Az MSZP-ben ugyanis még ebben a helyzetben sem érzékelhetők azok a folyamatok, amelyek eredményeképpen a párt új személy által fémjelzett új politikai irányvonalat kaphatna.

A rendszerváltás óta eltelt időszakot végigtekintve azonban van abban valami paradox, hogy miniszterelnökként éppen Gyurcsány Ferenc vált a magyar politika egy helyben járásának szimbólumává. Ő volt ugyanis az, aki több vonatkozásban is újat hozott az elmúlt években. Nóvum volt a személye, a stílusa, az, ahogyan a politikába bekerült, ahogyan felépítette saját imázsát a pártján belül, illetve a választók felé. 2004-ben ciklus közben, a Medgyessy-kormány bukását kihasználva, választások nélkül került a miniszterelnöki székbe. Ő volt akkor a baloldal új reménysége, valamint a jobboldal és Orbán Viktor új kihívója, majd legyőzője. Végül pedig új volt az is, ahogyan Gyurcsány Ferenc pályája sikertörténetből kudarcsorozattá vált: a miniszterelnök politikája és a róla kialakult kép mára a visszájára fordult. Ez pedig különösen a közelgő költségvetési szavazás fényében nyújt fenyegető kilátást nem pusztán a kormányfő, hanem az egész baloldal számára.

Ellenkező előjellel - és azzal a különbséggel, hogy Orbán Viktor a rendszerváltás óta közismert politikus - hasonló politikai képlet figyelhető meg a Fidesz oldalán is. Míg a 2006-os elvesztett választások után a nyilvánosság a jobboldal feldarabolódásáról, átalakulásáról és egy új politikai vezető megjelenéséről beszélt, mára ezek a hangok teljesen elhalkultak. Orbán Viktornak úgy sikerült az utóbbi időszakban megerősödnie pártja élén és eloszlatnia a vezetői képességekkel kapcsolatos aggályokat, hogy pártja politikájában vagy szervezeti felépítésében 2006 óta bármilyen alapvető változtatást végrehajtott volna. Több elvesztett választás után, a "változás" jelszavával 2006-ban hiteltelenül kampányoló Orbán Viktor ma tehát ismét sok választó számára jelenti a megújulás ígéretét, ami szintén egyfajta paradoxon.

A régió országai közül Magyarországot jellemzi az egyik legszűkösebb politikai kínálat: az Országgyűlés négy (kis jóindulattal öt) pártjával szemben a régió többi parlamentjében rendszerint hat-nyolc (Horvátországban tíz) parlamenti párt foglal helyet. Ez pedig nem magyarázható egyszerűen a választási rendszerek különbségével. A kínálati oldal hiányosságait és szűkülését persze kár lenne kizárólag a politikai pártok számlájára írni, a pártok közötti erőviszonyokat végső soron ugyanis maguk a választók formálják szavazataikkal. A parlamenti pártok számának csökkenése (1998 óta négynél több pártlista nem kapott a szükséges öt százaléknál több szavazatot) a szavazók igényét és a hazai társadalom csökkenő politikai tagoltságát is tükrözi. Ez utóbbit azok a visszatérő kutatási eredmények is alátámasztják, melyek még a magukat bal- és jobboldaliként definiáló szavazók értékválasztásaiban és politikai vélekedéseiben is jelentős hasonlóságokat mutatnak ki.

A szavazói döntésekben az egymást követő választásokon mutatkozó változatosság (az ún. "választói volatilitás") a posztkommunista országok körül hazánkban az egyik legalacsonyabb. Ezzel függ össze az is, hogy míg a környező országokban gyakran meghatározó politikai szerephez tudnak jutni az újonnan létrejött pártszervezetek (Bulgáriában például éppen egy parlamenten kívüli párt nyerte az önkormányzati választásokat és vezeti a népszerűségi listákat), Magyarországon eddig egyetlen példa akadt olyan pártra (1998-ban a MIÉP), amely "kívülről" bejutott a parlamentbe. A jelenlegi parlamenti pártok mind tagjai voltak az 1990-es Országgyűlésnek is, és jelenleg sem látunk olyan politikai erőt, amelyről jó eséllyel feltételezhető lenne, hogy a következő ciklusban parlamenti mandátumhoz jut.

A pártok terén tapasztalható szűkös és statikus kínálat persze összefügg a politikai programok és eszmék "piacán" mutatkozó választék hiányával is. A rendszerváltáskor rendelkezésre álló politikai-ideológiai paletta az elmúlt években szinte semmit sem bővült, Magyarországon továbbra is szinte teljesen hiányoznak a politika főáramából olyan gondolati irányzatok, melyek Nyugat-Európában már több tíz éve létjogosultságot nyertek (például az új, alternatív baloldal és zöld ideológia). A szimbolikus és szakpolitikai vitákban sokszor ugyanazok a jellegzetes, megmerevedett sémák köszönnek vissza. Mivel azonban - eltérően a választói magatartás és pártrendszer jellemzőitől - a politikai eszmék mozdulatlansága, ha úgy tetszik, válsága nem kifejezetten magyar jelenség, a politikai alternatívahiány okai között kiemelten kell utalnunk még valamire, ami viszont sajátosan magyar. Ez a politika gyakorlata, mely az elmúlt években leginkább az alternatívaképzés pótlékait teremtette meg, olyan kizárólag rövid távú célokat szolgáló megoldások révén, melyek legalább a változás illúzióját adhatják a választók számára:

1.) Rendszerfejlesztés helyett rendszerváltás-ígéret. Ha valamire egy magyar politikusnak nincs politikai válasza, akkor szinte automatikusan a közjogi intézményrendszer megváltoztatását javasolja. E politikai gyakorlatot uraló intézményközpontú gondolkodás utóbbi években felerősödött - és nem mellesleg a radikális jobboldalról átvett - vonulata az új rendszerváltás ígérete. Ez nem pusztán az egyes intézmények megújítása, korhoz igazítása - ami 18 évvel a rendszerváltás után sok esetben igazolható is lehet -, hanem teljes alkotmányos átalakítás, új kiegyezés (l. "magyar Moncloa-paktum"), a rendszerváltás újraírása lenne, elsősorban azon széles választói körnek üzenve, akik 1989-1990 veszteseinek gondolják magukat. Mivel azonban minden szempontból hiányoznak az új alkotmányozáshoz szükséges társadalmi-gazdasági kényszerek és politikai feltételek, ez az ígéret szükségszerűen elbukik, és várakozásokat gerjesztve voltaképpen csak felerősíti a változatlanság érzetét.

2.) Stratégiaváltás helyett szerepcsere. A magyar politikai szereplők képtelenek kilépni évek óta rögzült stratégiáik mögül. Ehelyett gyakorta megfigyelhető, hogy a politikusok politikai pozíciójukat, üzeneteiket módosítva korábbi vagy aktuális riválisuk imázselemeit öltik magukra, vagy annak politikai territóriumát igyekeznek elfoglalni. A szereplők és stratégiák tehát azonosak maradnak, a politikai álláspontok és a szerepek változnak. Ha azonban egy párt vagy politikus ugyanazt és ugyanannak az ellenkezőjét is képviselni tudja, az éppen nem a megújulás képességére, hanem a megújulás

képtelenségére mutat rá. A politikai változás ebben a mezőben sokszor csak a közvéleményben felismert tendenciához való igazodást jelent, ami szintén a magyar politika gyávaságára, konfliktuskerülő természetére mutat rá. A politikailag racionálisnak tűnő fordulatokat ráadásul a választók sem feltétlenül díjazzák. Ezért nem lehetett igazán sikeres Orbán Viktor törekvése, aki 2006-ban a korábbi választásokon győztes Medgyessy Péter stílusát és (osztogató) politikáját másolta. Gyurcsány Ferenc sem tudta ugyanakkor a megcsappant MSZP-szavazótábort azzal növelni, hogy a kisebbségi kormány megalakulásával és a baloldali fordulat jegyében számos elemében olyan retorikát tett magáévá, melyet korábban népszerűséghajhásznak bélyegezve élesen elutasított. Ezzel ugyanis igazodott a politikai realitásokhoz - saját pártja és az MSZP szavazói is sokallták ugyanis a koalíciós kormány "reformlendületét". Ugyanakkor szembefordult saját, a változást középpontba helyező politikai örökségével, ami mégiscsak a kudarc érzetét kelti. Ezek a példák arra is rávilágítanak, hogy a hazai politikusok sajátos szerepértelmezése nem mindig jelent segítséget a politikai siker elérésében. A politikus ugyanis nem attól válik hitelessé és meggyőzővé, hogy a közvéleményben felismert igényeket azonosítva mechanikusan igazodik azokhoz, hanem attól, hogy saját, jól azonosítható javaslatai mellett érvelve és a választókat meggyőzve új utat, politikai alternatívát mutat a választók számára.

3.) Jövőkép helyett múltidézés és politikai nosztalgia. Az új politikai ötletek és javaslatok hiányát a politikusok gyakran azzal igyekeznek palástolni, hogy a párt idealizált "hőskorának" politikáját elevenítik fel, vagy régi politikai szereplőket idéznek meg egy olyan politikai kontextusban, melyben ezen szereplők politikai hagyatéka már értelmezhetetlen. Előképekre természetesen minden politikusnak szüksége van, annak felismerésével ugyanakkor, hogy a ma problémái nem azonosak a rendszerváltás korának vagy éppen a két világháború közötti Magyarországnak a problémáival. Antall József úgy maradt ma is politikai hivatkozási pont az MDF számára, hogy a párt politikája a legtöbb vonatkozásban eltávolodott az akkor képviselttől, és a rendszerváltás idején felállított politikai célok aktualitása ma már legalábbis kérdéses. Fodor Gábor az SZDSZ megújulását szorgalmazva többek között azzal az ígérettel nyerte meg az elnökválasztást, hogy az SZDSZ-t visszavezeti a rendszerváltás idején képviselt útra, megválasztása után pedig az új politika jegyében azzal a javaslattal állt elő, hogy az SZDSZ-től azóta politikailag meglehetősen eltávolodott régi szereplőket (például Tölgyessy Pétert és Tamás Gáspár Miklóst) visszacsalogatja a pártba.

4.) Politizálás helyett plagizálás. A politikai kampányok és stratégiák evolúciójának első számú hüvelykujjszabálya: a győztes politikája jó, a vesztesé rossz. Ennek az elvnek a jegyében gondolkodnak ugyanis a politikai szereplők akkor, amikor sikeres külföldi mintákat "importálva" igyekeznek választási esélyeiket növelni. Ez a politikában egyébként természetes folyamat akkor válik kedvezőtlenné a politikai cselekvő szempontjából, ha az a külső minták eminens másolása mellett megfeledkezik arról, hogy a teljesen más társadalmi viszonyok között sikeresnek bizonyult kampányokat nem mindig lehet egy az egyben átültetni a hazai környezetbe. Míg Berlusconi Forza Italiájának mozgósítási kelléktárából a hazai jobboldal sok eszközt sikeresen adaptált a hazai környezetbe, a 2006-os választási kampányban a jobboldal sikertelenségét nem kis részben a lengyel mintára felépített kampány okozta. Ezen stratégia részeként ugyanis a Fidesz a vidéki és vallásos szavazóréteg megszólítására koncentrált, erre a választói csoportra támaszkodva azonban nálunk sokkal nehezebb választást nyerni, mint Lengyelországban; egyrészt a keresztény egyházak kisebb társadalmi befolyása miatt, másrészt azért, mert a vidéki szavazók alacsonyabb arányban vesznek részt a választáson, mint a városiak. A baloldal számára az átvett minták problémája akkor jelentkezett, amikor a Gyurcsány Ferenc által kezdetben képviselt giddensi "harmadik utas" politika kifulladásával a szocialisták érzékelhetően nem tudnak mit kezdeni. Az ekkor keletkezett ideológiai vákuumot a hazai baloldal azóta sem tudja feltölteni önálló politikai elképzelésekkel. Erre pedig van jó nyugati példa: a spanyol baloldalnak Zapatero vezetésével éppen a giddensi politikát részben hátrahagyva sikerült egy önálló, markánsan ideologikus politikai irányvonalat kialakítania.

A magyar politika helyben járása kétségtelenül a politikai osztály személyi öszszetételének változatlanságában mutatkozik meg a leglátványosabban. Ez azonban nem ok, hanem tünet. Az ok az, hogy a magyar politikának strukturális értelemben vált jellemzőjévé a változás és az invenció hiánya. Ez figyelhető meg a pártrendszer, a választói magatartás, a politikai eszmék terén, valamint a politika gyakorlatában. Mindez pedig nem a magyar politikai rendszer biztonságát és stabilitását, mint inkább a bizonytalanság okozta dermedtségét mutatja.