D ebrecenben szólni a magyar agrárvilágról, folyamatairól, különös leckét jelent. A mottónak idézett – az egyetem egykori jeles professzorától kölcsönzött – gondolattal is utalni kívántam erre. A város, az egyetem tekintélye, szellemisége is kötelezi az előadót. Legalább felvillantani – hiszen kifejteni lehetetlen vállalkozás lenne – az alkalomhoz kapcsolódva mai agrárügyeink fontosabb tételeit.

Tisztelegve – és emlékezve is –ama történelmi tény előtt, hogy a feudális földbirtokviszonyok felszámolását itt mondta ki Magyarország 1945-ben. Később, mint Nyugat- vagy Észak-Európa országai, később, mint szomszédjainak többsége. Az agrártőke azért már nálunk is, előbb is megjelent, de mégis igaznak tekinthető a táj fiának, Veres Péternek a mondása, hogy hozzánk úgy jött el a kapitalizmus, hogy nem ment el a feudalizmus sem.

Jó három évtized múlva a földreform centenáriumáról emlékezhetnek meg mai, fiatal kollégáink. Hogy miképpen, az többek között – azon is múlik, hogy tanulságainkat, mai állapotunkat, főképpen pedig teendőinket hogyan vesszük számba, és az utóbbiakhoz hogyan látunk hozzá.

I.

Először tanulságainkról, az agrármúltról. Nem mindenki tartja fontosnak. Vannak, akik felejthetőnek (sőt felejtendőnek!) hiszik, s vannak, akik átírandónak, azaz ferdítendőnek tartják. Nem számolnak azzal, hogy az ilyenféle felfogás más ágazatokban sem szerencsés, bár a gyáripar természetesen indulhat zöldmezős beruházásként, s az új gyár vezetője elhiheti, hogy „vele kezdődött a történelem”. Sőt a szakma is...

Az agrártörténelem, az állattenyésztés és a növénytermelés, az élelem megszerzésére irányuló tevékenység – mondhatnánk: időtlen – egyidős az emberi társadalommal. Kontinuitási követelménye vitathatatlan, tanulságainak megszívlelése elengedhetetlen. Radikálisok, kíméljenek – mondhatná az agrárvilág. Hiába: sem a gyapottermesztés, sem a keresztsoros vetés, sem a múlt század végi strucctenyésztés – enyhén szólva –nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az alföldi tájakon...

Részletezés helyett utalok néhány, könnyen elérhető szakirodalmi munkára:

Magyarország agrártörténete (Orosz I.–Für L.–Romány P., Bp. 1996. 806 p.)

Agrárvilág Magyarországon 1848–2007 (Munkaközösség, Bp. 2009. 396 p.)

A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig. Szerk.: Gunst Péter, Bp. Napvilág Kiadó, 1998. 437 p., Columbia University Press, New York).

Néhány régebbi mű: Czettler Jenő: Agrárpolitika (1932). Matolcsy Mátyás: Agrárpolitikai feladatok Magyarországon (1934), Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egyetlen út a magyar paraszt (1938), Kerék Mihály: A magyar földkérdés (1939). Az agrármúlt utóbbi – XX. századi – története nagy, esetenként súlyos társadalmi és gazdasági fordulatokat, tanulságokat hagyott ránk.

Háromra utalok. Valahány-sokba került Magyarországnak, mindenféle értelemben.

1. A nagybirtokrendszer, a hitbizomány anakronisztikus túlélése a két világháború közötti évtizedekben, majd a forradalmi jellegű földosztás a háborús pusztulást követően, 1945. március 15. napra időzítve.

2. A második „földreform” – valójában nagyüzemi „visszaalakítás” – nem köthető egy naphoz, de szintén politikai rendszer és koncepció szülte, és ugyancsak tetemes anyagi-nemzeti kiadásokkal járt. Szerves fejlődésről beszélni sem lehetett a kezdeti időben, minden változott – a termőtalaj kivételével –, s csak az átalakítás után, főleg 1968-at követően kapott ismét helyet a gazdálkodási tapasztalat, a ráció, s az öntevékenység a mezőgazdaságban. (Helyszínen tájékozódott erről – 1975 novemberében – Prof. E. Butz, aki, első amerikai agrárminiszterként, felkereste Magyarországot.)

3. A harmadik, döntő agrárátalakulás a XX. században ismét politikai koncepció, kényszer alatt ment végbe. (A kényszert most nem külső, hanem belső források táplálták.) A Nemzeti megújhodás programja kimondta: „A kormány célja olyan, mind tulajdonformájában, mind gazdaságméreteiben vegyes összetételű, leginkább »farmergazdaság jellegű« mezőgazdálkodás létrehozása, amelyik rugalmas, alkalmazkodni képes, gyorsan reagáló, s képes az integrálódó Európába kapcsolódni ...”1 Az, hogy eme – immár 20 éves –cél elérése miként teljesült, vagy mennyire bizonyult illúziónak, már a jelen és a jövő témáját képezi. Ám a múlt „nem hull a semmibe”. A magyar XX. századot végigkísérte az ún. földkérdés. Hagyományozta a XXI. századra is. Darányi Ignáctól Losonczi Pálig, Torgyán Józseftől napjainkig követhető (?) ez az út. Szomszédaink – 1920-at követően – léptek, éltek lehetőségeikkel. Kiosztottak 7,5 millió kateszteri hold földet. (Nálunk a hitbizomány is tovább élt 1945-ig.)

A jeles szakértő, Kerék Mihály írta 1939-ben: „... mennyi jó szándék, lelkesedés és energia ment itt veszendőbe évtizedeken keresztül, és milyen roppant, ma már nagyrészt pótolhatatlan veszteség érte a magyar ügyet a földreform következetes elsikkasztása miatt ... Amíg a nagybirtokrendszer fennáll, itt magyar embernek nyugalma nem lehet”.2 Látta, tudta – másokkal együtt – azt is, hogy a népszámlálási adatok szerint a népességen belül 599 662 volt a gazdasági cseléd kategóriába összeírtak száma.

II.

„Az élet fejlődésében nincsenek piros vonalak. Ami volt, nem zárható le. A negyven évet kiradírozni nem tudjuk... A fejlődés folyamatos. Minden arra épül, – a jóra is, a rosszra is – ami előtte volt”. Göncz Árpád (1991)

Az elmúlt évtizedekben nem egy próbálkozás volt a „kiradírozásra”. A rendszerváltozás óta is. Az erdők, a fák pedig csak nőnek, lombosodnak, a halastavakban is úsznak a halak ... Agrárminiszter pedig 19 év alatt most a tizedik áll a tárca élén. Konstruktív, távlatos lépésekről – úgy tűnik – nehéz beszélni.

Nem vitás: a próbálkozások, az új és új programok, a már követhetetlen betűszavak folyamatosan követik egymást. De folyamatos az állatállomány leépülése vagy nemzetközi jelenlétünk visszaszorulása, a feldolgozott agrártermékek exportja stb.

Az agrárjelen ellentmondásosnak látszik. Vagy valóban az?

A konferencia minden bizonynyal számszerűsíti majd agrárgazdaságunk – s talán a mai falu – jelenlegi állapotát. Ezért a továbbiakban csupán néhány valós (vagy vélt) mai ellentmondásra szeretném ráirányítani a figyelmet. Ezek között – sajnos – olyan is akad, amelyeket időnként már a „magyar dzsungel” tartozékaként emlegetnek.

Legelsőnek minősül a hazai agrártermelési potenciál kihasználtságának alacsony volta. Nem egyszerűen a parlagterületek fájdalmas méretéről-látványáról van szó, hanem az alig látható, ám létező üres istállókról, a megbomlott főágazati arányokról, természeti adottságaink (így vízvagyonunk) jobb hasznosításának elmaradásáról stb. is.

Ezek okainak vizsgálata – itt és most – messze vezetne, jóllehet a mai hátrányok visszaszorítása elengedhetetlen. Ellenkező esetben agrártermelésünk egyoldalúsága, nyersanyagtermelő (és -szállító) jellege, vele együtt piaci kiszolgáltatottsága növekszik a jövőben. Egy alacsony népsűrűségű ország megengedheti gazdaságának a tőke, a munka és a tudás extenzív „áruszerkezetét”, de Magyarországnak nem ilyen példákat kellene követnie. Inkább a dán, a holland vagy a szlovén megoldásokat.

Elmarasztalási állapotnak minősül – másodszor – a magyar agrárgazdaság szereplői nagy részének egoizmusa, az együttműködési, szervezeti állapotok kezdetlegessége. Lehet, hogy a bizalmatlanság kialakulását kedvezőtlen tapasztalatok előzték meg, de a létező, „bozótharcos”-i állapot mindenképpen hátrányos. A kereskedelem minden részvevőjének is elemi érdeke lenne, hogy a „XIX. századi állapot”-nak elkeresztelt helyzet eltűnjék ebből az érzékeny árufogalomból, termelésből, piacból, innovációból egyaránt. Ábrándokat elkerülve, kiiktatva.

(Mint pl. az „Egy pár csizma – egy mázsa búza” egykori tételt.)

Harmadik mai ellentmondásként indokolt hangsúlyozni az agrártermelés, az agrárágazat és alkotó részvevőinek, munkásainak érthetetlen, elfogadhatatlan leértékelését. Miközben a világgazdaság gondjaiban előtérbe került az élelmezés, a természet- és környezetvédelem, amikor Budapestre tette székhelyét az ENSZ élelmezési szervezetének (a FAO-nak) az európai központja, akkor mezőgazdaságunk csupán az esetleges botrány esetén kerül a látókörbe?

A magyar közvélemény – és a köztudat alakítói – horizontjáról, hovatovább értékrendjéből kikerült ez a témakör, ez a társadalmi ügy. Természetesen nem a „munkás–paraszt szövetség” kiskátéja hiányzik, hanem a mezei, falusi munka létezésének legalább tudomásulvétele. (Minimálisan a Falurádió szintjén – de azt is megszüntették az „emeregy”-ben.)

Társadalmi szolidaritás is hiányzik esetenként. Éppen annál az ágazatnál, amely sokféle, rajta kívülálló hatásoknak van kitéve mind bevételi-jövedelmi, mind kiadásai tekintetében.

Az agrárgazdaságnak ma is vannak kiváló művelői, akkor is, ha a bulvársajtó és a fecsegésre szakosodott médiumok nem számolnak velük. És nem érdemel az ágazat olyan, bántónak minősíthető szembeállítást – az egyébként teljesen indokolt, létező versenyben sem –, mint az egyik tekintélyes napilapban nemrégen láthattuk, főcímként: Kapanyél vagy csúcslézer?

– kérdezte a többkolumnás interjúban a lap. Az és nem reálisabb lenne – a vagy helyett? Hiszen egyik esetben az elsőre, más esetben a másodikra lehet szükség. A „kapanyél produktumára” pedig – a csúcslézer kezelőjének is – esetleg naponta, elkerülhetetlenül ... Azaz nem szembeállítani kell a régit és az újat, hanem harmonizálni.

Máshol is akadhatunk ilyen szemléletre. Évtizedekkel ezelőtt Manitobában, egy ún. hagyományos farmon járva kapta az ezen csodálkozó delegációnk a figyelmeztető választ: „A legutolsó műanyaggyáros sírján még birka fog legelni!”

Kanadában így látták – s talán látják manapság is ...

A jelenről szólva még: az agrárpolitikát a tudomány rendje, fegyelme, követelménye szerint szükséges művelni. Másképpen: az agrárpolitika-tant! Nyelvünk ebben megengedő. Ám ha van talajtan, növénykórtan, sőt: verstan ka-tan? Ma már – sajnos – egyetemeinkről is többnyire hiányzik, tanszékként is, ez a stúdium. (Annál inkább része a napi, a hatalmi politizálásnak.)

Czettler Jenő akadémikus még az agrárpolitika és gazdaságtörténet ny. r. tanára volt a M. Kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. E titulussal jegyezte 1939-ben kiadott könyvét is, amelyben leírta: „kétségtelen, hogy a kapitalista rendszer korlátlan szabadsága revízióra szorul”.4 A Közgazdaság-tudományi Egyetemen 1948-tól, majd a Magyar Agrártudományi Egyetemen 1950. január 1-jétől Nagy Imre volt agrárminiszter a tárgy professzora. (Kinevezési okmányán Erdei Ferenc aláírása olvasható.) Volna mit folytatni a tárgy oktatásában...

III.

„...ne engedjük ezt az országot leszorítani, lezülleszteni az instabilitás, az ostobaság, a vicsorgás, az indulatok, a rövidlátó, torz szenvedélyek szintjére.” Kosáry Domokos (1992)

Végül a teendőkről, az agrárjövőről ígértem néhány tételt. Arra is gondolva, amit egyik szakkönyvünk – teljes joggal – fejezetcímként közöl: Hazánk legnagyobb természeti kincse a termőföld.6 Bizony, ez az igazság. Nem a Balaton, bár az is kincs, nem az autógyártás, sőt nem is a foci. Az ország összes területének közel 83%-át kitevő termőföld a legfőbb természeti kincs. Akár a hollandoknak.

Ott, a Dunántúlnál is kisebb nagyságú termőföldjüket úgy növelték, hogy elhódították a tenger öbleinek egy-egy részét. Mintegy negyedmillió hektárral növelték, így pl. a Lely-s Plan keretében, a területüket. A kiszárított tengerfeneket (a poldert) telepesek foglalták el, és kultúrtájjá varázsolták.7 Kukoricát nem tudnak termelni, de sertésállományuk és sertéshúsexportjuk többszörösen meghaladja a miénket. Másik „hódításuk” pedig a gazdasági racionalitás, a szomszédokkal való kapcsolatépítés lett.

Nekünk nem kell a tengerfeneket telkesíteni, tulipánhagyma-exportra sem tudnánk vállalkozni. Amit tudhatunk és amire vállalkozhatunk: nemzeti ágazati stratégiát kidolgozni a magyar agrárgazdaság jövőjére és az agrártársadalom konszolidálására. (Szomszédsági ügyeinkre is ráférne.)

Sietek hozzátenni: máris késésben vagyunk.

Nem csupán az emlegetett holland menetrendhez képest (egyébként még több hasonlót sorolhatnánk), hanem bejárt utunkhoz, tapasztalatunkhoz és vázlatosan ismert koncepciónkhoz képest is. (Ez utóbbiak között említhető pl. az Agrárgazdasági Kutató Intézet több munkája8 vagy az ún. Debreceni Álláspont, amelyet sorozatban közöl a Magyar Mezőgazdaság című hetilap. Kisszerű, alkalmi viták, „dinnyeháborúk”, pár száz hektáros magánosítási botrányok közepette hogyan is lehetne a jövővel foglalkozni?! – mondhatnánk keserűen.

A legfontosabb pedig mindig csak ez utóbbi: a jövő, ami még alakítható. Számunkra, főleg azonban a XXI. század nemzedéke számára, akik többen lesznek, mint elődeik, és a több fegyver, a lebegtetett háború – Kosáry akadémikus szavaival: a „vicsorgás” –helyett több kenyeret és békességet akarnak. Az egész Földön. Valamennyi régióban, Magyarországon is. És nem megismétlődő – XX. századiakhoz hasonló – bukások, válságok, veszteségek árán.

Ennek számos feltétele közül végül is csak kettőt emeljünk ki:

1. A több tudást, hozzáértést, mondhatnánk úgy is, hogy több hasznos gazdasági ismeretet, a nagyobb emberi erőforrást, valamint

2. több empátiát a gazdasági élet alakítói – jelesül a mezőgazdaság gondjait viselők – iránt.

Mindennek oktatási, kutatási vagy éppen társadalmi, illetve törvényhozási feltételére, követelményrendszerére is ki kell majd térnie egy új stratégiának.

Többek között még arra is, hogy mit is kezdjünk azzal a gyakorlattal, hogy az agrárkeresők szerepét (pontosabban: fontosságuk csökkenő mértékét) – mindmáig – azzal a százalékos aránnyal jellemzik, hogy az összes foglalkoztatott között mekkora százalékot képviselnek. Naponta olvashatjuk, hogy pl. adott ország gazdasága elmaradott, vagyis nagy az agrárkeresők százaléka. Holott: ha a népsűrűsége kicsi, azaz egy ritkán lakott országról van szó, akár nagy százalék sem ad ki elegendő „mezőgazdasági keresőt” ahhoz, hogy belterjesnek lehessen mondani az agrárszerkezetet! (A préri, a pampa vagy a tajga stb. nem mindig a klíma miatt „puszta”, hanem esetleg az agrárkereső 500 ha/fő okán.) Vagyis az a bizonyos százalék többszöröse is lehet –adott esetben – az ún. „optimálisnak”.

Az agrártermelés elkerülhetetlen növelése egyébként nem kevesebb, hanem több – jóllehet közreműködő – részvevőt jelent. Legalább az „agrobizniszben”. De mindenképpen több tudást, szaktudást és nyelvtudást, valamint forgalmazásai felkészültséget, fegyelmet és etikát követel a teljes vertikumban.

Különleges feltételrendszert indokol – a gyakran figyelmen kívül hagyott – másik tényezőcsoport is. Az, hogy az agrártermelés bizonytalansági tényezője, az ún. kockázati faktor – akár még az üvegházban is – egyértelműen nagy. Ez parancsoló követelményekkel jár. Iparszerű termelést lehet ugyan emlegetni, de ott, abban a tevékenységben, ahol állatokat nevelnek, vetéseket ápolnak, új biológiai csodákat segítenek a világra – sohasem lesz gyár. A társadalomnak ezzel is számolnia kell.

S tudnia: minél kisebb lesz a mezőgazdasági javakat előállítók száma, annál nagyobbra növekszik az előbbiekhez nem tartozó emberek köre és függősége tőlük, az előbbiektől. Az élelmezésről gondoskodók iránti figyelemnek és a társadalmi elismerésnek szükségképpen ezért is növekednie kell a jövőben. Világszerte, s Magyarországon is.

Befejezésül sem mondható semmiféle győzelmi összegezés.

Mostanában a „20 éves fordulat” okán hallható nem is egy. Mintha új időszámítás kezdődött volna. Ami – a mezőgazdaságban – eleve kizárt. Néhány, erre utaló korabeli gondolat: „A hatvanas évek közepétől – a kádárizmus legsikeresebb, mert kompromisszumokra leginkább hajlamos évtizedében – egy csendes forradalom kezdődött ... Ezt a csendes forradalmat a magyar társadalom milliói vívták a szürke hétköznapokban. Kertjeikben, háztáji gazdaságaikban, specializálódó árutermelő törpegazdaságokat hoztak létre, kitalálták a »második gazdaságot« nem csak a mezőgazdaságban... »Gazdasági csodát« hajtottak végre, ...a hetvenes évek elején megjelentek az eldugott magyar falvakban a polgárosodó paraszt-munkások, akik már akkor kitalálták, miként tudnak fóliás kertészkedéssel, intenzív állattartással... Valamilyen értelemben polgári létet kialakítani.”9 Igen, még új tanyák is épültek... A fiatalok meg továbbtanultak, utazni kezdtek...

Nem folytatom. A múlt és a jelen – különösen a tárgyalt témakörünkben – mindenkor összeér. A jövőt pedig alakítani – kötelesség. Hogy jobb legyen!

Megismétlem: tudni, milyen a világ! A bölcs római – Marcus Aurelius – szavaival: Aki nem tudja mi a világ, az nem tudja, hol van ő maga.

Minden nemzedéknek szóló figyelmeztetés ez.

JEGYZET

1 Összeállította a Magyar Köztársaság kormánya. Megjelent 1990. szeptember, Budapest, 222 p. 67. old.

2 K. M. (1939) A magyar földkérdés. Mefhosz K., Bp. 514 p. 6. old. Kiemelés: R. P.

3 Tanévnyitó Gödöllőn. Magyar Mezőgazdaság, szept. 18. (Kiemelés: R. P.)

4 Czettler Jenő (1939): Az emberi gazdálkodás története. Franklin Társulat, Bp., 246. old.

5 Karácsonyi beszélgetés In.: Kosáry D.: Hat év a tudománypolitika szolgálatában. Bp. 1996. MTA Történettudományi Intézete 196. old.

6 Kapronczai István szerk.: A magyar agrárgazdaság a rendszerváltástól az Európai Unióig. Szaktudás Kiadó, Bő. 2003. 147 p. 25. old.

7 Vö. Mezőgazdasági üzemekben Skandináviától Itáliáig. Szerk. Romány P., Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 1965. 80–100. old.

8 Udovecz Gábor: Alkalmazkodási kényszer az „élelem-energia-környezet” összefüggésrendszerben. MTA agrártudományok osztályának 2008. évkönyve, Bp. 2009. Agroinform Kiadó, 65. old. 9 Szelényi Iván: Harmadik út? / Polgárosodás a vidéki Magyarországon, Akadémiai Kiadó 1992. 207–208. old. (Kiemelések: R. P.)