Mondhatnám, hogy Darvas Ferenc (mesélő, zongorista) viszi vállán az előadást, de nem mondom, mert az Örkény Színházban Bagossy László rendezése a nagy dobás. A színpad ugyanis némafilm-előadást imitál: a szereplők emberméretnél kisebb (ódivatú filmvászon nagyságú) kivágásban látszanak, (többször fej és láb nélkül), olykor kétszavas dialóg után – Darvas kommentjére – eltűnnek. És hát a zongora-filmvászon ironikusan idézi fel ezt a már senki által sem ismert mozifajtát, a némafilmet alájátszott élő zenével. A vetített kép azonban színház, azzal a többlettel, hogy a formai transzpozíció révén másfajta játékmódra készteti a színészeket. Nem tikkes, felgyorsított mozgásra – á la korai Chaplin-filmek –, hanem például kvázi hangsúlytalan játékra. Mondjuk: ha verekedés készül, (Csuja Imre Rauchja és Mácsai Pál Speer bírója között) – az nem lesz melodráma, csak spicces kudarc; férj veri az asszonyt, de mintha filmszkeccsben, mert Erna (Hámori Gabriella) „lenyeli” a pofonokat is, – mintha mi se történt volna: komikus – ám ettől Széles László (Merkel a férj), nem lesz macsó nagyfiú, hanem – paradox módon – groteszk lúzer. A szöveg „filmes” transzponálása így valami lebegő, eddig nem látott mintázat, se nem paródia, se nem komédia, irónia lenne, de a vásári játék ezt is oldja. (A müncheni „Oktoberfesten”, sör ünnepének vurstlijában vagyunk.) Valami hasonlót jegyzett fel Ödön von Horváth is, mikor arról panaszkodott, hogy nem nagyon tudják, hogyan kell őt játszani. Bár azt is írta, hogy „minden darabom tragédia”. Itt nem az. Ami nem baj. Sőt.

Már eddig is kiderülhetett, hogy kik tudják csinálni ezt az újfajta színházi megoldást, Hámori Gabriella két szerepében is nagyszerű, Csuja Imre és Mácsai Pál kettőse elemelkedik a sörözőbeli (kávéházi) kettősök konvenciójától és valami egészen sajátos páros monológgal lepnek meg. Amit csinálnak, fantasztikus színház: nevetünk, pedig nem kabarét látunk, s közben kíváncsiskodunk, ki lehet ez a „Speer” – Mácsai olyan maszkban és mozgásmódban keménykedik Csujával, hogy csak később kapcsolunk. Hozzájuk képes Polgár Csaba (Kazimir) egyenetlen, hol telitalálat, amit csinál, hol csak úgy van. Szandtner Anna (Karoline) a vége felé kapja el szerepét, amikor lazán, szinte maga se veszi észre, eladja magát (kurvul). Viszont ahogy ő használja ezt a horváthi, Bagossy által kreált nyelvet – az mintaszerű. A Schmürzingert formázó Máté Zsolt első jelenetei – dadogása, választékos beszédformálása – első osztályú megoldás, később háttérbe kerül. Nagy tehetség.

Kövezzenek meg, de nekem ez az Ödön von Horváth mánia (most nagyon fel van fedezve) nem bír sokat mondani. Darabja isteni színházi alapanyag, szerintem azért, mert alig mond valamit – gyúrható. Alakítható, meg rejtvényszerű, (milyen az új népszínmű? mi az, amit Brechttől el lehetett tanulni annak, aki nem „Brecht 2” akart lenni…?) Szóval a darab színpadi használati értéke tényleg csúcs, de nekem hiányoznak a mélyebb rétegek, akkor is, ha laza iróniáról-játékról-komédiáról van szó. Itt is ez a bajom: fantasztikus ötlet és megvalósítás, másfél órára, aztán kezd hűlni a dolog. Örülök neki, naná, ekkora újítást látni ritka élmény. De egy idő után kifárad az ötlet, mert nem tartja vaskos irodalmi (drámai) váz. Illetve: réteges anyag. Tudom, kicsit igazságtalan vagyok, mert Horváth a „kispolgár leleplezését” akarta bemutatni és a történetben ez tényleg ott bujkál. És ott bujkál a válság is, meg a náci veszély is. De csak bujkál, gúnyosan kikukucskál néha, de ha nem tudnám mindezt az író vallomásaiból, nem reagálnám le. Túlzásaim befejezve…

Bagossy Levente díszlete – a vetítővásznas megoldás – pompás, a játék végén a színészek szétszedik, és látszik a váz, meg a csupasz színpad, aztán ebben áll össze a tapsrend. Poén. Ignjatovic Kristina jelmezei élnek – nem csak a gnómok felvonulásán. Darvas Ferencet még egyszer kell említenem: az ő „civil” zongorázása, civil szövegmondása maximálisan színházi játék. Hogyan csinálja, nem tudom – az est meglepetése.