind el is emeli onnan a látottakat: szerepük a filmbeli vágó ollója is egyben. Muszáj a mintegy húszévnyi időtartam alatt játszódó sztorit törni, tagolni, és erre az amerikai baptista miliő abszolút alkalmas. Minden rendben lenne, ha nem lenne a színpadon egy rozoga kalyibaajtó: innentől kezdve az erős jelzések összekavarodnak a kisrealizmus pepecselésével, és megosztják a nagyvonalúan, széles ecsetkezeléssel felvitt játékot. Népszínműves vidéki seriffekkel, állandóan kistányérokkal küszködő, enigmatikusnak szánt kínai szolgával (Galkó Balázs, Vass György, illetve Derzsi János feszengő és feszengető alakításai) rakják körül azt a játékot, melyben a becketti dombon ülve szül, illetve haldoklik például Cathy, szerelmeskedik a „józan” generáció ifjú párja. A semmiből jön és a semmibe megy a Gonosz. Itt viszont azon a kiskapun nehézkes a közlekedés. Eleve nehéz fiatalként és apaként megmutatkozni: Gáspár Sándornak sem sikerül békés és jólelkű fiú-Ábelt, majd a második részben az egyik fiát mellőző éltes apát játszania, mikor nyilvánvalóan az utóbbi szerepkörben tud hitelesen megszólalni. A vendégként fellépő, karakteres, az alternatívabb előadásokból ismerhető Baksa Imre rövid jelenlétében próbál a mellőzöttségtől eldurvult alakot kreálni. Az erkölcsi kicsengés – mármint, hogy talpra állhat az ember és választhatja a Jót – bár az ő hatása, Samuel Hamilton alakja és sorsmodellje a színpadon nem kap hangsúlyt, erőtlen marad. Nagy Zoltán szerethető alaknak játssza, de nincs meg az egyensúly. Ő rázza meg istenesen a felesége aljasságától depresszióssá lett Adam Traskot, s csinál belőle (félig) rendes apát. Az ismétlődő alakmások testvérfiguráit Huszár Zsolt és Száraz Dénes alakítja. Előbbi szintén kicsit bizonytalanul, a „túlkorosság” hátrányait nehézkesen levetkőzve adja a drámaibb sorsot, az anyával való szembesülést kiprovokáló, jobb sorsra érdemes Káin-Calebet. Őt választja az idealista Ábel-Aron menyasszonya végül, a „sprőd”, realista Abra, Nemes Wanda jól eltalált hangján. Ő is, ugyanúgy, mint a Szikszai Rémusz alakításában karikírozva, kihegyezetten, a szimbolista „ág” felé elrajzoltan megjelenő „spekuláló tőkés” figurája a gomolygó ég sugallta előadásba illenék. A legnehezebb feladata Petrik Andreának van, aki a kétszáz méterre lévő Radnótiban, a Boldogtalanokban is hasonló módon játszik (és főiskolásként is emlékezetes pillanatokat teremtett) erős, kemény figurát: Cathy negatív szerepét, álságosságát, egyetlen felfénylő pillanatát, az angyalnak látott Aron megismerését mind hitelesítenie kell. Ritka együttállás, hogy a fiatal, nemrég végzett színésznő képes erre, és testet, személyiséget ad a földre szállt elvetemültségnek.

Száraz Dénes, Gáspár Sándor, Huszár Zsolt