Az írás - hosszútávfutás

A könyvhétre jelenik meg új, hetedik regényed, a Tévelygések kora, ami a magyarul két kiadásban (2002-ben, illetve 2007-ben) megjelent, majd németül és olaszul is kiadott Voltomiglan folytatása.

Többé-kevésbé. Ez is önéletrajzi indíttatású, de több a szereplője, bonyolultabb a szerkezete, hiszen a saját történetem, amit itt is egyes szám első személyben mondok el, mások másféle sorsával bogozódik össze, vagyis ez a regény időben-térben tágasabb világot próbál egybeölelni.

Mit jelent a cím, mihez képest mit nevezel "tévelygésnek"?

Csak remélem, hogy az olvasó számára is azt, ami a szándékom: ebben az 1952 és 1968 között játszódó regényben az a "tévelygés", ahogyan mi, gyerekek és felnőttek, férfiak és nők, jóhiszeműen, de ostobán éljük a magunk életét, s amit ma már (tapasztalom), nehéz megérteni. A Nr. 1. számú tévelygő én vagyok. Egy ifjú embert nem anynyira a teóriák szépsége állít valamilyen ügy mellé, hanem a nevében megszólaló emberek személyisége, tudniillik annak kellene garanciául szolgálnia, hogy az ügy is nemes.

Kellene - mondod. Ezek szerint a regényed csalódások és kiábrándulások története?

Igen, de a dolgot erősen bonyolítja, hogy abban az időben, amelyben játszódik, a csalódást sem adták ingyen, a kiábrándulásért is meg kellett szenvedni.

Az emberek általában utálnak csalódni, te pedig úgy beszélsz erről, mintha a kiábrándulás valamiféle elérendő érték volna, ami gazdagítja egyéniségünket.

Pontosan így van. Szeretjük másokra hárítani a felelősséget, erre szolgál a hit, mármint a hit valakiben vagy valamiben. Túl magasra helyezzük a mércét, és nem akarjuk látni, hogy az illető nem felel, nem is felelhet meg az elvárásainknak. Aztán - természetszerűleg - csalódunk. Hőseim - beleértve magamat is - lelkes hülyeségekbe másznak bele az ötvenes-hatvanas években, és fogalmuk sincs arról, mi zajlik körülöttük. Ki kényelemből, ki gyávaságból, ki korlátoltságból újra meg újra elköveti ugyanazokat a hibákat, s erre már nincs mentség. Ha viszont a kiábrándulás immunissá tesz bennünket, attól felnőtté válunk. A Tévelygések kora alapjában véve egy ilyen, keserves fejlődési folyamatnak a lenyomata.

Az olvasó némiképp meghökkenve észleli, hogy az írói szigor családod tagjaira, barátaidra és rád épp oly érvényes, mint másokra.

Szerintem ez természetes. A cím se más, mint önmagamra mért ítélet, azt üzeni, hogy csöppet sem vagyok büszke arra, amit és ahogy az ábrázolt időben tettem. Ki-ki döntse el, miből van több, az enyhítő körülményekből vagy a terhemre róható vétkekből.

Gyakran éreztem egyfajta ironikus attitűdöt, mondhatni távolságtartást a leírásokban. Ez is a fenti célt szolgálná?

Szívem leghőbb vágya az volt, hogy kellőképpen ironikus tudjak lenni, de írás közben úgy éreztem, épp ez az, ami nekem nem megy.

Vajon miért?

Ugyanazért, amiért ezt a régi történetet sokáig nem is mertem megírni. Azazhogy ez így nem igaz: próbáltam, de amint visszaolvastam, amit addig elkövettem, mindig megrettentett, amivel szembesültem. Egy megbántott, sértődött ember panaszos nyivákolása tört fel belőlem ahelyett, hogy a cselekmény s a benne mozgó szereplők keltek volna életre. A privát ügy pedig, ha százszor igaz is, kit érdekel? Úgy döntöttem, kivárom, amíg lesz rálátásom a saját történetemre, vagyis már tudok röhögni rajta, és nem félek bevallani, hogy ami egykor rettentően fájt, annak a saját butaságom is oka.

Hogyan bukkansz folyton ilyen sajátságosan egyedi, különös és mégis mindenki számára átélhető régi históriákra? Már a Voltomiglan is ilyen volt és most, az új regényben honnét az empátia benned az ötvenes évek világa iránt? Honnét a részletek minuciózus ismerete?

Nem tudom, más írók is így vannak-e vele, de én írás közben megfoghatatlan módon olyasmit is tudok a világról, amiről más körülmények közt makogni se bírnék. Mintha maguk a figurák súgnák mindezt, őket rajzolva az is az én tudásom, ami az ő fejükben, az ő emlékezetükben búvik. Ami pedig a családot illeti: van, aki bevallja, van, aki nem, de a legtöbb prózaíró a családjából él. És a miénk mindkét ágon duplán alkalmas volt rá, hogy "kihasználjam". Egyfelől azért, mert folyamatosan történtek velünk elképesztő históriák, melyek már magukban is kerek sztorik voltak, csak le kellett jegyezni őket, másfelől pedig mind mániákusan gyűjtötték a velük kapcsolatos iratokat, amire egyébként a kor is rákényszerítette őket: kötelező volt például beszerezni a származás mineműségét bizonyító okmányokat, 1945-ben pedig igazoló bizottságok adtak - ha adtak - papírt arról, hogy valaki nem kompromittálódott-e az előző rendszerben. 1956-ban mindazoknak, akik állásban voltak, kiadták a róluk vezetett káderdossziét, s én - magam se tudom, miért, talán a jó ösztönöm vezérelt - elkunyeráltam apámtól és anyámtól a két meglepően vaskos iratköteget, mielőtt dühükben, tüker-alágyújtós helyett, a cserépkályhába dobták volna. Ezekből a dossziékból született később a Szigorúan bizalmas történet című regényem, amire 1986-ban megkaptam pályám eddigi egyetlen irodalmi elismerését, a Szépirodalmi Kiadó nívódíját. Ma már egyébként sajnálom, hogy akkor, a különben szinte szó szerinti hűséggel közölt dokumentumokban megváltoztattam a neveket és Nyerges család helyett ott Nesztor család szerepel. Ha ezt akkor nem teszem, most a Voltomiglannal és a Tévelygések korával együtt készen állna egy trilógia. Sőt, tetralógia, hiszen a Magyar parádé című regényemben "Nesztorék" újra fellépnek, a sorsuk tovább követhető. Ez a regény azonban olyan, mintha meg se jelent volna.

Hogyhogy?

Még az én, általában is mostoha sorsú könyveim közt is ezt a regényt övezte a legmélyebb hallgatás. Tudniillik éppen 1990-et írtunk és a könyvpiacot másféle szenzációk árasztották el: a Pacepa-memoárhoz hasonló politikai pornók, no meg az igaziak. Az én regényem ezzel szemben csupán egy társadalmi szatíra volt a '67-68-as évekről.

Ami a mostoha fogadtatást illeti, a Voltomiglan sorsa ezt cáfolni látszik.

Hát igen, és nehéz is elhinnem, hogy ezúttal minden másképp van. Az segít, hogy azért ennek a könyvnek is másképp indult a története. Kezdődött az 1999-es, kurta-furcsa, indoklás nélküli elutasítással, mellyel az NKA akkori kuratóriuma reagált alkotói támogatást kérő pályázatomra. Ennek hiányában le is kellett tennem a megírásáról, de egy nap fölhívott Rigó Béla, a Kincskereső Alapítvány vezetője és felkért a történelmi regénypályázatukon való részvételre. Emlékezett egy régi novellámra, s azt mondta, ma már 1944 is történelem, ha kibővítem azt a történetet, ők a megírási díj felét rögtön ki is fizetik. Hogy így történt, azért volt fontos, mert akkoriban én boldog rabszolgája voltam saját, hétről hétre jelentkező, Szúrópróba, illetve később Színrebontás című rovatomnak, ami a megélhetésünknek jóformán kizárólagos alapját képezte s holmi szépírói allűrök kedvéért félbehagyni vállalhatatlan luxus lett volna. Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy elismerés dolgában soha nem voltam annyira elkényeztetve, mint a cikkeim miatt - olyan személyiségektől kaptam pozitív visszajelzést, mint Komoróczy Géza, Balassa Péter, Kálmán C. György, Esterházy Péter, Ágoston Vilmos, Murányi Gábor "és még sokan mások". Ráadásul nevezettek írásban is vállalták ezt a véleményüket, nem úgy, mint azok, akik az utcán, vagy telefonon nem fukarkodtak a jó szóval, de a nyilvánosság előtt kompromittálónak érezték volna, hogy kiálljanak értem. De vissza a Voltomiglanhoz: előredolgozással csináltam magamnak három szabad hetet és egy lélegzettel megírtam az alig 160 oldalas kisregényt. A Kincskereső pályázata azonban anyagilag befuccsolt, mert a kultusztárca élén váltás történt, s mint egy nyilatkozatból tudom, rögtön közölték, hogy olyan pályázatnak nem folyósítanak támogatást, melynek résztvevői közt ott van Tímár György, Kertész Ákos és Nyerges András. Na jó, gondoltam, azért én a regényemet mégiscsak szeretném nyomtatásban látni. Egymás után hat kiadót járt meg a Voltomiglan, és volt, ahol hónapokig el sem olvasták, meg olyan is, hogy az igazgató át akarta íratni. A kézirat végül eljutott az Argumentumhoz, ahol megszerették s még a 2002-es könyvhét ünnepi kiadványának is jelölték. A konzekvens kultúrafinanszírozók azonban a legutolsó pillanatban közölték, hogy speciel az én könyvemtől ehhez is megtagadják a támogatást. Érthettem ezt a jobboldalt gyakran támadó publicisztikai munkásságom elismerésének is, de nem voltam vele kint a vízből. Szerencsémre az Argumentum nemcsak szegény, de szavának álló, becsületes kiadó is: a könyvet mégis kiadta, a megjelenés után pedig elképesztően jó és széleskörű lett a visszhang.

Nálad, a jelek szerint, nem az a kérdés, hogy miként viseled el a kudarcot, hanem az ellenkezője: hogy tudtad a sikert feldolgozni?

Nekem csak abban volt rutinom, hogy mi a teendő, ha a kutya se figyel rám - dolgozni, dolgozni és dolgozni. A siker nem tudott a fejembe szállni, mert addigra én már tömérdek esetben láttam, hogy tesz tönkre tehetséges embereket, ha a sors tejben-vajban fürdeti őket, s a következmények közül az a legrosszabb, ha az ember elégedett lesz önmagával. Én ma már abban hiszek, amivel pár éve egy ismerős vigasztalt, mikor az éppen aktuális mellőztetésemről panaszkodtam neki: András, az írás olyan, mint a hosszútávfutás, nem az számít, hogy ki vezet félpályánál, az győz, aki a végéig győzi.

Hogyan jutott el a Voltomiglan külföldi kiadókhoz?

Ez kizárólag régi barátom, Dalos György érdeme, aki írt a könyvről az ÉS-ben, de később sem bírta szó nélkül nézni, hogy az elismerő cikkeknek rám nézve ne legyen semmiféle pozitív következménye. Mivel ő évek óta Berlinben él, megtalálta azt az irodalmi ügynökséget, amelyik az élő magyar írókkal sznobéria nélkül foglalkozik, s odaadta nekik a Voltomiglant, Sabine Back és Szász Gábor pedig "eladták" a Knaus Verlagnak, ahol Nichtvordemkind! címmel, 2007-ben megjelent, most legújabban pedig a római Elliot adja ki Non davanti ai Bambini címmel.

A könyv külföldi visszhangja is bőséges és szép lett.

Úgy látszik, ez itt most - ha nem is a reklám, de - a dicsekvés helye: számos komoly lap és internetes portál emlékezett meg róla, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy Ilma Rakusa is írt róla, méghozzá a Neue Zürcher Zeitungban.

És itthon mi történt?

Itthon az történt, hogy a Noran Kiadó korábbi igazgatója, az író-költő Kőrössi P. József elolvasta a kisregényt, majd - manapság merőben szokatlan módon - megjelentette új kiadásban. A Tévelygések kora ennek a gesztusnak köszönheti a megszületését, K. P. J. ugyanis kinézett belőlem egy másik, újabb regényt, és semmiféle kifogást nem fogadott el, sőt úgy viselkedett, mint a legendás, hajdani kiadók: nemcsak a bizalmát kaptam meg, de arról is gondoskodott, hogy pár hónapig anyagi biztonságban dolgozhassak. Közben egyéb jó dolgok is történtek: Friderikusz Sándor az ATV-n újraindította könyvklubját, s az én regényemnek szentelte az első adást, idén januárban pedig a Magyar Rádióban Varsányi Anikó készített belőle kétrészes, elképesztően szép és ihletett adaptációt.

A Voltomiglan és a Tévelygések kora is gyakran jelenít meg élőbeszéd-helyzetet, amelybe beleágyazódnak a szereplők önreflexiói és dialógusai. Mennyire választottad tudatosan ezt az elbeszélésmódot?

Az az igazság, hogy jött, magától. Próbálkoztam én a higgadtan hömpölygő, objektív elbeszélőmodorral is, de úgy sehogyse ment a dolog. Bizonyos motívumok megírhatatlannak bizonyultak, más részeket ez a modor diszszonánssá tett és minden esetben rá kellett jönnöm, hogy a komótos, hagyományos eljárás okozza a zavart. Volt aztán egy jótékonyan önfeledt pillanatom, amikor lesz, ami lesz alapon (az eredményt úgyse látja senki), megengedtem magamnak, hogy néhány oldalt úgy írjak meg, ahogy - gondoltam korábban - nem szabad írni. És csodák csodája: ez működött. Később azon törtem a fejem, mert gyanús voltam magamnak, vajon ezt az elbeszélői modort nem láttam én már valaki másnál? És persze kiderült, hogy láttam, még ha az, amit én művelek, mégis több egyszerű utánzásnál, de jobb, ha az ember tudatában van, hogy kik hatottak rá felszabadítóan: rám például Vargas Llosa Négy óra a Catedrálban című regénye, annak zabolátlan hömpölygése, a dialógusokat a leírásba applikáló stílusa. A másik, egész írói szemléletemet fenekestől felforgató élmény Márai Sándor (szerintem) legnagyobb regénye, az Egy polgár vallomásai volt, pontosabban annak eredeti, csonkítatlan változata, melyből a Stumpf püspöki tanácsos magánvádas pere miatt később kihagyott részek még nem hiányoztak. Ez a mű érttette meg velem, hogy - sokakkal együtt - én is abban a tévhitben leledztem, miszerint az írónak még önvallomás közben is a társadalmi etiketthez illik tartania magát. Ha önmagáról ír, sok burkot lehánthat a személyiségéről, de a legbensőbbiket ott kell hagynia, másképp feszélyezné a világot. Ez a gorombán őszinte Márai-mű (esztétikai értékével is) arról győzött meg, hogy fentieknek épp az ellenkezője igaz.

És a lélegzetvétel nélküli, néha oldalakon átívelő mondatok, ez a stílus is csak úgy "jött"?

Azt kell mondanom, igen. Én magamban folyamatosan hallom a szöveg ritmusát, a jeleneteket átélem, és megmagyarázni ugyan nem tudnám, de érezni érzem, hogy melyik mondat meddig tart, és hol kell elvágnom. Mások ezt talán másképp érzik, a német fordítás például visszaállította a gondolatjeles, új bekezdéses, hagyományos formát, mert az ottani közönség állítólag nem viselte volna el azt a szenvedélyes ritmust, amit én diktálok.

Mennyiben kulcsregény a Tévelygések kora?

Kulcsregény, de nem memoár. Az előbbit, ha akarnám, se tudnám tagadni, hiszen némely figurák a valódi nevükön szerepelnek, amire (úgy éreztem) az jogosít fel, hogy magam is, családom tagjai is az igazi nevünket viseljük. Ez bizonyos mértékig a történet dokumentumerejét van hivatva erősíteni. Másokat költött néven szerepeltetek - néha tapintatból, néha meg azért, mert úgy vélem, nem azt érdemes megfejteni, hogy éppen kiről van szó, hiszen amiről szó van, az sokakra volt - reményeim szerint - jellemző, sőt tünetértékű. Egyébként is, az, hogy ki hány alakom modelljére ismer rá, életkorfüggő, márpedig én ezt a történetet nemcsak a velem egyidőseknek, tehát a hetven év körülieknek írtam, akik nyilván többeket képesek azonosítani, mint a harmincasok, negyvenesek, hanem mindenkinek. Vannak jelenetek, amelyek pontosan így sosem estek meg, tehát - mondhatják ezekről - hamisak, viszont megestek százszor, ezerféle változatban, vagyis sűrítményei a valóságnak. Egyetlen mentségem, hogy csakis azt találtam ki, amit átéltem, azt kellett újrateremtenem, no meg persze olyasmit is, ami csak logikus meghosszabbítása az ismert koordinátáknak.

Van a regénynek egy könnyen desifrírozható szála is: nem nehéz rájönni, hogy a Lázcsóva-antológia azonos a híres-hírhedt Tűztánc-kötettel.

Így van. Annak a kötetnek mindössze 18 évesen, a legfiatalabbik résztvevője voltam, és most, regényíróként sem a leleplezés, sem az önigazolás szándéka nem hajtott, noha mindkettőre bőségesen lettek volna indokaim. Én elbeszélni vágytam valamit, amiről máig hamis, megkövesedett, rosszindulatú legendák élnek, én pedig abban a helyzetben vagyok, hogy át is éltem, emlékszem is rá, de távol is vagyok tőle, mondhatni rálátok a történetre. A személyes indíttatás nem tagadható, de ezek kedvéért nem lett volna érdemes átgázolnom azon a bozóton, amit ez a téma jelent. Ez a história főként valaminek a modelljeként lehet érdekes még ennyi idő után is. Ami történik, attól tragikomikus, hogy kár az emberekért, akikről manapság kizárólag előítéletes elfogultsággal szokás beszélni. Szerintem az is eléggé kemény ítélet, amit én mondok ki róluk, de nekem közben fáj is, hogy ha nem akarok hazudni, csak ezt és így írhatom. Adva van ugyanis egy közösség, amely szétrobban, tagjai egymásnak esnek, mert aki irányíthatná őket, amolyan fordított Kőműves Kelemenné, ő maga rombolja le, amit előzőleg felépített. És mert a magyar 19-20. század teli van ilyen történetekkel, azt gondoltam, kötelességem megírni azt az egyet, melynek részese voltam.

Hamis legendákról, előítéletekről beszélsz. Mire gondolsz?

Például arra, mely szerint a "lázcsóvások" (maradjunk a talán a regénybeli elnevezésnél) köre nem volna más, mint tehetségtelen törtetők tűzön-vízen át elvtelenül összetartó klikkje. Az én történetem pedig éppen arról szól, hogy voltak köztük olyanok is, akikkel éppen azt akarták demonstrálni a klikkvád ellenében, hogy korántsem védenek mindenkit, van, akit hajlandók beáldozni. Én magam például épp ilyen figura voltam, s ez sokáig mérhetetlenül fájt és traumát okozott.

Viszont tény, hogy voltak sztárolt, ünnepelt "lázcsóvások" is.

Hogyne. A hatalmi manipulációhoz ez is hozzátartozott. De arról soha nem esik szó, hogy nemcsak ilyen privilegizált helyzetű, "őfelsége ellenzéke" szerepben tetszelgő figurák voltak a "Lázcsóvá"-ban. Nemcsak kb-tagok, főszerkesztők, Kossuth-díjasok, akik (mellesleg) a rájuk bízott fórumon szigorúbban irtották az ellenzéki hangot, mint a főhivatású cenzorok. Voltak azonban olyanok is, akik egy kopott bőröndben "laktak", akik egyik napról a másikra éltek, akik állandó belügyi vegzatúrának voltak kitéve. A hatvanas években a rendszer (balról kritizáló) ellenzékét képezték, hiszen azt dörgölték a párt orra alá, hogy a proli nálunk nemhogy nincs hatalmon, de neki a legrosszabb, hogy elvek és gyakorlat között tombol a diszkrepancia. Ez több volt, mint kínos, hiszen azzal sem lehetett kivédeni, hogy csökött rákosista vénségek mondják - ifjú, ráadásul expresszionista stílusban lázadó költőkről volt szó, akik azzal is kultúrpolitikai bonyodalmat okoztak, hogy tagadták a népnemzeti tábor "lobogónk, Szabolcska Mihály!"-jelszavát. Másfelől pedig - és erről sem esik szó - a "lázcsóvás" létért olyan áldozatokat is kellett hozni, amelyekről utólag azt gondolom, pusztítóak és kártékonyak voltak. Hogy világos legyen, mire gondolok, mondok rá példát. Amikor a Tévelygések korát írni kezdtem, kíváncsiságból elővettem saját, ötvenes-hatvanas évekbeli, tehát még a Lázcsóva-korszak előtti novelláimat és leforrázó élmény volt, amivel szembesültem. Már szinte el is felejtettem, mi mindent adtam fel fokról fokra az írói egyéniségemből, csak azért, hogy megfeleljek, mennyivel színesebb, bátrabb, szabálytalanabb, távlatosabb dolgok teltek volna ki tőlem, (melyekhez most már lehetetlen visszatérni), ha a csoportfegyelem kedvéért mindezt ki nem irtom magamból.

Novellákat említettél. Nem költőnek indultál?

Ennek is, annak is. A Tűztánc kontra 15 költő 105 verse című kötet ellentéte viszonylag ismert történet, de arra senki nem emlékszik, hogy 1959-ben a fiatal prózaírók műveiből is két antológia jelent meg: az Ébredésbe kerültek a kultúrpolitika favorizáltjai, az Előjáték pedig a valamiképpen avantgárdnak számító, formabontással, groteszk hangvétellel kísérletező, az életnek nemcsak rózsaszín oldalait bemutató írásokból állt. Nekem az utóbbiba sikerült bekerülnöm, vagyis novellistaként egy polgári dekadenciával gyanúsított kötet szerzője lettem. Utáltak ezért is, de más tendenciával, mások. Én igazából azt szerettem volna, hogy az első önálló könyvem novelláskötet legyen. A Magvetőnél akkor indult az Új termés-sorozat, be is adtam huszonöt novellát és erősen reménykedtem, mert a sorozat szerkesztőjét a tűztáncosok találkozóhelyéről, a Százéves étteremből ismertem. Emiatt azt hittem, attól nem kell tartanom, hogy előítélettel fogad: majd az írásaimról és nem a hovatartozásomról mond véleményt. Kerek egy évig vártam erre, de hiába, míg aztán bementem a kiadóba, megkérdezni, elolvasta-e legalább a kéziratot? Ő erre elpanaszolta, hogy mint a kiadó újdonsült párttitkárának, fokozottan vigyáznia kell, nehogy irántunk tanúsított elfogultsággal vádolják. De egyáltalán elolvastad, faggattam tovább makacsul, mire szabályszerű hisztérikus rohamot kapott, elkezdte keresni a dossziémat, de sehol sem találta, kirángatta az összes fiókját, és végül sikerült kiráncigálnia a fiókok mögé szorult, cafatokra tépődött oldalakat. Zöldfülű kezdőként több példányom nem volt a novelláimból, ezek után tehát le is mondhattam arról, hogy egyhamar novellistaként induljak el. Még egy kanyar tartozik ehhez a dicstelen történethez: szerkesztőm, ez a húsiparból érkezett, majd angliai külszolgálatba távozott káder sietett közölni "lázcsóvás" barátaimmal, hogy az én arrogáns viselkedésem rontani fogja a többi baloldali fiatal esélyét egy Új Termés-kötet megjelentetésére, minekutána még közmegvetés tárgya is lettem.

Szóval ez döntötte el, hogy költőként lépj a világ elé.

Nem sok híja volt, hogy költőként se. Amikor beadtam a verseskötetemet a Szépirodalmi kiadóhoz, csak másfél évnyi várakozás után derült ki, hogy a kijelölt szerkesztőnő (mellesleg: maga is költő!), mielőtt szülési szabadságra ment, a kötetemet bezárta az íróasztalába, és senkinek sem szólt róla, hogy ott van.

De azért végül mégiscsak megjelent?

Olyan sokára, hogy a velem egy időben indultak közül legfiatalabb létemre sereghajtó lettem. Nem ez volt vele a fő baj: én közben nagyot változtam, s az a kötet szinte semmit sem tükrözött abból, ami jellemző volt rám. Nem kerülhettek bele a másoknál korábban elkezdett nyelvi játékaim, hírt sem adhattam a szatíra, a groteszk iránti hajlamomról, mintha a sors óvni akart volna mindattól, amiből balhé lehet, vagyis amit észre lehet venni. Az Emberi hitben egy szolid, egyszerre mindenféle és semmilyen kötet volt, épp ezért kapott is dicséreteket, semmitmondóakat, tudniillik nem volt annyira karakteres, hogy mint a későbbieket, tendenciózus hallgatással minősítsék.

Végül is összesen hét verseskönyvet adtál ki.

Később én már folyamatosan olyan helyzetben voltam, hogy az Írószövetség egyik funkcionáriusnője bátran azt üzenhette 1967-es Holnemvolt című kötetem után: Nyerges András örüljön, ha a Ballada az irodalmi életrőlt megússza eljárás nélkül. Valódi kritika (félreértés ne essék, nem dicsérő, hanem elemző) soha, egyetlen kötetemről se jelent meg, feljelentésszámba menő denunciálás annál inkább. Átmeneti himnusz című versem kivétel nélkül minden hazai irodalmi lapot megjárt és volt szerkesztő, aki kikérte magának a provokációt, hogy ilyesmit elolvastassanak vele. Végül Bori Imréék nyitott szellemiségű újvidéki folyóirata, a Híd közölte. Verseim recepciójának legszebb, utolsó hajtása az a kereken hétsoros cikk volt, amely válogatott kötetem, az Esték a körmönfonóban egyetlen visszhangja volt s azzal intézte el negyven év termését, hogy ilyen az, ha "a publicista verset ír". Viszont az is tény, hogy a sorstól ez ügyben gyönyörű elégtételt kaptam: a cikkentyű szerzőjéről nemsokára kiderült, hogy annak idején III/3-as ügynökként építették be az irodalmi életbe.

Térjünk vissza az új regényedhez, melynek egyik főszereplője te magad vagy, a másik egy színésznőből lett irodalmár, egy különös személyiség, aki demonstratív módon, 1989. október 23-án követ el öngyilkosságot. Ő például valóságos figura? Mit akartál megfogalmazni általa?

A figura modellje nemcsak létezett, de nagyra hivatott, kivételesen szuggesztív egyéniség volt, teli sokféle tehetséggel, vonzó emberi erényekkel. Bárhová vetette az élet, mindenütt képes volt maga köré embereket gyűjteni, fanatizálni őket, megszerezni a feltétlen bizalmukat, sokat adni és cserébe sokat követelni. Nem csoda, ha tapasztalatlan ifjú emberek számára, akik bizonytalanul keresik helyüket a világban (ilyen voltam magam is), valóságos áldásnak tűnik egy olyan ember, aki tudja, mit akar, aki nem fél bonyolult problémákra egyértelmű válaszokat adni, aki végtelen türelemmel olvassa el a tucatszám elébe kerülő verseket és novellákat. Hősöm csak egyvalamire nem képes: felelősen gondolkodni azokról, akik fenntartások nélkül rábízzák magukat. S azt teszi, ami minden zárt közösség halálát jelenti: kedvencek és bűnbakok, első és másodrendű tagok hierarchiáját alakítja ki maga körül. Én magam sokáig, túl sokáig el sem akartam hinni, hogy ez történik, harcoltam a bizalmáért, a szeretetéért, és nem értettem, miért nem érhetem el? Itt utalnék vissza beszélgetésünk elejére, amikor azt kérdezted, honnét veszem az olyan történeteket, mint amilyen a Tévelygések kora lapjain is lezajlik. Most már tudok felelni: a tömérdek széttartó motívum akkor állt össze bennem, amikor kiderült, hogy a családom szinte tálcán kínál nekem egy újabb kerek történetet, olyat, amilyet kiagyalni úgysem lehetne. Az ötvenes évek elején tudniillik éppen az én anyám volt az, aki szemellenzősen, egy hivatali apparátus készséges kis csavarjaként kettétörte regényhősnőm színészi pályáját. Én pedig, hat évvel később, ifjú költőként éppen arra az emberre bíztam rá magam, s attól vártam el, hogy bízzon bennem és megszeressen, akitől éppen ezt józan ésszel nem lehet elvárni. Egyébként fel vagyok készülve rá, hogy éppen az ő alakja miatt lesz részem egyszerre többféle felhördülésben is: megsértődhetnek egyfelől azok, akik máig az ő bűvöletében élnek, másfelől azok, akik szerint egy ilyen figura iránt túlságosan erős volt bennem az empátia.

Tizenhat éve írsz népszerű publicisztikákat, melyeket eddig négy kötetben gyűjtöttél össze. Hogyan találsz rá mindig éppen arra a korabeli újságra, levelezésre, memoárra, amiben hetven-nyolcvan évvel ezelőtti, mégis, meghökkentően mainak tűnő mondatok vannak?

A rendszerváltás legnagyobb újdonsága az volt számomra, hogy mindenki előtt, s így előttem is megnyílt a Zárolt Anyagok Tára, és hozzáférhetővé lettek egyebek közt a két világháború közti nyilas meg más radikálisan szélsőjobboldali lapok is. Döbbenetes volt az élmény: a megismerés szabadságának mámora még el sem oszlott, amikor fölfedeztem, hogy ugyanebből a szabadságból más is fakad. Megjelentek a színen azok az újjáéledő politikai erők, melyeknek frazeológiája kísértetiesen idézte az általam forgatott sajtóét. Sőt, néha a puszta frazeológiánál többről volt szó: az ideológia, a mentalitás is egyezett. A demokráciát tagadó, fenyegető ideológia és mentalitás. Ez emberként keserves, publicistaként inspiráló élmény. Korábban azt gondoltam, idővel elfogynak a témák, de ha kihúzok egy szálat a gombolyagból, jön vele húsz másik, én pedig belső késztetést érzek, hogy azoknak is a végére járjak. Vagyis: ez az immár tizenhat éve tartó nyomozás számomra nem kényszer, hanem szellemi élvezet. Úgy tűnik, sokan vannak, akiknek meg cikkeim olvasása az: jelzi ezt talán, hogy publicistaként már kaptam Gábor Andor-díjat, Pulitzer-emlékdíjat, Magyar Lajos-díjat.

De íróként-költőként meg, huszonkét könyved ellenére, semmit. Például nem vagy József Attila-díjas.

Hát egy valami biztos, hetven év körüli író rajtam kívül nem sok lehet, akit József Attila-díjra még csak föl se terjesztettek soha. Annak idején nem kértek a hozzám hasonló, Aczél elvtársnak soha könyvet nem dedikáló, tőle audienciát nem kérő, a belügy által gyanúsként számon tartott figurából, de mi tagadás, én se tettem meg mindent, hogy észrevegyenek: elmulasztottam például részegen randalírozni vagy zsidózni, netán ellopni erdélyi kollégám fele drámáját, megerőszakolni az alkotóházban üdülő írótársam feleségét, holott épp az ilyesmit nagy előszeretettel bocsátották meg. A tűztáncos múlt viszont nem tartozott a bocsánatos bűnök közé, sőt azt is jelentette, hogy az embert nemlétezőként egyszer s mindenkorra leírták. Én ezt az egyoldalú törzsi gyűlölködést tulajdonképp már meg is szoktam.

De hát az az antológia ötvenegy éve jelent meg!

Az itt nem számít. Amikor a rendszerváltás után sorra helyrehozták az 1989 előtti méltánytalanságokat, akkor se jutottam eszébe senkinek. Erre akár büszke is lehetnék, de nem szeretnék képmutatónak látszani: egy kisnyugdíjas számára, amilyen én is vagyok, az ilyen dolgok anyagi oldala nem közömbös, például egy regény megírásának nyugodt körülményeit is megteremtheti.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.