Nem kívánom meggyőzni a szerzőt. Ugyanazt a történetet mesélem el, csak éppen másképp. A T. Olvasónál jobb ítélőszék nem képzelhető annak elbírálására, hogy melyik történetet vagy történetrészletet tartja nagyobb magyarázó erejűnek.

Kádár és kora

Kádár Jánossal, a nevével fémjelzett korral és a róla elnevezett izmussal kellene kezdenem, mert így kezdte Ladányi. Én mégis Imrédy Bélával kezdem, mert szó esik benne a ma újólag ránk leselkedőnek mondott fasiszta veszélyről. Imrédy volt minden: vitézi címet kiérdemelt világháborús hős, angolszász orientációjú, a világ első számú pénzügyi központjának számító londoni Cityben respektált, az olasz és német fasizmus módszereitől undorodó gazdasági-pénzügyi szakember, jegybankelnök, pénzügyminiszter, majd miniszterelnök és végül kivégzett háborús bűnös. A történészek azt szokták mondani róla, hogy miniszterelnöksége alatt pálfordult.

Történt pedig, hogy Imrédy „a számok, a pengő-fillér, a gazdaság hűvös adatainak világa után megismerte vagy legalábbis részben megismerte a társadalom, a magyarországi emberek életét. A miniszterelnök, illetve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ugyanis minden vármegye székhelyére egy-egy szociális tanácsadót küldött ki, akik bizalmas úton jelentették a miniszterelnökségre az általuk tapasztaltakat. Az általában nem szakképzett szociális szakemberekből, hanem jóindulatú, lelkiismeretes laikusokból álló hálózat leírásai elborzasztóak voltak. A nyomor mélységes bugyrairól, mellette pedig az elkeseredésnek, a kiábrándultságnak … általános elterjedtségéről adtak számot”. Imrédyt felismerte, hogy azonnali és az egész társadalmat és gazdaságot átformáló cselekvésre van szükség. „Ennek az árát azonban nyilvánvalóan meg kellett adniuk valakiknek, s azok nem lehettek mások, mint az egymással sok szállal összefonódott, véd- és dacszövetségben lévő gazdasági-politikai elitek. Az azonban szintén nem lehetett kétséges, hogy ezek az elitek ezt nem fogják megtenni önként. 18 éve vagy olykor sokkal régebb óta féltve őrzött pozícióikból semmit vagy csak nagyon keveset lettek volna hajlandók feláldozni a széles körű reformok oltárán, melyek szükségességéről amúgy sem voltak meggyőződve, a célok és a módszerek, a földreform, az állami cselekvés előtérbe tolása, a társadalom és gazdaság átalakításának állami irányítása, a jövedelemmegoszlás széles körű szociálpolitikával való arányosítása pedig a végsőkig ellenszenvesek voltak előttük.” Imrédy 1938 nyarán, kaposvári beszédében „egyszerre üzent hadat a nagytőke és a nagybirtok visszaéléseinek”, amivel szembekerült a politikai elit legnagyobb részével. Egy év után megbuktatták túlzott németbarátsága és „antidemokratizmusa” okán (reformjait ugyanis rendeleti úton, az Országgyűlés kikerülésével kívánta végrehajtani). Lemondásának közvetlen oka egy – az „angolszász orientációjú demokraták” által előkerített –születési anyakönyvi kivonat volt. Ebből kiderült, hogy egyik nagymamája zsidó. Ez pedig a zsidótörvények Magyarországán egy miniszterelnöknek megbocsáthatatlan. Imrédy megkeseredett, és ekkor lett csak igazán és egyértelműen németbarát és szélsőjobboldali. Hitler, akit nem zavart negyedrészt zsidósága, őt szerette volna az ország élén látni, mintnem Szálasi Ferencet és nyilaskereszteseit. De már csak egy rövid életű gazdasági csúcsminiszterségre futotta 1944 májusában, a németek által megszállt és a megszállóknak kiszolgáltatott országban. Ekkor már aligha kételkedhetett a háborús vereségben, és abban sem, hogy a vereség után miniszterségét miként torolják meg. De akkor miért vállalta? Hámori Péter szerint „Talán azért, hogy még egyszer, utoljára megmutathassa azoknak, akik megakadályozták reformjait, s annak idején elbuktatták”. (Az idézetek helye: Hámori Péter: Mindig négy. Imrédy Béla, a bankár és miniszterelnök. Magyar Nemzet, 2009. május 10.)

Most irány a kályha, Kádár János és a kádárizmus, ahonnan a jelen bajainkról folytatott szinte minden diskurzus indul. Kádár három évtizeden át (1956–1988) volt az ország első embere, és egy exkluzív klub tagja, melyben a szovjetesített fél-Európa első számú, hozzá hasonlóan (a lengyelek kivételével) évtizedekig hivatalban volt pártállam-vezetői cseréltek eszmét. Kádár abban különbözött vezértársaitól, hogy ösztönösen tisztában volt vele: a hatalom gyakorlása, a kormányzás csak rövid távon alapulhat az erőn és az erőtől való félelmen. A hatalomnak legitimnek kell lennie. A mi mai meggyőződésünk szerint az a hatalom legitim, annak vetik alá magukat önként egy ország polgárai, melyet általános, egyenlő s titkos szavazással választhatnak meg és küldhetnek el. Kádár és általában a kommunisták meggyőződése az volt, hogy a történelem legnagyobb kérdését csak a demokrácián túllépve lehet jó irányban eldönteni (proletárdiktatúra), de idővel, az osztályellenség eltűnésével és az osztálynélküli társadalom létrejöttével nemcsak a proletár elnevezés válik túlhaladottá, hanem elnyomni való ellenség híján a diktatúra is.

A kommunizmus tökéletes demokrácia lesz, szemben a tökéletlen „polgári” demokráciával. Vagyis a mai tökéletlen demokráciától (ha az van/volt egyáltalán) csak diktatúra közbeiktatásával lehet eljutni a tökéletes demokráciáig. A kérdés csak az, hogy mi tegyünk addig. Kádár saját szerepét úgy fogta fel, mint akinek ezen az úton (vagy az út egy részén) haladó ország irányításának történeti feladata adatott. A nagy kérdések már szerencsésen eldőltek, a kis kérdések eldöntése viszont rá és állampártjára vár. A kommunizmus nem csupán majdani demokráciát ígért, hanem olyan jólétet, mely meghaladja a kapitalizmus körülményei között elérhetőt. Mert a kapitalizmus kaotikus, rosszul szervezett, erőforrásokat elpocsékoló, pazarló stb., mert szükségszerűen így van magántulajdonon és kizsákmányolások alapuló gazdasági rendszerekben – ez a marxi tanítás lényege és ezen alapul a tervgazdaság ideája. (Bokros Lajos előszeretettel illeti piactagadó jelzővel a kommunizmust. Ez felejtendő nyelvi lelemény. A lényeg nem a piac tagadása, hanem az, hogy – hitük szerint – tudnak jobbat.) A kommunizmusban senki nem él oly jómódban, mint a kapitalizmusban a kizsákmányoló kevesek, de a nagytöbbség sokkal jobban él. A kommunizmust nem csupán majdani demokráciája legitimálja, hanem az is, hogy egyre és idővel a kapitalizmusnál is magasabb életszínvonalat képes nyújtani.

Tehát nem arról van szó, bár jó poén, hogy Kádár János 1956 tapasztalatai alapján arra jött rá, hogy a lázadást célszerűbb megelőzni, mint tankokkal leverni, és feltalálta a gulyáskommunizmust, mint a tankoknál hatékony eszközt. Kádár ízig-vérig kommunista volt, de azon kommunisták közül való, akik komolyan vették a kommunizmus ígéretét. Ez a „magyar modell” lényege. A „magyar modell”, szemben a szerző állításával, nem az ortodox kommunisták, a reformkommunisták és a „harmadikutas, népnemzeti populisták” kompromisszumaként jött létre. Kádár háttérbe szorította az ortodoxokat, akik doktrinér módon ragaszkodtak a rendszer alapelveihez, melyhez Kádár maga is ragaszkodott, csak nem doktrinér módon. A reformkommunisták pedig olyan a rendszer-racionalizátorok voltak, akik még Kádárnál is kevésbé ragaszkodtak a rendszer alapelveihez, de értelmezésük szerint azokat nem hágják át. (A reform viszont szétrobbantja a „reformkommunista” szóösszetételt, mert az újraformálás során elkerülhetetlenül sérülnek a kommunizmus alapelvei. Ezért tartom pontosabbnak, ha reformkommunisták helyett rendszer-racionalizátorokról beszélünk.) A népiek többsége pedig a kádári konszolidációtól a szocialista rendszer válságának nyilvánvalóvá válásáig (az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig) úgy látta, hogy Kádár János az érdeklődésük középpontjában lévő parasztság vonatkozásában valóra váltotta elképzeléseiket. S habár az nem teljesen ízlésük szerint való, de komoly fogást sem találhattak rajta. (Két megjegyzést kell tennem. Az egyik, hogy a szerző nyilvánvalóan pejoratív jelzőként használja a „harmadik utas”-t. A népiek esetén ez „se fasizmust, se kommunizmust” jelent, amiben semmi elítélendőt nem vélek felfedezni. A másik: bő kézzel szórja a „populista” jelzőt. Bár több helyütt jogosan, itt semmiképp.)

Magam is úgy látom, ahogy Ladányi János: ami a Kádár-korszak outputja „az adott keretek között, a lehető legjobb vagy ahhoz igen közeli volt”, az pedig, hogy „Magyarországon a népesség túlnyomó többsége nem alapvető élelmiszerekért és egyéb fogyasztási cikkekért való sorban állással töltötte el életének számottevő részét, mint ahogyan ez más államszocialista országokban történt, semmiképp sem lebecsülendő teljesítmény.”

Kérdés: ha ez igaz, ha az „adott keretek között” csak jót mondhatunk, miért vált a kádárizmus (és a „kádárista”) a politológiai, gazdaságpolitikai és a publicisztikai diskurzusokban kedvelt és igencsak negatív csengésűvé. Az „adott keretek”-et mégsem lehet számon kérni rajta. A kádárizmust más kontextusban magam is negatív jelentésűnek tartom. E kontextus szerint a kádári politika a (potenciális) társadalom- és rendszerkritika helyett az egyéni boldogulás, érvényesülés útjait nyitotta meg. A társadalmi cselekvés helyett az egyénét. Ez több annál, hogy hagyj békén minket, és mi is békén hagyunk téged. Hagyj békén minket, bízd ránk a politikát, a társadalom és az ország gondjairól-bajairól való gondolkodást és a gyakorlatot, az ügyek intézését, mi pedig tért nyitunk neked, nem kell hűségnyilatkozatokkal, párttagsággal stb. előrejutásodat, gyarapodásodat egyengetned. Egyéni megoldások vannak, kollektív megoldások nincsenek. Tiszta szocialista Amerika: a cipőpucolóból is lehet szorgalma és tehetsége révén fröccsöntő kisiparos, csak ne próbálja szakszervezetbe szervezni a cipőpucolókat. Joggal nevezhetjük ezt paternalizmusnak: az apa terelgeti gyermekét, hogy az saját jól felfogottnak vélt érdekében ne térjen le a helyes útról. Ladányi János gondolatmenetének lényege – és ez a csavar meglehetősen általános a politológiai-gazdaságpolitikai diskurzusokban –, hogy a „jó” kádárizmusnak ma, a késő utókor fizeti az árát. Visszaütött. A „korábban megkötött kompromisszumok jelentős része nemcsak feleslegesnek, hanem egyenesen károsnak bizonyult.” Olyan intézményi megoldásokat örököltünk, amire ma már szükség nincs, sőt olyanokat is, „amelyek a további fejlődés és az európai integrációba való betagozódás komoly akadályaivá váltak. Ráadásul – mivel itt nemcsak intézményes megoldásokról, hanem az ezekhez kapcsolódó egyének és társadalmi csoportok érdekeiről, értékeiről, mentalitásáról és magatartásáról is szó van – a »kádári vívmányokhoz« való ragaszkodás[sal] …. jellemezhető »magyar modell« mára már az ország európai felzárkózásának legfőbb akadályát képezi.” Mert a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a felzárkózásunkhoz szükséges reformok a Kádár-korban létrehozott „rendszer kedvezményezettjeinek privilégiumaihoz való görcsös ragaszkodásán” buktak el. Ha Kádár nem hozott volna létre „rendszer”-t, akkor annak nem lehetnének kedvezményezettjei sem, ennek híján ismeretlen lenne a kedvezményezettek privilégiuma, így nem lenne kinek és mihez görcsösen ragaszkodni sem. Mi pedig úgy felzárkózhatnánk Európához, mint a sicc.

Ez nem igaz. A kádárizmusból annyi maradt 1990 után, hogy nem lehetett egyszerűen keresztültaposni a „Nagy Átalakulás” vesztesein. Ha van a kádárizmusnak máig élő öröksége, akkor ez az, hogy a politikának figyelnie kell a „kisemberek” sorsának alakulását (a „nagyemberek”, köszönik, e nélkül is jól elvannak). A munkaerőpiacról kikerülő százezreknek menekülési útvonalat kínált a korai nyugdíjba menetel lehetőségének megteremtése, így emelt fővel távozhattak, nem kellett lejárt munkanélküli-segély után szociális segélyből tengődniük, és túl az ötödik ikszen, a hatodikhoz közeledve, leértékelődött szakmai tudásukkal kétségbeesetten állás után rohangálniuk, melyet úgysem kaptak volna, de ha mégis, éhbérért. És a nyugdíjjal minden hónapban jött a postás – volt olyan posztszocialista (szűkebben: posztszovjet) ország, ahol nem, és az orvosi rendelők ajtaja nyitva volt, nem mondta azt az orvos, hogy a kormány neki nem fizet, ezért csak akkor látja el a beteget, ha az fizet – mert erre is volt példa.

Az elmúlt két évtizedünkről folytatott vita egyik rejtett kérdése, hogy az 1990-es évek első felében miként kellett volna levezényelni másfél millió munkahely elvesztését. A kádárizmust ingerülten kárhoztatók szerint, bár ezt ritkán mondják ki nyíltan, „ilyen a piac, ideje megtanulnotok, álljatok a saját lábatokra, ne akarjatok örökké az állam emlőin csüngeni!” felkiáltással szívfájdalom nélkül az utcára vágták volna az egész tömeget. A „koraszülött jóléti állam” doktrínája tulajdonképpen ebbe a „modernizációs vérvonalba” illeszkedik. Ideje volna szembenézni olyan kis magyar őrületekkel, hogy az 1990-es évek elején potenciális váltópártnak tűnő politikai entitás tagkönyvével a zsebben vagy egyenesen képviselőjeként, a sír megbotozása nélkül lehet-e ma arról értekezni, hogy a munkaerőpiacról kiselejtezték szinte az egész cigányságot? Egy másfajta átmenet, egy másfajta két évtized lehetősége talán a négyigenes népszavazás első igenjén bukott meg. Ha Pozsgay Imre közvetlenül megválasztott, és emiatt is erős köztársasági elnök lesz (mert végül is ez volt tét), akkor a pályán maradnak azok a reformkommunista erők, melyek a rendszerváltást a társadalmi-gazdasági csőd bevallásának és felszámolásának morális kötelességeként élték meg, nem pedig az inga túlsó szélre lengéseként, egyfajta aranylázként. Mindez persze csak találgatás. Nagyon is könnyen megtörténhetett volna, hogy az eredmény felfordulás, politikai zavar stb. Az viszont (így utólagosan) biztos, hogy e forgatókönyv megvalósulása esetén sem volt reális veszély a kommunista restauráció. Mert sokan ettől való félelmükben, ennek elejét veendő mozgósítottak az első igenre.

Meggyőződésem, hogy a lehetőségekhez képest a politika (az Antall-kormány) jól és emberségesen vezényelte le a szocializmusból ránk maradt csődtömeg felszámolását. Akkoriban azonban szociális érzéketlenség vádját vonta magára. Másfél évtized múlva meg azt, hogy túlzottan szociálisan érzékeny volt.

Hol tévesztettünk utat?

Ha tagadom, hogy a kádárizmus öröksége Magyarország európai felzárkózásának legfőbb akadálya, akkor illik megmondanom, hogy szerintem mégis mi. Úgy gondolom, a fő probléma az egyébként is csak érként csordogáló magyar politikai gondolkodás folytonosságának szocialista korszak általi megszakítottsága. Máig Bibó István az utolsó, aki politikai problémák gyakorlati megoldásába való elvi beleszólás lehetőségétől nem elzárva vetette papírra gondolatait. Nem Kávéházi Konrádként vezette a hadakat. Azóta a politikusok írásműveikben vagy magukat, vagy pártjukat fényezik, vagy mentségeiket sorolják. Ha a politikai folytonosság megszakad, elkerülhetetlenül vagy a tankönyv-doktrinér piaci fundamentalisták, vagy a naftalinszagú régmúltlátók (akik vagy könyvtárak mélyéről, vagy ószeres kacatjai közül kerültek elő) uralják a pályát. Ez történt nálunk is. A tankönyv-neoliberalizmus mindent vitt, mert egyrészt ennek volt a legnagyobb külső támogatottsága (ha másnak volt egyáltalán), másrészt ez valóban konzisztens és a gyakorlat által nem feszélyezett elmélet. A késő Kádár-kor közgazdász reformer-szakértelmisége, mely egész addigi életében az állammal dulakodott, ebben ismert rá a megoldásra: minél kevesebb állam, a piac úgyis mindent és az államnál jobban elrendez. Az állam kudarca a szocializmus mindennapi tapasztalata volt, és azt a tankönyvekben fejezeteken át tárgyalták, míg a piaci kudarcok lábjegyzetekbe szorultak. A piacgazdasági átalakulás és a felemelkedés receptjének hármas jelszava: liberalizáció, dereguláció, privatizáció – mindent és minél gyorsabban. Ami ezzel szemben állt, az minden volt, csak kiforrott nem. Sokan sejtették ugyan, hogy a tankönyv-neoliberalizmusnak nem lesz jó vége, de (1) túl erősek voltak a rendszerváltáshoz kötődő gazdasági illúziók, (2) aggodalmaiknak nem tudtak hangot adni sem a mainstream közgazdaságtan nyelvén, sem meggyőzően, így retrográdnak tűntek vagy voltak feltüntethetők, (3) ennek a forgatókönyvnek volt nemzetközi támogatottsága, végül – és ez ritkán kerül elő – (4) más forgatókönyveknek nem voltak meg a adminisztratív-személyi feltételei. Minden vállalatigazgató és minisztériumi tisztviselő a tulajdonossá válás, korrumpálódás vagy legalábbis a privatizált cég vezetésében maradás, vagy oda bekerülés útjait kutatta. Az apparátus lezüllött, használható része szétszéledt. Fontos megjegyezni, hogy a „nem lesz jó vége”-életérzés képviselői nem általában a liberalizációt, a deregulációt és privatizációt kifogásolták, csupán a sebességet és a mértéket látták volna kisebbnek. Mert egyébként lehetett volna kisebb. Ahogy a legintelligensebben rendszert váltó szlovének és a csehek csinálták. Igaz, nem örököltek hatalmas államadósságot, és azért nekik is voltak (főleg a cseheknek) rossz pillanataik.

A gazdasági rendszerváltás két dolog miatt tekinthető elhibázottnak, és nincs közöttük az, hogy privatizáció címén jelentős részt elloptak a nemzeti vagyonból. Az egyik a gazdaság torz szerkezete, másik a foglalkoztatás alacsony szintje. Ladányi János sem látja másként. A privatizáció „fenntartható gazdasági növekedés biztosítására alkalmatlan struktúrákat hozott létre” – mondja –, ami abban nyilvánul meg, hogy „nagyon alacsony a hazai kis- és középvállalkozások aránya, és meglehetősen magas a nemzetközi tőke tulajdonát képző nagyvállalatok súlya, ami kiváltképp igaz a dinamikus gazdasági ágazatokra, amelyekből a megtermelt nyereség túlnyomó többségét kiviszik az országból.” A piaci fundamentalistákat nem érdekli a gazdaság szerkezete, mégpedig azon egyszerű okból, mert a növekedéselméletek a befektetett tőke mennyiségén kívül legfeljebb a befektetések hatékonyságát veszik számba. Mert, szerintük, a gazdaságnak mindig igaza van: ha ilyen szerkezet alakult ki a szabadpiaci verseny körülményei között, akkor ilyennek is kellett kialakulnia. A szerző az általa leírtak miatt néhány éve még nacionalista jelzőt kapott volna, mondván, nem számít, hogy milyen zászló leng a gyáron, az számít, hogy itt termeljen, a profitot a tulajdonos, lévén szabad piacgazdaság, oda viszi, ahová akarja, ha magyar, ha nem magyar. Pedig igaza van: a gazdaság fejlődésében fontos tényező az erős hazai tulajdon és tulajdonosi réteg léte, és az, hogy a tulajdonosi döntések minél nagyobb arányban az országon belül szülessenek. (2008 legvégén, 2009 elején külföldi tulajdonú bankjaink anyabankjai, otthoni gondjaikat enyhítendő, szinte minden likviditást kiszívtak hazai leányaikból. Az számunkra nem vigasz, hogy ezt tették minden újonnan csatlakozott országban.) Magam erről ez évtized közepén, Szalay-Berzeviczy Attila akkori tőzsdeelnök egyik cikkében olvastam először úgy, hogy nem követte tiltakozás. A gondolat ekkor vált legitimmé. Amikor az Antall- és Orbán-kormány idején esett szó hasonlóról, gyorsan megszületett a saját klientúraburzsoáziát építeni akaró kormány vádja, meg különben is, hallhattuk, a globalizált világgazdaság körülményei között nincs jelentősége a tulajdonos nacionáléjának, a tőke ott van otthon, ahol magasabb megtérülést remél. Ladányi János ebben a kérdésben éppen azok közül lelhetne szövetségest, akikkel egyáltalán nem szimpatizál, és akiket úgy interpretál, hogy „meghatározatlan előjelű, zavaros, »sajátosan magyar« harmadikutas ideológiák hirdetésébe bonyolódtak.” Amit harmadikutasnak vél, az jelentős hányadában a mainstream mára elfogadást nyert kritikája. A címkézésben nem árt az óvatosság.

A másik, ami miatt a rendszerváltás elhibázott, az a foglalkoztatás tartósan és példátlanul alacsonnyá vált szintje. E tényt Ladányi János a magyar társadalmi és gazdasági fejlődés zsákutcás voltára a legjobb bizonyítéknak tartja. Csakhogy foglalkoztatási hendikepünk leginkább a legkevésbé kvalifikáltak, a 8 osztályt vagy annyit sem végzettek esetén igazán súlyos (bár szerény mértékben a felső- és középfokúak esetén is létezik), és nem azt szokás a legfejlettebbekhez felzárkózni kívánó országban előrelépésként ünnepelni, ha tömegesen jönnek létre alacsonyan kvalifikáltak betanított munkáját igénylő, alacsony hozzáadott értéket termelő munkahelyek. Nem véletlen, hogy e tény kimarad a gondolatmenetéből. Mert ha nem marad ki, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a problémát nem a rossz kádári örökség, hanem a gazdasági rendszerváltás neoliberális illúziója okozta. Az alacsonyan kvalifikáltak tömegmunkahelyeit úgy-ahogy életben lehetett volna tartani, de maguktól már soha nem fognak létrejönni. A kárpótlást, a reprivatizációt lehet ugyan kárhoztatni, sajnálkozni a termelőszövetkezetek szétverésén, de nem tudok róla, hogy a politikai vagy a tudományos élet bármely szereplője képviselte volna például azt az álláspontot, hogy a falusi foglalkoztatás – különös súllyal a cigányok foglalkoztatásának – fenntartása érdekében azok megőrzendők. Azt viszont igen, hogy alakuljanak részvénytársasággá, majd privatizálják őket. A modern nagybirtok nem igényel sok munkaerőt. Ennél talán a mai helyzet is jobb.

Azért van neoliberális recept: a munkaerőköltség piaci szint alá szorítása. A gyakran emlegetett, de meglehetősen homályban hagyott „reformok” nem nagydobra vert fő célja ez. Eszerint a munkahelyteremtésnek az a módja, ha olyan olcsóvá tesszük a munkaerőt, hogy megérje Kínából, Indiából, Ukrajnából stb. ide telepíteni a betanított tömegmunkát, ha alacsony ára miatt kereslet támad az eddig kihasználatlan alacsonyan képzett munkaerő iránt. Ebből a nézőpontból az országra leselkedő legnagyobb veszély a béreknek a piaci logika szerinti emelkedése, és ezért katasztrofális hatású a minimálbér intézménye is. Összefoglalva: az ország felzárkózásának érdekében nem szabad felzárkóznunk, legalábbis a munkajövedelmek terén nem, mert annak növekedése a további felzárkózás szempontjából (verseny)hátrányt jelen. Vagyis a felzárkózás csak úgy lehetséges, ha annak hasznából a munkanélküliek nem vagy csak a legminimálisabb mértékben részesülnek. (Ha a fentieket a T. Olvasó nem tartja túl logikusnak és meggyőzőnek, ne magában keresse a hibát ...) Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet kormánypolitika rangjára emelni a bérfelzárkóztatást (amit a szakszervezetek szeretnének), de a kormánypolitika rangjára nem lehet emelni a piaci hatásokra emelkedő bérek le/visszaszorítását sem. A felzárkózás okvetlenül magával hozza, hogy az alacsonyan képzett munkaerő foglalkoztatása növekvő mértékben támogatandó, és minden lehetőt meg kell tenni az e kategóriába tartozók arányának leszorítására, a foglalkoztathatóság javítására.

Ladányi János nem képes túllépni a neoliberális recepten. Az alacsony foglalkoztatottság azért is probléma, mondja, mert az akkor is erősen megnöveli a „magyarországi munkabérek járulékos költségeit”, ha a nem foglalkoztatottakat csupán a harmadik világ szegényeinek szintjén tartjuk el, ráadásul mindez „nagymértékben megnehezíti az új munkahelyek létesítésére irányuló törekvéseket.”

Nem igaz. Egyrészt: az alacsony foglalkoztatottság miatti költségvetési kiadásigény – ceteris paribus – az adókat növeli meg, a munkajövedelem-szintre nincs hatással. (Különben is: a „munkabérek járulékos költségei” nem létező közgazdasági fogalom. A munkabérre semmi nem rakodik. Az adók és járulékok a munkajövedelmet terhelik, abból fizetik.) Tehát – ceteris paribus – a nagyobb foglalkoztatottság miatt csökkenő kiadásigény az adózók nettó jövedelmét növeli. Az hamis közgazdasági képzet, hogy a dolgozót a (nettó) munkabér illeti meg, ami ezen felül van, azt a mohó állam ilyen-olyan célokra a tőketulajdonosoktól veszi el, így azok nem tudnak annyi munkahelyet teremteni, mint kevésbé mohó állam esetén tennék. Mindez példája annak, hogy miként öltözik a tudomány jelmezébe egy ideológia, mely annak „tudományos” megindokolására született, hogy a tőke és a munka között jövedelemmegosztást miért kell az előbbiek előnyére, az utóbbiak hátrányára módosítani.

Másodszor: a foglalkoztatottság csak olyanokkal bővülhetne, akik keresete piaci körülmények között, alacsony kvalifikáltságuk okán nem lenne túlzottan magas, így a foglalkoztatottság bővülésétől jócskán elmaradna az adóbevételeké. Ne legyenek illúzióink. A foglalkoztatottság szintjének emelése az első számú társadalompolitikai kérdés (holtversenyben a foglalkoztathatóságot növelő oktatással), és csak ezt követően gazdasági.

Rendszerváltástól rendszerválságig

A rendszerváltás időszakában sokan gondolták úgy, hogy a piacszerű megoldásokat 1968 óta alkalmazó Magyarország a gazdasági átalakulásban utcahosszal előzi régiós társait, és már az 1990-es évek közepére az Európai Unió (EU) tagjai leszünk. (Erre még Helmut Kohl kancellár tett ígéretet Antall József miniszterelnöknek. Pontosítsunk: Kohl arra tett ígéretet – másra nem tehetett –, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja Magyarország belépését az EU-ba – melyet akkor még Európai Közösségnek hívtak.) A rendszerváltás után hamar kiderült, hogy egy komplett gazdasági válságban van részünk (mely a kibocsátás visszaesését tekintve mélyebb, mint a hozzánk 1931-ben elérő nagy gazdasági világválság). Ezzel senki nem számolt (aki esetleg mégis, az jól titkolta). Ladányi János szerint a válság „kijózanító erejű” volt és illúziófoszlató. Így igaz. Csak éppen az nem következett ebből, amit a szerző következménynek vél. „Megjutalmazásunk” a gyors EU-csatlakozás lett volna, amit Németország ígéretéhez híven támogatott ugyan, de mások nem; az 1990-es év első felében, háromnegyedében az EU-tagországok az egyesített Németország befolyásának korlátozásával voltak elfoglalva (ha már az egyesítést megakadályozni nem tudták), ennek eszközeként a közös pénz, az euró bevezetése feltételeinek megteremtésével. És el kívánták kerülni, hogy Németország súlya egy szövetségesének befogadásával növekedjék. Ezért léphettünk be csak szűk évtizeddel később és többedmagunkkal. A szerző szerint a „nyugati országoknak eszük ágában se volt tartozásainkat elengedni”, ami két okból is igaz. Az egyik, hogy Magyarország nem kérte adósságainak elengedését, sőt átütemezésüket sem (sokak szerint kellett volna), a másik, hogy ezt nem is kérhettük volna, mivel nem országok (mint a lengyelek), hanem magánbefektetőknek tartoztunk. A térségben pedig a moszlim törökök elleni védelmi háborúk során minden ország a „kereszténység védőbástyájaként” hullatta vérét, ez nem csupán a magyar nemzeti mitológia része, hanem az osztráké, a szlováké, a horváté, lengyelé, románé, szerbé, és szinte az egész Balkáné is. A különbség mindöszsze annyi, hogy ezen országok egyik része a „nyugati”, másik része a „nyugati” jelző nélküli kereszténységért vérzett.

Ladányi Jánost a Bokros-csomag kapcsán is megcsalta az emlékezete. A Bokros-csomag nem felgyorsította, hanem kétéves időtartamra lelassította a gazdasági növekedést, viszont elhárított egy pénzügyi összeomlással fenyegető válsághelyzetet, mely a Mexikóban 1994 végén kitört úgynevezett tequilaválság begyűrűzéseként minket is maga alá temethetett volna. 1998-ban a szocialista–szabad demokrata koalíció valóban meglepetésre vesztette el a választásokat, és a hatalomra került, Fidesz vezetésű jobboldali koalíció szinte hiánytalanul teljesítette választási ígéreteit. Szerzőnket ez esetben is megcsalta emlékezete. A Fidesz nem tett képtelen ígéreteket, de amit tett, arról sem akart hallani a pénzügyminiszteri tisztségre szóba hozott Urbán László. Ekkor mondta az ominózus mondatot: „A választási program nem azonos a kormányprogrammal.” Mások ezt másképp gondolták. Nem is lett belőle pénzügyminiszter.

Az Orbán-kormány valóban nem vállalkozott „Semmilyen bonyolultabb strukturális reformra”, míg a Horn-kormány nyugdíjreformot csinált, létrehozva a nyugdíjrendszer második pillérét.

Bár ne tette volna! A második pillér létrehozásával egyrészt aláaknázta a magyar pénzügyi rendszert, másrészt az eurózónához való csatlakozásunkat nehezítő akadályt épített, harmadrészt létrehozott egy privilégiumaihoz görcsösen ragaszkodó, sőt privilégiumai kiterjesztésén fáradozó érdekcsoportot, a magánnyugdíjpénztárak népét, ügyvezetőtől a backoffice ügyintézőéig. Nincs ok büszkének lenni!

A piaci fundamentalisták valóban előszeretettel állítják, hogy a bajok az Orbán-kormány időszakának második felében kezdődtek. Két okot neveznek meg. Az egyik a 2001–2002. évi minimálbéremelés (havi 40, majd 50 ezer Ft-ra), a másik a hiány növekedése. Megfeledkeznek azonban arról, hogy 2001-ben a fejlett országokban gazdasági visszaesés volt (akkor úgy mondták, válság, de 2009-ből visszatekintve oly csekély, hogy meg sem érdemli ezt a nevet), aminek negatív hatását általános gyakorlat szerint némi államháztartási többletkiadással lehet enyhíteni. Ezt tette a kormány. És különben is közeledtek a választások, ilyenkor egy kis kiadásemelkedés majdhogynem természetes, problémát csak az jelent, ha a választások után elmarad az azonnali korrekció. (A tavaly elhunyt Antal László képviselte ezt az álláspontot. Élete vége felé megértőbb lett a politikusokkal. Nem az a baj, hogy így működnek, ez a saját logikájuk, mondogatta, az a baj, ha elvetik a sulykot, ha nem tudnak mértéket tartani.)

A szerző szerint a 2002-es választási kampányban a két nagy párt minden korábbit fölülmúló ígérgetési licitbe bonyolódott, ígéreteik azonban, s ezt némi józansággal előre lehetett látni, betarthatatlanok voltak. Nos, csak az egyik nagy párt, az MSZP tett betarthatatlannak bizonyult ígéreteket. Akkoriban a nem pártkötődések nélküli szakértők kiszámolták mindkét párt ígéreteinek árát, s azt találták, hogy mindkét párt nagyjából ugyanolyan értékben ígért, a Fidesz kicsivel még többet is. Csakhogy az összehasonlítás nem volt korrekt. A szocialisták olyat ígértek, ami a kasszánál azonnal beváltható: egyszeri 19 ezer Ft nyugdíjkifizetés, 13. havi nyugdíj, azonnali 50 százalékos közalkalmazotti béremelés, minimálbér adómentessége már a választás évében stb. A Fidesz legnagyobb ígérete az volt, hogy jó kormányzásának eredményeként a következő négy évben a bérek megduplázódnak. A Fideszkormány 2006-ban, a következő kampányban azzal tárhatta volna szét karját, hogy elnézést, mi mindent megtettünk, de sajnos az ellenünkben romló körülmények csak ígéreteink részleges teljesítését tették lehetővé, no de, láthatjátok, az sem csekély.

A 2002-es választási vereség sokkolta a Fideszt. Abból azt a tapasztalatot szűrte le, hogy a szocialisták olyan bensőséges viszonyt ápolnak a magyar néplélekkel, amivel nem versenyképesek. A „Több pénzt az embereknek!” jelszóban összefoglalható választási stratégia nem egyszerűen nyerőnek, hanem felülmúlhatatlannak bizonyult. Csak a szocialistákat másolva és túlígérve lehetséges kormányra kerülniük. És ezt a következő négy évben derék módon tették is, beleértve a 2006-os választási kampányt, benne a sokat emlegetett, populizmusszimbólummá vált 14. havi nyugdíjat. De tette az első Gyurcsány-kormány is egész működésével. A Fidesz rossz tanulónak bizonyult, izzadságszagúra sikeredtek (túl)ígéretei, a választók már nem kívántak annyi habot a tortán, megelégedtek a szocialista–szabad demokrata koalíció cukrásztudományával. Négy év kormányzás után fölényesebben nyerték a választást, mint négy éve ellenzékből. Az éves hiány pedig felkúszott a GDP 10 százalékának közelébe. Békeidőben. E sorok írásakor, hatalmas gazdasági válság és keresletélénkítő kiadási csomagok idején sem jellemzők ekkora hiányok a fejlett országokban! Mi pedig 2006-ig eljátszottuk annak lehetőségét, hogy a 2008 késő őszén minket is elérő válság idején keresletélénkítéssel folytassunk kárenyhítést.

Ismerjük a folytatást: őszödi beszéd, adóemelés és kiadáscsökkenés, megszorítások már 2006 őszén. És közfelháborodás. Mert a választók bíztak a (szocialista) politikusokban, de a választások után igencsak hamar kiderült számukra, hogy nem kellett volna. A bizalom alapja a Kádár-korszak szép emléke volt. Nincs ebben kommunista nosztalgia. A nyugati világ 1960–1970-es évtizede, sőt még az 1980-as évek első fele is meglehetősen kellemes emlékeket hagyott maga után. Ez volt a jóléti államok fénykora, a gazdaságtörténetben páratlanul gyors gyarapodás időszaka. A szocialisták múltjuk miatt rájátszhattak erre a nosztalgiára – más senki. Ha a kádári időszak visszaütött, akkor az emiatt történt. Ha az ország nagy baloldali pártja nem lett volna posztkommunista – egyedüliként a hajdani keleti tömb országaiban – akkor ez nem történhetett volna meg.

De van még egy fontos szál. A baloldal pártjai nagyon akarták a hatalmat. Annál is jobban, mint egy demokráciában akarni illik, és akkora árat is hajlandók voltak érte adni, amit az nem ér meg. Ennek lélektani legitimitását egy rettenetes ellenségkép konstruálásával teremtették meg. A jobboldal nem a politikai másik oldal, mely a demokrácia szabályai szerint időnként választási győzelmet aratva megkapja a kormányzás jogát, hogy azt előbb-utóbb el is veszítse. A jobboldal – a baloldal olvasatában – az országra, annak jövőjére, a szabadságjogokra, a demokráciára stb. leselkedő legnagyobb veszély, melynek elkerülése minden pénzt megér. A baloldal pedig –a jobboldal olvasatában – nem az ország érdekében tevékenykedik, amit az is bizonyít, hogy a kommunista korszakban veszi eredetét – amikor ez nyilvánvaló volt. A baloldal számára a jobboldal a múlt történelmi szemétdombra való söpredéke. Ahogy Tölgyessy Péter szokta volt mondogatni: egy baloldalinak legfeljebb a halott jobboldali lehet a jó jobboldali, de az élők között nincs olyan, aki kellően európai, korszerű, modern stb. volna; ezért az ország vezetése a baloldalt illeti, amit ha nem kap meg, iszonyúan sértve érzi magát.

A magyarországi politika ennek a helyzetnek vált foglyává, nem pedig –mint Ladányi János állítja – a bal- és jobboldali nagypárti populista ígérgetéseknek. Az csupán eszköz. Abban viszont nincs vitánk, hogy zsákutcába visz.

A szerző politikai szimpátiái átütnek írásán, ami többek között abban ölt testet, hogy hiányolja és veszélyt lát abban, hogy a jobboldal, sőt a konzervatívok, valamint a szélsőjobb közötti nem húzódik éles határvonal. Amit ennek vél, az valójában a mai jobboldal pontosabb valóságismerete. (Pedig történetileg inkább a baloldalé nagyobb.) A szélsőjobb megjelenése válságtünet, konkrétan a magyar vidék került válságba, ennek legtapinthatóbb formája pedig a közbiztonság romlása. A baloldal ezt egyszerűen nem vette komolyan, illetve csak a legutóbbi időben, 2009 tavaszától, különösen pedig az EU-s választások után veszi. Képviselői arról értekeztek, hogy a bűnügyi statisztika nem mutat semmiféle romlást, pusztán a vidéki emberek jobboldal által szított szubjektív érzületéről van szó, miközben például egyre több mezőgazdasági szakember állította, hogy a termény-, állat- és eszközlopás olyan költségtényezővé vált, mely mezőgazdaságunk egésze számára jelent nemzetközi versenyhátrányt. És állítják, hogy egy új párt „rátalált” a cigányellenességre, mint olyan témára, melytől sok szavazat remélhető, és amit a 2009-es európai uniós választás igazolt. Azonban a baloldal elsiklik azon tény felett, hogy a szóban forgó párt dokumentumai alapján a cigányság integrációjának híve, amit a xenofóbia jelének tartani fölöttébb különös.

Ezt az írást azért kezdtem Imrédy Béla történetével, hogy nyilvánvalóvá váljon: a szélsőjobb által felvetett problémák valósak, azok szőnyeg alá söprése jobb sorsa érdemes embereket is a szélsőségek irányába lök. A szélsőjobb elleni harc egyedüli helyes módja az általa felvetett problémák megoldása. Még akkor is, ha ennek árát nagyon nem akarják megfizetni azok, akik erre kizárólagosan képesek volnának.

A magyar jóléti állam

A magyar jóléti állam pontosan olyan, mint a fejlett országok jóléti államai és pontosan ugyanazokkal a problémákkal küszködik. A jóléti államnak nem az a feladata, hogy a legnyomorultabbakat felemelje, hanem hogy az e felett lévők társadalmi helyzetét stabilizálja. A cigányság, merthogy róluk van szó, nagy tömegeinek felemelését e célra alkotott, több évtizedre szóló programokkal lehet csak elérni. Nem az a probléma, hogy elit iskolák léteznek, melybe magas jövedelmű szülők gyermekei járnak, és ezért közvetlenül nem fizetnek (pontosítsunk: a szülők adójukon keresztül fizetnek), hanem az, hogy magas színvonalra képes, elkötelezett pedagógusokkal rendelkező iskolákba járó (járni köteles) cigány gyerekek szüleiből igen gyakran hiányzik az iskolatámogatási magatartás. Mert meggyőződésük, hogy az iskola fölösleges, a felnőttként boldogulni tudáshoz szükséges ismereteket csak ők tudják és nekik is kell átadni gyermekeiknek. (Ezt valló cigány családdal Budapest kellős közepén, Zuglóban is találkoztam, a 10 év körüli gyerekek még nem jártak iskolába. És ez a család viszonylag konszolidált körülmények között él, és nagyon is „városi ember” benyomását keltik, csak a gyerekek riadt tekintetén látszott, hogy a családjukon kívül mennyire idegenül mozognak a világban. Igencsak félő, hogy épp ezt fogják erőszakossággal kompenzálni néhány év múlva.) A tízéves alig múlt gyerek már felnőttnek számít, s egy felnőtt maga dönt sorsáról – mondjuk kimarad-e az iskolából vagy sem –, meg különben is erős a presszió családalapításra, emiatt sem lehet befejezni az iskolát stb.

A jóléti államnak nem lehet feladata a „szülők átprogramozása”, viszont ez kell legyen a cigány értelmiség első számú feladata, mivel a célcsoportot nálánál senki sem képes közvetlenebbül és hatékonyabban elérni. Amíg e téren nincs siker, addig lehet akármilyen magas színvonalú az iskola, nem lesz képes komoly és tartós eredményt elérni, mert végül is a szülők ellenében kell formálniuk gyermeküket. Amennyiben az iskola megkapja a szülői támogatást, megnyílik a tér az esélyegyenlőségi megközelítés előtt, és lehet pedagógiai programokat fogalmazni az otthonról hozott hátrányok minél hatékonyabb csökkentése érdekében.

Ennek azonban ára van. A bölcsőde, az óvoda, az egész napos iskola, a kollégium, a speciálisan képzett, kiscsoportokkal foglalkozó pedagógus, a rendet fenntartó, óvó és fegyelmező pedellus sokba kerül. Vajon az egymással sok szállal összefonódott, véd- és dacszövetségben lévő gazdasági-politikai elitek megteszik-e ezt önként? A legnagyobb adófizetők vajon féltve őrzött pozícióikból semmit vagy esetleg csak nagyon keveset hajlandók feláldozni? Vajon meg vannak-e győződve áldozatvállalásuk szükségességéről?

Nem hiszem, hogy okom lenne optimistának lenni.

Válaszféle Németh György Kompország? – Hagyjátok már békén Kádárt! című tanulmányára

Németh György írása terjedelmi és tartalmi okok miatt sem tekinthető a Kritikában a múlt hónapban megjelent tanulmányomra reagáló válaszcikknek. A „válasz” lényegesen hosszabbra sikeredett, mint a vita tárgyát képező tanulmány, és számos olyan kérdést tárgyal, illetve oly módon tárgyal, hogy erre a vitatott tanulmány szerzője – most egy másik költővel szólva – csak azt tudja mondani: gondolta a fene.

Németh György Imrédytől és Keresztes-Fischertől egészen Kádárig és Pozsgayig ívelő írásával tehát nem szándékozom tovább foglalkozni; azt nem válaszcikknek, hanem önálló műnek tartom, olyannak, amelyik pregnánsan illusztrálja azt a szemléletet, amelyet tanulmányomban meghatározhatatlan előjelű, „sajátosan magyar” harmadikutas populizmusként tárgyaltam.

Ladányi János