Amióta kirobbant a Benes-dekrétumok körüli vita, folyton úgy éreztem, hozzá kellene szólnom. Mégis sokáig halogattam, mert azt reméltem, hogy a címben megfogalmazott kérdést hamarosan úgyis megválaszolják nálam avatottabb, a cseh és a szlovák jogot, gazdaságot, politikát szakszerűen ismerő szerzők. Sok mindent tárgyaltak az üggyel kapcsolatban a Népszabadságban is, másutt is. Célszerű volt-e a magyar kormánynak belekeverednie a vitába? Milyen társaságba került ezzel a kormány? Kinek, melyik magyar pártnak használ ez? Mit szólnak az egészhez a különböző európai országok politikusai és az illetékes eurofunkcionáriusok? Felveszik-e az unióba Csehországot vagy Szlovákiát, ha nem kezd valamit a Benes-dekrétumokkal? Ez mind nagyon fontos és érdekes. Az ellen sincs semmi kifogásom, ha az ügy - mint mondani szokták - alantas pártcsatározások tárgyává válik. Miért ne válnék? Miért lenne kötelező ebben vagy bármiben mindegyik pártnak egyetértenie? S mihez képest alantas? Hasonló ügyekben emelkedett szokott lenni az, ami nem a nyilvános viták zajában dől el, hanem zárt ajtók mögött alakul ki?

A dekrétumok érvényes vagy elévült voltának kérdését azonban mindenki csak kerülgeti. A Népszabadság 2002. március 13-i számában például az olvasható - minden kommentár nélkül -, hogy "Teodórosz Pangalosz, az Európa Tanács (ET) monitoringbizottságának tagja" szerint "nem szerencsés újra felemlegetni ezeket a dolgokat", a magyar politikusok helyében ő "a jövőre helyezné a hangsúlyt". Nem tudom, kicsoda és mit monitorol Pangalosz úr. S milyen alapon fölényeskedik? Egy görög politikusnak biztosan van némi fogalma a régi sérelmek eleven hatásáról a mai politikában. De hagyjuk, igazából nem ez a fontos. Hanem az, hogy valóban csak régi, fél évszázaddal ezelőtt ejtett sebekről van szó, vagy pedig valami új sérelemről is?

A Benes-dekrétumok meghatározott időhöz kötött rendszabályok voltak. Mint ilyenek, ma már nincsenek érvényben. Ma már és lassan hatvan év óta nem kell a német vagy magyar nemzetiségű állampolgároknak megkülönböztető jelet, fehér karszalagot viselniük. Nem kell záros határidőn belül, ingóságaik legnagyobb részét hátrahagyva marhavagonokba szállniuk.

Ám a rendszabályok hosszú távú következményei nagyon is jelen vannak. Épp erre hivatkoznak azok a mérsékelt cseh politikusok - mint például Havel elnök -, akik elutasítják a Benes-dekrétumok felülvizsgálatát. (A kevésbé mérsékeltek sokkal cifrábbakat mondanak.) A kérdés megnyitása szerintük teljes jogi bizonytalanságot teremtene, a fennálló tulajdonviszonyok felforgatásával járna. Ez nemcsak valamiféle általános megfontolás. A cseh alkotmánybíróság 1995-ben, a nevezetes Dreithaler kontra Cseh Köztársaság ügyben kifejezetten érvényesnek nyilvánította az egyik legfontosabb és legfájóbb, az ellenséges tulajdon konfiskálását kimondó 108. sz. dekrétumot.

Dreithaler egyebek között arra alapozta az ingatlanát visszakövetelő keresetet, hogy a dekrétum ellentmond a Cseh Köztársaság jogrendszerébe bekebelezett nemzetközi emberi jogi normáknak. Az alkotmánybíróság elutasította a keresetet. Úgy döntött, hogy a dekrétumok szükségállapotban születtek, ezért nem érvényesek rájuk a hivatkozott normák. A cseh alkotmánybírák szerint a dekrétumok ráadásul nem kollektív bűnösséget állapítottak meg, csupán kollektív felelősséget.

Nem firtatom itt, hogy ez jogilag mennyire állja meg a helyét, és hogy különösen az utóbbi pontban egyáltalán jogi érvelésnek tekinthető-e. Itt az a fontos, hogy mindegy, milyen alapon - az alkotmánybírák igenis érvényesnek, jogilag hatályosnak nyilvánították a szóban forgó dekrétumot.

Mindez azonban még mindig csak a távoli múlt máig élő, jogilag is élő hatását érinti. Az egész kérdést az teszi igazán időszerűvé, hogy az - akkor még - Csehszlovák Köztársaságnak 1989 után módja lett volna rendezni mind az Első Köztársaság 1938-as bukása utáni, mind pedig az 1945 utáni rablások és vagyonelkobzások kérdését, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Csehszlovákia akkori vezetői azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Úgy döntöttek, hogy a kárpótlást csak az 1948 utáni kommunista rezsim által államosított vagyon bizonyos körére terjesztik ki. És ez a döntésük feleleveníti a kérdést, máig életben tartja mind a cseh, mind a szlovák utódállamban.

A másik két lehetséges határpontot - 1938 és 1945 - figyelmen kívül hagyták. Ez roppant elvakult döntés volt - minden egyébtől eltekintve. Tudniuk kellett volna, hogy nem lesznek képesek kitartani mellette. A német menekültszervezetek támadásait még könnyen elintézhették maguknak azzal - bár ez ma már nem igaz -, hogy ezek a szervezetek náci nosztalgiákat táplálnak, revansisták stb. Nem így a zsidószervezeteket! A maroknyi túlélő kezdettől fogva nem értette, miért nem jár kárpótlás annak a zsidónak (vagy örököseinek), akinek elvették a vagyonát, és egy németnek adták, hogy aztán egy cseh kezére kerüljön, akitől aztán elvették a kommunisták. Miért csak a cseh kap kárpótlást? - kérdezték joggal.

A cseh parlament, bár húzódozva, végül csak Havel elnök erőteljes fellépésének engedve 1994-ben mégiscsak elfogadott egy meglehetősen szűkkeblű zsidó kárpótlási törvényt. Bizonyos körben visszaadtak privát ingatlanokat. A zsidó közösség visszakapta a zsinagógák és egyéb közösségi épületek egy részét. Zsidó kulturális közalapítványt hoztak létre.

Itt támadt - ahogy várható volt - az első rés az 1989 utáni kárpótlási rendszeren. A zsidókat nem lehetett illojalitással vádolni az 1938 előtti köztársasággal szemben, bár a magyar zsidók egy részénél akár ezt is fel lehetne vetni. Ám megítélésem szerint - minden történelmi különbség ellenére - a magyarokkal és a németekkel szemben sem lehet már sokáig fenntartani az eredeti kárpótlási rendszert sem a cseh, sem a szlovák államban. Persze nem lesz könnyű kielégítő megoldást találni. A csehszlovák kárpótlási rendszer egy másik sajátossága, hogy tudniillik az ingatlanokat természetben adták vissza, különösen megnehezíti a dolgot. A kárpótlás várható új körében ilyesmire nem kerülhet sor, hiszen nem lehet két személynek visszaadni ugyanazt az ingatlant.

De itt még nem tartunk. Talán sohasem fogunk, talán túl optimista vagyok. Ám azt mindenképpen tudnunk kell, hogy a Benes-dekrétumok igenis érvényben vannak, és az 1989 utáni kárpótlási rendszer ezeket hallgatólagosan, de annál hatásosabban megerősítette.