Harmincöt évvel ezelőtt, 1963. március 13-án hosszú sor állt a Fővárosi Bíróság előtt. A teremőrök példátlan módon belépőjegyeket kényszerültek kiadni, olyan sokan voltak kíváncsiak az ál-Nemecsek perének második tárgyalására. Érthető persze a nagy érdeklődés: egyrészről az irodalmi hitelesség forgott kockán, másrészről pedig - és ez sem elhanyagolható szempont - évtizedek óta nem volt ilyen jó ingyencirkusz Pesten.

Az ál-Nemecsek ügyében egyébként az a legmeglepőbb, hogy a nevezetes perre éppen a magát Nemecsek Ernőnek kiadó Jezsek-Józsika Ferenc kezdeményezésére került sor. Történt ugyanis, hogy 1962 decemberében Hollós Korvin Lajos író egy glosszát jelentetett meg az Éles és Irodalomban, amelyben tényekkel bizonyította, hogy A Pál utcai fiúkat az Úttörő Áruházban három forint ellenében dedikáló hetvenes úr nem lehet azonos a Molnár Ferenc által megörökített "szőke, törékeny, vézna" fiúcskával. És nemcsak azért, mert Jezsek-Józsika történetesen hetvennégy éves korában is szálas, nagydarab ember volt.

Az ál-Nemecsek akkoriban már öt éve tartotta lázban regényes históriáival a kisúttörőket. A gyerekek csapatostul zarándokoltak a Pál utcai főbérleti lakásba, amelyet a tanácsi bedolgozó papucskészítő éppen mint jeles irodalmi alak sírt ki az illetékes helyhatóságtól, mondván, hogy társbérletben csak nem fogadhatja a nemzetközi küldöttségeket. Fáradozását a látogatók kisebb ajándékokkal, kacsákkal és libákkal hálálták meg, később pedig az Úttörő Áruház fizetett neki azért, hogy az előtérben ülve

A Pál utcai fiúk legfrissebb kiadását dedikálja. Biztos, ami biztos, ő azért még további három forintokat is kasszírozott az autogramokért.

Az irodalmi hetilapban megjelent glossza viszont jócskán rontott az üzleten, ezért az ál-Nemecsek ellentámadásba lendült. A személyhez fűződő jogok megállapítása végett indított per azonban cseppet sem a várakozásának megfelelően alakult. Az első ízben március elsején összeülő bíróság például elég hamar rájött, hogy - bár gyakorlatilag kívülről tudja a nevezetes regényt - állításait szinte semmivel sem tudja alátámasztani. Nem volt képes felidézni a szereplők valódi nevét, nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy ismerte az írót, mi több, arról sem tudott számot adni, miért szerepel az ő gittegyleti pecsétnyomóján az 1903-as évszám annak ellenére, hogy Molnár 1889-re tette a cselekményt. Arra pedig végképp nem adott magyarázatot, miért nem vett részt soha a Pál utcai fiúk asztaltársaságának gyűlésén a József körúti Brandl vendéglőben, s hogy miért csak az író és az utolsó Pál utcai fiú, Ágoston Dezső halála után lépett színre.

Az ellenfél viszont nehéztüzérséggel vonult fel. Bizonyították, hogy Molnár a saját gimnáziumbeli osztálytársairól mintázta a könyv szereplőit, és Jezsek-Józsika, aki akkoriban csecsemő volt, aligha fordulhatott meg a grundon, amelyet egyébként a századfordulóra már be is építettek. Hollós Korvin mellett tanúskodott ráadásul Molnár Erzsébet, az író testvére is, aki kijelentette: bátyja már a legutóbbi ál-Nemecsek feltűnésekor, 1938-ban azt üzente haza Amerikából, hogy nyugodtan dobja ki az imposztort, mert a valódi Nemecsek még 1919-ben meghalt tuberkulózisban.

A felperes veresége így már aligha volt kétséges. Ám amikor a tárgyalássorozat véget ért, nehéz lett volna igazán elégedett embert találni Pesten. A város szegényebb lett egy legendával, az úttörőcsapatok egy példaképpel, az áruháznak pedig újfent be kellett érnie azzal a vonzerővel, amelyet a kék klottnadrágok, a tábori ingek és a csehszlovák tornacipők gyakoroltak a vásárlóközönségre.