Mindezen túl Zakaria leírásában másképp fest a válság keletkezése is. Amerika jólétét (fogyasztását) vagy tíz éve Kína finanszírozta, ennek lett következménye az olcsó pénz végzete: „a kínai kölcsön lényegében tömeges ösztönzőprogram volt az USA számára: A kamatokat alacsonyan tartotta, ami a lakástulajdonosokat arra bátorította, hogy még több kölcsönt vegyenek fel, a kockázatitőkealapkezelőket arra, hogy fokozzák a tőkeáttételeket, a befektetési bankokat pedig arra, hogy kozmetikázzák a mérlegeket. Az olcsó pénz a pénzügyi innováció, a kölcsönzés és költekezés orgiáját hozta magával”. Az ország elkényelmesedett. Háborúzik – miközben az afgán küldetés bukás előtt áll.

A válság csak nyilvánvalóvá tette az új erőviszonyokat, a versenytársak betörését. Zakariának legelőször az tűnt fel, hogy Kína vagy India nem az IMF-hez, vagy amerikai bankokhoz rohan pénzért, hanem elintézik a hitelezést Ázsiában, egymás között. Mint ahogy megoldják az állítólag egyoldalú exportfüggőséget is – ha már Amerika nem akarja venni a kínai cuccot – boldogulnak a belső piac felfuttatásával vagy ázsiai munkamegosztással. (Kína termelésben, India a szolgáltatásban jó, mondja Zakaria… Kiegészítik egymást…). E milliárdos országok felzárkóztak: ez az új helyzet – ezért rendült meg Amerika vezető pozíciója. Még nagyobb baj – mondja Zakaria –, hogy az amerikai közvélemény nem akar erről a veszélyről tudomást venni. „Amerika nem igazán volt tudatában annak, mi zajlik a világban a határain túl. Az amerikaiak kevés idegen nyelvet beszélnek, csekély tudásuk van más kultúrákról, és nincsenek meggyőződve arról, hogy ezen változtatniuk kellene. Ritkán illeszkednek a globális szabványokhoz, mivel biztosak abban, hogy az a legjobb, ahogyan ők csinálják a dolgokat. … fokozatosan gyanakvóvá válnak a kialakuló új világkorszakkal szemben.”

Azért nem eszik olyan forrón a kását. Egyelőre még majd minden reparálható, a trónfosztók még csak készülődnek. (Az egy főre eső GDP Amerikában harmincezer dollár körül, Kínában 600, Indiában 300 dollárnyi…) Vagyis, ma még csak az van, hogy a mezőnyt vezető futó a nyakán érzi az „üldözők” lihegését. Még nem késő. Katonai szerepe, világelsősége megkérdőjelezhetetlen. Ezen túl Amerikának még két jelentős tartaléka van. Az oktatási rendszer (beleértve a kutatás-fejlesztést) és a bevándorlás. Szemben riválisaival, ahol biflázás a módszer, az amerikaiakat gondolkodni tanítják. Ma a világ tíz legjobb egyeteme közül nyolc Amerikában van. Sok minden zűrös az egyetemeken, látszólag nagy a rendetlenség, de a lényeg csak-csak kiderült: a gondolkozni tanítás óriási lépéselőnyt kölcsönöz Amerikának. Ennek igazi előnye a kutatás-fejlesztésben csapódik le: a „még-nem-látott dolgok” kitalálásában, azaz invencióban, amitől Amerika máig verhetetlen. Ázsiai riválisai inkább másolnak, utánoznak, tömeggyártásban érvényesítik a „kitalált újításokat.

A másik egérút: a bevándorlás. A fejlett országokat leginkább az elöregedés fenyegeti: csökken a születésszám, Japánban pl. majdnem leállt a társadalom demográfiai megújulása, s vele a jövőre nyitottság elszántsága is. Amerikát ettől a veszélytől a mexikói, ázsiai és egyéb bevándorlók védik meg: gazdag gyermekáldással biztosítják, hogy még sokáig fiatal maradjon a társadalom. Európa is szeretné másolni ezt a modellt, de itt nem is olyan egyszerű a demográfiai frissítés. Az eddigi hullámokban érkezők (Németországban törökök, Franciaországban: észak-afrikaiak) kulturálisvallási beilleszkedése nem sikerült, a terrorizmussal beindult a muszlimoktól való félelem és vele a jobboldali pártok markáns előretörése.

Miközben Európában is az a helyzet, hogy a munkanélküliség mellett – bizonyos szakmákban – munkaerőhiánnyal küzdenek. Sajátos csapdahelyzet alakul ki, és nemigen tudják, hogyan tovább e nehéz terepen. Amerika viszont e téren is jó pozícióban kezdte a XXI. századot.

A posztamerikai világ képe mégis félelmetes is: a sokpólusú világban ki lesz az osztályfőnök, a rendcsináló? Pár éve Gombár Csabáék kísérleteztek egy „birodalomnélküli” világ pró és kontra érveivel. (Gombár Csaba – szerk: Nem élhetek birodalom nélkül, 2002.) Tanulmányaikból az derült ki, hogy a világ nem megy „osztályfőnök” (birodalmi fegyelmező hatalom) nélkül: hol ez, hol az az ország, csoport, irányzat szalad meg, robbantgat, lövi a szomszédját, fenyegeti a világot – kell az erős rendfenntartó. Annak idején, mikor ezt az elemzést olvastam, nem rajongtam érte. Most viszont Zakaria diagnózisán hökkenek meg. Pedig ez a prognózis nem is pesszimista. Azt mondja, hogy az egypólusú, Amerika-centrikus világ helyett, többpólusú rendszer felé tart a világ, ahol a nagyoknak össze kellene fogniuk. Pontosabban a legjobb megoldás az lenne, ha a két nagy – Amerika és Kína – összefogna, és együtt vezényelné a Föld egyre kuszább ügyintézéseit. Együtt, aminek modelljét – fura módon – az indiai filmgyártásból veszi. Ahogy Bollywood meg tudta oldani, hogy az indiai tömegfilmgyártás egybeolvassza a szubkontinens helyi kultúráját az amerikai óriás tapasztalatával – úgy képzelné el a két óriáshatalom egymásba illeszkedését. A könyv radikális Amerika-kritikája végül ebbe az utópisztikus megoldásba torkollik. Amiből valamennyi meg is fog valósulni, de egészében valószínű csak álom marad. Kár. Habár, ha meggondolom, milyen is lenne az a kínai–amerikai egyesült világrend – megborzongok.

Milyen világot szeretnél erre a Földre? Egy másik földgolyót, mondanám az egykori vicc poénjával.

(Demos Könyvek/Gondolat Kiadó)

* Fordította: Szigeti Judit Eszter. Demos Könyvek. Gondolat Kiadó, 2009. 300 old.