„Ha az egész emberiséget egy helyre zsúfolnánk össze, háromszázmilliárd liter, azaz nem egészen egyharmad köbkilométer térfogatú helyre lenne szükség. Ez látszólag sok, de gondoljuk még, hogy a világtengerekben egymilliárd-kétszáznyolcvanötmillió köbkilométer víz van. Ha tehát az egész emberiséget, az ötmilliárd emberi testet, bedobnánk az óceánba, a víz szintje egy századmillimétert sem növekedne.” Ilyen és ehhez hasonló mélyfilozófiai értelmet aligha lehet filmre vinni, ám ez nem csak a jelen alkotásra vonatkozik, de a világhírű lengyel sci-fi író, Lem szinte egész életművére is. Kivételt képez talán Tarkovszkij Solaris-adaptációja, ám ebbe a próbálkozásba is majdnem beletört az orosz direktor bicskája. Az emberiség egy perce című esszé egy anti-utópikus könyv kritikája, melynek középpontjában a világegyetem egyetlen percének keresztmetszete áll. Itt leírják mindazt, amit egy ember életében számokkal egyáltalán mérni lehet. Hogy ki a történetben szereplő könyv írója, sosem derül ki, ám ez a cselekmény szempontjából cseppet sem lényeges. Nem úgy, mint a mű tartalma, amely oly mértékben képes megváltoztatni az emberek valósághoz fűződő viszonyát, hogy méltán nevezhetnénk újkori Bibliának is a vaskos, számszerű tényeken alapuló kötetet. A teljes részletességgel elénk tárt statisztikai valóságból kiderül, hány hektoliter sperma tör elő 60 másodperc alatt, hány gyermek születik egy időben, de megtudhatjuk azt is – és ezzel foglalkozik a legintenzívebben –, hányan halnak meg a Földön a világmindenség ugyanazon percében. És ha még ez sem elég, az is kiderül, mennyien haláloznak el különféle betegségekben, hányan lesznek baleset vagy gyilkosság áldozatai, hány embert tesznek el láb alól fegyverrel, késsel, kötéllel és egyéb kínzásokkal és a felsorolásnak ezzel korántsincs vége. Könyörtelen módon szembesülünk azzal, menynyien születnek és – főleg – halnak meg, miközben mi a kutyánkat sétáltatjuk, vagy amikor a feleségünkkel veszekedünk a telefonban. Félelmetes tömegmanipuláló eszköz a – média által közzétett – statisztika, amely pusztán egyetlen dolgot képtelen mérni: az emberi lelket. Ebben a materialista valóságban az ember nem több puszta húsnál, ez a feltételezés pedig önmagában képes egyfajta erőteljesen depresszív irányba elvinni a humánumot. Joggal nevezhetjük tehát a szóban forgó könyvet az Ördög Bibliájának, ha ugyanis a statisztikát vesszük valóságalapul, kiderül, hogy sokkal több a rossz, mint a jó. Márpedig emberi érzéseknek és érzelmeknek, lelki folyamatoknak és a jóindulatnak teljes mértékben híján van a cselekményben szereplő kötet.

Nem könnyű feladat ezt a fajta gondolatiságot vizuálisan megjeleníteni. Ezt Sparrownak is sikerült felismernie, így azt teszi ő is, mint amit minden más hasonló beállítottságú alkotó szokott ilyenkor: bevezeti nézőjét egy igen rejtélyesnek tűnő, érdekes detektívsztoriba, amit aztán fokozatosan homályosít el nekünk, míg a továbbiakban a szellemi vezetőnek titulált ismeretlen kalauzol minket a mélyfilozófiai gondolatok szövevényes világába. Egy különlegességeket árusító könyvesbolt a zárás utáni percekben lép be egy titokzatos – vatikáni illetőségű – idegen (Sinkó László), aki korábbi álmára hivatkozva egy igazi ritkaságnak számító művet keres, amelyről tán még senki sem hallott. A könyvesbolt tulajdonosa (Mácsai Pál) a raktárba vezeti, s ekkor megdöbbenve tapasztalja, hogy valamennyi raktáron lévő kötet egyetlen vaskos műre cserélődött ki. És elkezdődik a szerző nélküli 1 című könyv „hivatalos” bemutatója, melyre rejtélyes körülmények között maga a sajtó is meghívást kapott. A megmagyarázhatatlan ügyben való nyomozást a Valóságvédelmi Hivatal nagy reménységű, paranormális csalásokat felgöngyölő, zseniális detektívje, Phil Pitch (Mucsi Zoltán) vezeti, akit egy idő elteltével ugyanúgy magába szippant a mű, mint az összes filmbeli figurát, akik a felbukkanásakor az áruházban tartózkodtak. De mit is tartalmaz ez a kötet? Semmi egyebet nem tesz, mint leírja az emberiség egyetlen percét – számokban. „A téma olyannyira kézenfekvően kínálta magát, hogy szinte csak le kellett jegyezni” – szól a bevezetőben hallható narrátorhang –, mégis olyan mértékű és mélységű tartalmat ad az alkotásnak, hogy képes emberek millióinak az életét gyökeresen felforgatni. A nyomozás előrehaladtával már egyre kevesebbet tudunk: minél mélyebbre ásunk ugyanis, annál inkább elmosódik a határvonal valóság és képzelet között.

„Én ugyanannyira szeretnék nem érteni egy filmet, mint amennyire nem értem az életet” –mondja Sparrow saját filmjének értelmezhetőségéről – vagy éppen értelmezhetetlenségéről – a film hivatalos bemutatója után tartott közönségtalálkozón. Az 1 kétségtelenül a nehezebben interpretálható alkotások közül való, ám sem a rendező, sem a sztori nem kívánja meg az egyetlen létező és fix olvasatot. És valóban. Ez a film nem tömegfogyasztásra alkalmas, sőt a rendezői szándék szerint kifejezetten rétegeknek szól, megteremtve egyfajta kommunikációt a direktor és azok között, akiket mindez megérint.

Ebben a látnivalóban Sparrow nem kifejezetten a tartalomra koncentrált, a mondanivalóra viszont annál inkább. Az ifjú filmkészítő saját érzésekkel és gondolatokkal próbál transzformálni másokat. Ebben rendkívül sokat segít a film vizualitása, a többféle nyersanyagra forgatott képek, a színek kavalkádja, vagyis Tóth Widamon Máté profi módon megkomponált képi világa. Az újonnan debütáló mozi erősen narratív, az eredeti novellából vett idézetekkel teletűzdelt látnivalóval, emellett pedig archív felvételek teszik még izgalmasabbá a sztori képi világát. (Érdekesség, hogy az anyagok beszerzése közben foglalták el az MTV székházát, így nem kevés bonyodalomba került a stábnak a felvételek megszerzése.)

Kétségtelen, hogy a vizualitás az elsődleges csatornája az információnak, amely nemcsak megcáfolhatatlan, de elengedhetetlen is a ráhangolódáshoz, a néző hangulatba kerüléséhez. Az 1 igazán képi síkon mondható erősnek – és egyben nyomasztónak –, a sztoriról (filozofikus horderejű filmnél ez már csak így szokás) ismét kiderül, hogy csupán a néző „beetetésére” szolgál. Mire kellőképpen izgalomba kerültünk a téma iránt, a forgatókönyvíró egy tollvonással kiiktatja az addigi történetszálat, majd Lem művének értelmezésébe csap át. Aki tehát egy misztikus-rejtélyes, krimibe illő történetre számít, annak alaposan csalódnia kell már a film első felét követően. Ám jelen látnivalónak nem célja tömegeket vonzani, pusztán – meglehetősen reálisan – egy réteget kíván megszólítani.

A debütáns produkció – tematikáját tekintve – afféle „Így jöttem-film”, melynek keretein belül megemlítésre kerül mindaz, amely a leginkább foglalkoztatja rendezőnket. Dacára annak, hogy az 1 nem zsánerfilm, mégis egyfajta bizonyítékául szolgál a sci-fi műfaj létjogosultságának ebben az országban. A magyar filmvilág eleddig ugyanis igencsak elhanyagolta a science-fiction műfaját.

Lehet-e számokban mérni a valóságot? Egyáltalán létezik-e csak és kizárólag egyfajta realitás az emberiség életében, és ha igen, van-e olyan statisztika, amely mindezt kimutatja? A filmben bemutatott Valóságvédelmi Hivatal szerint igen, ám kétséges, vajon tényleg így van-e. És mennyiben függ össze a privátvaló az emberiség egészének valóságával? Egy fikció, egy valóság, egy könyv, egyetlen perc. Egy mozi, amely végre mer mély lenni.