Dyga Zsombor életművének tüzetesebb megismerésétől eleddig eltántorított azon néhány film, amelyet módom (vagy inkább kötelességem, hisz írtam róla) volt megnézni. Ezekből egy cseppet sem invenciózus, mérsékelten tehetséges, gátlásokkal viszont nem küzdő ifjú rendező képe rajzolódott ki, aki görcsösen akar jópofa lenni, valahol a Farelly testvérek és Kevin Smith nyomvonalán. Ám, úgy tűnik, a magyar filmes lakótelepi börleszkjeit inkább a pillanatnyi lehetőség hozta létre, mintsem a tudatos rendezői elkötelezettség. Lehet, hogy ezek voltak azok a kötelező kűrök, amelyeket letudva végre bemutathatja a komoly egyéni gyakorlatot.

A Köntörfalak ugyanis a legcsekélyebb mértékig sem emlékeztet korábbi munkáira.

Perfekt kamaradráma bontakozik ki szemünk előtt, mindösszesen három szereplő elővezetésében. Egy félresikerült randi alakul át szemünk előtt lépésről lépésre egyfajta pszicho-thrillerré, amelyben nincsenek halottak, sem vér, csak – nem is egy – összetört, értelmét vesztett élet.

A piknikus, előnytelen megjelenésű Zoltánnak nem lehet esélye a csinos Eszternél, az mégiscsak felhívja a lakásába – ahol hamarosan megjelenik Gábor, a báty, s lassan kiderül, hármuk élete milyen végzetesen és jóvátehetetlenül kapcsolódott össze, már évekkel azelőtt, anélkül, hogy tudtak volna róla. Az első látásra nyilvánvaló szerepek – Zoltán, a lúzer kisember, illetve Gábor, a menő mesterszakács –többször is átértékelődnek. Elek Ferenc megérdemelten szemledíjas alakítása Zoltán: egy első látásra jól ismertnek tűnő karakterként lép elénk, mint örök vesztes szerencsétlen, akinek az életből csak a resztli jut – majd szépen lebontja az egészet s felépít egy nagyon is összetett figurát, aki sokkal többet ért meg és fog át az életből, mint bárki hinné. Rába Roland hozza az élet császáraként bejelentkező celebet, aki végül egyre szánalmasabb alaknak mutatkozik. TomposKátya a lány, gesztusaiban ártatlan játszmák és titkolt magány. Végül, mint egy jó krimiben, minden magyarázatot nyer, megoldást azonban nem.

Ha eszünkbe jut is egy Rohmer (akinél jobban senki sem tudott a leglaposabb banalitástól a legfontosabb életkérdésekig eljutni) vagy Cassavetes (a filozofikus Bergman mellett az életcsődök legértőbb, ám kényelmetlenül realista krónikása), mégsem csupán arról van szó, hogy az egyetemes filmművészet ezen kiemelkedő alakjai klasszisokkal magasabb színvonalú referenciák a korábban emlegetett vicciparosoknál. Hanem arról is, hogy Dyga egy szokatlanul egyéni hangot talált meg, egy a magyar végeken eddig be nem vezetett látásmódot. A művészi önmegvalósítást szimbolikus víziókban és történelmi panorámákban kereső, a szórakoztatást a túlpörgetett mucsaiság karikaturisztikus nem is be-, hanem felmutatásaként és bárgyú paródiák tálalásaként elképzelő magyar filmes terepen ritka vendég a lélektanilag végiggondolt, emberközelben maradó, egy hihető sztorit magas színvonalon végigvinni képes, izgalmakat nem csak vájtfülű értelmiségiek számára tartogató mozi. Igen: mozi, ami ebben az esetben a közönségbarát formanyelvet, meglepetéseket tartogató, mégis jól követhető történetbonyolítást jelenti. A sztori pontosan felépített, a szereplők motivációi tisztázottak és hitelesek, a feszültség végig kitartott s fel a zárlatban sem oldott, a színészi játék hibátlan.

Minden meg van bocsátva.