A Jelenkor kiadványának köszönhetően a baráti kör koncentrikus körökkel tágul, lehetővé téve megannyi ismeretlen-ismerősnek a különleges élményt. „Barátaim társaságában beszélgetni szeretek, nem mesélni. Ez a könyv a mesélést helyettesíti” – írja később, s a koncentrikus körökbe tartozók örömmel várják a mesét. Amely, miként előre nagy biztonsággal „borítékolható”, egészen egyedi, hiszen a filozófus életének egy másként aligha megismerhető szeletébe enged betekintést. Igen ám, de az a bizonyos „csavar” kiszámíthatatlan számban fordul! (Heller Ágnes munkáinak akár csak felszínes „ismeretében” sem meglepő ez, sőt, szinte várható!)

Heller Ágnes munkásságának ismeretével kevesen rendelkeznek – az értelmiségiek többsége vélhetően csak szemezget belőlük. Hogy mégis benne él napjaink köztudatában, az javarészt a szerző fáradhatatlanságának köszönhető, mellyel eleget tesz a legkülönbözőbb fórumok meghívásainak – tehát ha filozófiai munkásságát viszonylag szűk réteg ismeri csak –, a gondolkodó hatása akkor is sokakhoz jut el (az ismertség/megismerhetőség ékes bizonyítéka, hogy a másodperc tört része alatt kb. 149 000 találattal jár a webkeresés – magyar oldalakon ugyanennyi idő alatt kb. 43 600-zal).

A New York nosztalgia legközelebbi rokonát vélhetően Kőbányai János interjúregényében találjuk. A Bicikliző majom – három utánnyomás, valamint a német és holland kiadás után – második, átdolgozott kiadásban is napvilágot látott. Ennek bevezető interjúja kulcsfontosságú mondatokat tartalmaz az új kötet értő olvasásához. Az emlékezés lényegi sajátosságára mutatnak rá a következő gondolatsorok: „Ha valami megtörténik velünk, kialakítunk róla egy képet önmagunknak, és később erre a képre emlékszünk. A sokdimenziós képre, amelyet magunkban épp abban vagy a következő pillanatban lefényképeztünk. Azaz az esemény és az emléke közé beiktatódik egy lényeges mozzanat: a képalkotásé. Tehát az emlékezés nem arról szól, hogy mi igaz, és mi nem, hanem arról, hogy mi autentikus” – és: „az emlékezésben is fellelhetők fiktív elemek. Ami velünk történt, abból valamilyen módon történetet alkotunk. Abban a pillanatban, ahogy megtörtént velünk valami, az emberi agyműködés történetet kerekít belőle, hogy emlékezni lehessen rá”. Ebből azt a következtetést vonta le: „Történet nélkül nincs semmi”. Autentikus történetek egymásutánja sorjázik a sokszereplős interjúregényben csakúgy, mint a hasonló autenticitással megrajzolt, tér-időben behatárolt New York-i fejezetekben.

Típusát tekintve, Heller Ágnes két élete – az amerikai és a magyar – bizonyos szempontból polárisan ellentétes, miközben megtalálhatóak bennük a személyiség számára fontos azonosságjegyek. Az amerikai életforma otthonosságát a közösségiség biztosította (amely eszmélése óta létfontosságú volt Heller Ágnesnek; társaságok összetartásán energiát nem kímélve fáradozott élete legkülönbözőbb szakaszaiban) –hazatérése óta ezt a közéletiség váltotta fel, ahol a kapcsolat helyébe az ismertség magányos-elszigeteltségének kijáró nimbusz jut (tehát, valamiféle „egyirányú utca”). Bizonyára ez is hozzájárult a „szabálytalan” könyv megírásához – melynek jóvoltából a szerző ismét végigélhette az immár nyilvánossággal megosztott életadalékokat, rögzítésükkel újabb történeteket – az emlékezés immár testesebb építőköveit – alakítva ki.

Életadalékok, hiszen némelyikükben alakilag a leírás dominál, másikuk időjáték, melynek révén kapcsolatba kerülnek a jelenidő élményszintjén felidézett személyek-események a múltbeli mozzanatokkal. Változatok személyességre, a személyiség önismereti tükrében. Az emlékeket tudatosan „terek” köré rendezte a szerző, sorrendjük kialakítása a filozófus munkája, aki a nyitófejezettel a hozzá közelálló halottaknak állít emléket, az utolsóban pedig –lekerekítve, de korántsem cezúrával zárva le a nagyformát – az élők alakját rajzolja meg.

A könyv az első betűtől az utolsóig lebilincselő olvasmány. Ilyen kötetek esetében nyilvánvaló és jogos még a tartalomjegyzék mellőzése is (névmutatónak még csak a gondolata is eretnekségnek számít – pedig mennyire megkönnyítené/meggyorsítaná a sokadik elolvasás után valamely konkrét részlet visszakeresését!). Minden mondatán érződik a kiművelt gondolkodás: a lényegest a lényegtelentől elválasztani tudásnak köszönhetően a kiválasztott egyedit soha nem adja alább a különös kategóriájánál (nincsenek öncélú jelzői csakúgy, mint „felesleges” részletei). Szépirodalomnál nemesebbé teszi az adekvát stílus, amely indulatot kendőzetlenül sejtet, választékos kifejezésmódjával pedig rézkarcélességgel körvonalazza a gondolati tartalmat. Az anyanyelv szépségében mártózhat meg az olvasó a köznyelvi szókincs gazdagságának köszönhetően. Az Isteni és az Emberi után egyfajta Filozófusi színjáték, egyes szám első személyű vezetővel. Izgalmas az utazás, melynek során az utas zsigerileg fogadkozik: közelebbről megismeri az életút kalandjainak szereplőit, nem rettenve vissza a legelméletibb munkáktól sem. Közben pedig tudja: eme lelkesedés legfeljebb arra lesz elegendő, hogy Heller Ágnes életművének darabjaival ismerkedjen.

Ez az intellektuális nyereménye a kötet olvasójának – de az írás tartogat kiszámíthatatlan, a váratlanság erejével ható örömforrást is. A muzsikust életre szóló tanulsággal gazdagítja például a következő megállapítása: „Ahogy általában a »művészeteket«, úgy a zenét is két csoportra osztanám, ha nem is mereven elválasztva. Megkülönböztetném a szórakoztató és az értelemadó műveket. Persze, az értelemadó is szórakoztathat, ha nem is éppen ez a funkciója. Ahogy a szórakoztató műfaj is adhat értelmet, holott nem ez a funkciója.” – és Heller folytatja, konkrét példákkal, személyes életrajzi adalékokkal, kortörténeti dokumentumokkal, a zenehallgatással kapcsolatos kérdések egész hálózatát vázolva fel. Az olvasó pedig elmosolyodik, amikor a filozófus a hangversenyekről lejegyzett reflexiót „igen dilettánsak”-nak tartja. Hiszen legfeljebb a zenekedvelés ténye igaz e szógyökből (dilettare) –s attól tekinthető nem filozófiai szintű rendszerelemnek, hogy a személyes reflexió mindig konkrét élményre vonatkozik. Filozófus mivoltából adódóan ugyanis képes lényeglátóan és találóan szavakba önteni (megfogalmazni, definiálni) mindazt, amit a hivatásosgyakorló zenészek közül kevesen képesek –akár csak az átéltség szintjén is – végigélni. Ráadásul, a zenei fejezetre fókuszálva, tisztelettel adózhatunk a filozófus érdeklődési körének tágassága iránt, s felmérhetjük, mennyi koncert, színpadi rendezvény végighallgatását követően alakulhatott ki az említett élménykészlet. Mintha a jelentős gondolkodó élete kizárólag termékeny pillanatokból állna. A mesefolyam káprázatában s a tanulságok birtokában a lelkes olvasó feleslegesnek érzi a „minthá”-t, s hajlik a (megannyi összetevő eredőjeként felmutatható) állítás egyszerűsítésére: a bestsellerrangú írás is az életmű szerves része. (Jelenkor)