- Véletlenül megtudtam, hogy felnőtt fejjel vette fel a Boór családnevet. Miért?

Nem önszántamból tettem. Szabó Jánosként születtem egy katonatiszti családban. Apám, aki tüzér alezredes volt a Horthy-hadseregben, 1941-ben megbetegedett és meghalt. Magától értetődőnek tartottam, hogy követem a nyomdokait. Lelkesen jelentkeztem a kőszegi kadétiskolába, ahol Ottlik Géza híres regénye, az Iskola a határon játszódik. 1945-től a székesfehérvári ciszterci, a későbbi József Attila Gimnáziumban tanultam. Érettségi előtt elhatároztam, hogy pap leszek, és felvételemet kértem a jezsuitákhoz. Fel is vettek 1950-ben, de a Rákosi-rendszer még abban az évben feloszlatta a rendet. Az állam megtiltotta, hogy a rendtagok együtt lakjanak és szerzetesi életet éljenek. A jezsuiták azonban illegálisan tovább működtek. Képzéseken vettünk részt, tanulmányoztuk a Szentírást, meditációkat, lelkigyakorlatokat végeztünk. Ketten-hárman lakásokat béreltünk, igyekeztünk betartani a rendi előírásokat. Időről időre változtattuk a lakóhelyünket, de sok értelme nem volt, mert közöttünk is akadtak ügynökök. A belügyesek minden lépésünkről tudtak, az ávósok rendszeresen megjelentek a lakásunkon.

Jezsuita elöljáróim még a rend feloszlatása előtt papnevelő intézetbe küldtek. Először az egri, aztán a szegedi szemináriumba jártam, de - mint egykori szerzetesnövendéket - mindkét helyről egy év után kidobtak. Nyomdaipari tanulóként folytattam, egyetemre hiába jelentkeztem. Kiderült, hogy már nem is annyira az egyházi kötődésem, mint inkább a családi hátterem az akadály. A volt székesfehérvári gimnáziumom igazgatója azt tanácsolta, hogy próbáljam "kitörölni" az életrajzomból az apámat. Ezért vettem fel nagynéném férjének, Boór Ferenc fogorvosnak a nevét. Örökbe is fogadott, és onnan kezdve a vér szerinti apám helyett ő szerepelt az életrajzomban. Miután sikerrel megváltoztattam a múltam, családunk egyik ismerőse, Riesz Frigyes világhírű matematikus ajánlására az ELTE természettudományi karának fizika-matematika szakos hallgatója lettem. Így a hároméves katonaságot is sikerült elkerülnöm, ez pedig még fontosabb volt nekem, mint az egyetemi felvételi.

- Nem érzi úgy, hogy méltatlanul bánt apja emlékével?

A családommal egyetértésben döntöttem, és hozzám hasonlóan cselekedett az öcsém is. Az érzelmeim nem változtak. Boór Jánosként éppen úgy szeretem az apámat, ahogyan Szabó Jánosként szerettem. Persze, a fiam néha még most is mondogatja, hogy visszaveszi a Szabó nevet. De hát ez teljes képtelenség. Az összes papírja Boór névre szól.

- Élete első meghatározó élményének az ötvenhatos forradalmat tekinti. Jezsuita létére fegyvert viselt, részt vett az Állami Egyházügyi Hivatal elfoglalásában.

Kevesen tudják, de október 23-a után a központi szemináriumban Papi Forradalmi Tanács alakult. A tanács kérésére fiatal katolikus barátaimmal elemzéseket írtunk Mindszenty bíboros számára az értelmiség és az egyetemi ifjúság gondolkodásáról, az egyház iránti elvárásairól. Igyekeztünk abba az irányba befolyásolni a bíborost, hogy tegye félre a kommunistákkal szemben érzett erős ellenszenvét, ismerje el Nagy Imrét az ország legitim vezetőjének. Később utasítást kaptunk, hogy foglaljuk el az Állami Egyházügyi Hivatalt, szerezzük meg az épületben őrzött iratokat. Elsősorban azt akartuk megakadályozni, hogy a Rákosi-diktatúrával együttműködő papokról terhelő dokumentumok kerüljenek nyilvánosságra vagy az új hatalom birtokába. A Papi Forradalmi Tanács álláspontja az volt, hogy az érintetteket egyházi bíróság előtt kell felelősségre vonni. Vérontás nélkül foglaltuk el az egyházügyi hivatalt, amely akkoriban a Pasaréti úton székelt. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak, belelapoztam a dossziékba. A betűrendbe szedett iratok között megtaláltam a rólam készült titkos jelentéseket, de - ahogyan arra számítani lehetett - találtam olyan papírokat is, amelyek feltárták a besúgók kilétét. Az egyik papnevelő intézeti rektorról megtudtam, hogy magas rendőrtiszti rangban szolgálta a Rákosi-rendszert. A rengeteg iratnak csak a töredékét tudtuk elszállítani a prímási palotába. Feltételezem, hogy ezeket az egyház biztonságba helyezte és megőrizte az utókornak. A többi dokumentum sorsáról viszont semmit se tudok.

Azoknak a napoknak olyan hangulatuk és kisugárzásuk volt, amihez foghatót azóta sehol sem tapasztaltam. Nem számított, hogy valaki munkás, diák vagy paraszt, vallásos vagy ateista. Szinte az egész ország együtt lélegzett és egyet akart.

- Tulajdonképpen mit akart az ország? Az ötvenhatos forradalomról napjainkban is egészen eltérő értékeléseket lehet hallani.

Nem állítom, hogy minden tekintetben kiérlelt elképzelésekkel rendelkeztünk. Annyi biztos, hogy az egyetemi ifjúság Magyarország függetlenségét, a diktatúrától való megszabadulását akarta. Többpártrendszert és önigazgatásra épülő társadalmat szerettünk volna teremteni. Természetesen szemben álltunk a Rákosi-Gerő hatalommal, de a forradalmat alapvetően baloldali, erősen szocialista eszmék vezették. Végre-valahára azt is mindenkinek tudomásul kellene venni, hogy az ötvenhatos eseményekben lényeges szerepet játszottak a reformkommunisták. Ez még akkor is így van, ha utólag sokan tagadni próbálják.

A szabadságharc leverése után nem vártam meg, amíg börtönbe csuknak. Németországban telepedtem le. A München melletti Pullachban lévő jezsuita főiskolán, aztán a müncheni egyetemen tanultam. Közben szabadúszó újságíróként dolgoztam a Szabad Európa Rádiónak. Ebből és ösztöndíjakból tartottam fenn magam.

- 1962-ben pedig kilépett a jezsuita rendből. Mi késztette erre?

Kételyeim támadtak, kétségbe vontam a katolikus egyház bizonyos tanításait. Úgy éreztem, olyan nézeteket képviselek, amelyek nem egyeztethetők össze a jezsuita hivatással.

- Ha így gondolta, miért nem szakított egyúttal a katolikus vallással is?

Egy katolikus világi ember nagyobb szabadságot élvez a hitében, mint egy szerzetesrend tagja. A papnövendékeknek több alkalommal esküt kellett tenniük az egyházon belül jelentkező, modernizmusnak nevezett irányzat tételei ellen. Ilyen kötelezettsége nincs egy átlagos hívőnek. Az antimodernista eskü egyebek mellett azt tartalmazta, hogy Isten létét nemcsak felismerni, hanem filozófiailag igazolni is lehet. Vagy például: a mai csodák, amelyek alapján a pápa boldoggá és szentté avat embereket, Isten üdvözítő működésének hívő szemmel felismerhető jelei a világban. A mostani eszemmel nem kételkedem ezeknek a tételeknek az igazságában, de akkoriban megkérdőjeleztem a valóságtartalmukat. Főleg a hittudós Karl Rahner, az elméleti fizikus Carl Friedrich von Weizsacker és a filozófus Weissmahr Béla hatására sikerült megalapoznom a világnézetemet.

- Az 1962-es év nem csupán a kilépése miatt emlékezetes az ön számára. Ekkor kezdődött a II. vatikáni zsinat.

A zsinatot tartom a másik meghatározó élményemnek, úgy fogom fel, mint egy megkésett, de elkerülhetetlen forradalmat az egyház életében. A II. vatikáni zsinat a katolikus egyház késői felvilágosodása, amelynek köszönhetően erőre kaptak a progresszív katolikus mozgalmak. A nyomasztó konzervativizmus helyett lelkesítő légkör vált uralkodóvá az egyházban. A Nyugat-Európában élő és a Pax Romanában, a katolikus értelmiségiek nemzetközi mozgalmában tevékenykedő magyar barátaimmal elhatároztuk, hogy valamilyen módon megkíséreljük eljuttatni hazánkba az új gondolatokat. 1965-ben, amikor a zsinat befejezte munkáját, kitaláltuk, hogy megalapítjuk a Mérleg című negyedéves folyóiratot, és kipróbáljuk, hogy a kommunista rendszer beengedi-e Magyarországra.

- Beengedte?

Igen. Elsőként a kecskeméti könyvtárból jeleztek vissza, hogy köszönik szépen, megkapták. Fellélegeztünk. Hozzá kell tennem, hogy jó kapcsolatokat ápoltunk a magyarországi katolikus püspökökkel, akik - bár szövetségesei voltak a pártállamnak - támogatták a tervünket. Tanácsokat kértünk és kaptunk tőlük annak érdekében, hogy többé-kevésbé szabadon terjeszthessük a folyóiratot. Az egyik feltétel az volt, hogy ne egy nyugati emigráns szervezet, főleg ne ötvenhatosok adják ki a Mérleget. Sikerült megnyernünk az egyik legnagyobb katolikus könyvkiadó, a Herder bécsi leányvállalatát. A mi nevünk sokáig egyáltalán nem szerepelt a lapban. Nekünk kedvezett, hogy azokban az években indult meg az intézményes párbeszéd a katolikus egyház és a keleti országok között, Magyarország részleges megállapodást kötött a Vatikánnal.

A Mérleg - mint ökumenikus felfogásban szerkesztett katolikus sajtószemle - azt vállalta, hogy magyarra fordítja és közzéteszi azokat az érdeklődésre számot tartó gondolatokat, amelyeket a II. vatikáni zsinat szellemiségében fogalmaznak meg tekintélyes nyugati egyházi személyiségek, teológusok, filozófusok, természettudósok. Évtizedeken keresztül a Mérleg volt az egyetlen olyan folyóirat, amely magyarul, legálisan hozzáférhető módon számolt be az új egyházi törekvésekről. A Mérleg kezdetben ezerkétszáz, aztán - amikor már a Magyar Posta is terjesztette - mintegy ötezer példányban jelent meg. A nyolcvanas években az egyházi és a világi sajtó rendszeresen idézett az írásainkból, még a Népszabadság is cikket közölt rólunk. Betartottuk a szabályokat. Nem foglalkoztunk napi politikai kérdésekkel, nem támadtuk a "fennálló rendszert". Nyilvánvalóan hozzá akartunk járulni a pártállam gyengítéséhez, de konfrontáció helyett a párbeszédet szorgalmaztuk. És korántsem hittük, hogy kizárólag az államra hárul a felelősség. Ismertettük például azt a zsinati tanítást, amely világosan kimondta, hogy az egyháznak nem szabad ragaszkodnia a privilégiumaihoz, testvéries közösséggé kell válnia.

- A Mérleg talán éppen azért juthatott el az olvasókhoz, mert a hatalom úgy ítélte meg, hogy a folyóiratban közölt cikkek zavart kelthetnek a hívek körében.

A pártvezetők fejében esetleg valóban megfordult a gondolat, hogy a folyóirat alkalmas az egyház belső feszültségeinek fokozására, a válság elmélyítésére. Szerintem tévedtek. Meggyőződésem, hogy a Mérleg révén közvetített szellemiség közelebb hozta az egyházat az emberekhez, esélyt kínált a megújulásra. A pártállamnak viszont az volt az érdeke, hogy egyfajta feudális maradványként, erkölcsi értelemben is elmaradott szervezetként konzerválja a katolikus egyházat. Másfelől azzal, hogy a Vatikán a hatvanas évektől kezdve megengedőbb magatartást tanúsított a szovjet befolyás alatt lévő országok iránt, a kommunista rendszer számára is lehetőség nyílt az ideológiai terjeszkedésre. Szóval, sokféle szándék keresztezte egymást, ezek szövevényében máig nem könnyű kiigazodni.

- Máté-Tóth András szegedi vallástudomány-professzor önt a liberális katolicizmus képviselőjeként jellemezte. Vállalja a minősítést?

Igen, liberális katolikusnak vallom magam.

- A liberális kifejezés szitokszónak számít a katolikus egyházban.

Pontosítanék. Nem általában az egyházban, hanem bizonyos magyarországi katolikus körökben számít szitokszónak. A liberalizmus is olyan sokszínű eszmerendszer, mint maga a kereszténység. A jézusi tanításnak megfelelő liberalizmus az én felfogásom szerint azt jelenti, hogy az ember nagysága és méltósága a szabadságában gyökerezik.

- Nem Istenben?

Isten az egész világ alkotója, teremtője és állandó fenntartója. Végső soron tehát minden Istenben gyökerezik. Isten, akinek képére és hasonlatosságára egy hosszú evolúció eredményeként létrejött az ember, maga a teljes szabadság. Liberális katolikusként a szabadság kiteljesedését szeretném szolgálni az egyházban, a társadalmi és a politikai életben.

- Furcsán hangzik mindez egy horthysta katonatiszt fiának, egy volt jezsuitának a szájából.

A jezsuitáknál színvonalas filozófiai képzést kaptam, rendi elöljáróim nagy súlyt fektettek arra, hogy - az egyház iránti hűség mellett - kritikai gondolkodásra neveljenek. Nem véletlen, hogy világszerte szép számmal voltak és vannak jezsuiták, akik a II. vatikáni zsinat eszmeiségének megfelelve az egyház megújulását hirdetik.

- Negyven év telt el a II. vatikáni zsinat kezdete óta, és még mindig arról folyik a vita, hogy mennyiben sikerült megújulnia az egyháznak.

Az egyház Isten vándorló népeként, örökké változó és fejlődő közösségként határozza meg magát. A II. vatikáni zsinat legfontosabb döntései megvalósultak, de a zsinaton olyan szándékok is megfogalmazódtak, amelyek formális döntésekben nem öltöttek testet. A törekvések egy része érvényesült, másik része eltérő irányt vett. A születésszabályozás kérdésében például a zsinat beállítottsága szabadelvűbb volt annál a felfogásnál, amit a későbbiekben II. János Pál pápa képviselt. A kollegialitás elve ma sem hatja át teljesen az egyházat. A híveknek kevés beleszólásuk van az egyház működésébe, a római püspöki szinódusok - bár a befolyásuk nem lebecsülendő - csak tanácsadó szerepet töltenek be a pápa mellett. Döntési jogkörük nincs.

- Úgy véli, túl nagy a pápa hatalma?

Feltétlenül. Az egyház, lehet azt mondani, az utolsó abszolutisztikus rendszerek egyike. Persze, azt is látni kell, hogy országonként jelentősek a különbségek. Németországban nagyon erősek a katolikus egyesületek és a mozgalmak. A német plébániákon a pénzt nem a papok, hanem világiakból álló bizottságok kezelik. Magyarországon - és ezzel nem vagyunk egyedül - a híveknek, de még a püspöki kar egészének sincs betekintése az egyházmegyék gazdasági ügyeibe. Fontos tehát, hogy átlátható és ellenőrizhető legyen a gazdálkodás, ám senki ne gondolja azt, hogy az egyház fő feladata az anyagi javak előteremtése. Az egyháznak mindenekelőtt a szegényekkel kell szolidaritást vállalnia, és éppen ez a terület az, ahol a legtöbb mulasztást látom Magyarországon. Az amúgy örvendetes karitatív akciókkal még nem teljesülnek a jézusi elvárások. Az egyháznak lételeme kellene legyen, hogy pártfogásába veszi a kisemmizetteket, az üldözötteket, a hátrányos helyzetűeket és az elesetteket.