Néma Mambó
Kéri Dániel felvétele 1966 januárjának végén készült Budapesten, a SZOT Dániel utcai nyomdászüdülőjében. Érdemes figyelmet szánni a szoba – talán társalgó – berendezésre. Hamisítatlan 60-as évek. Csővázas bútor, kerek dohányzó- vagy kártyaasztal csipketerítővel, és a szőnyeg – mi más is lehetett volna – gépi perzsa. A búrtorokon pedig szigorúan védőhuzat, ezért a bútorhuzatvarrás akkoriban éppoly jó üzlet volt, mint a szemfelszedés, a cserépkályhásság, egy grund közelében üvegesnek lenni, hogy a keszeg-, lángos- vagy palacsintasütést ne említsük. Olykor hónapokat vártak családok arra, hogy végre azzal a bútorszövettel érkezzen meg a boltba a kiválasztott ülőgarnitúra, amilyennel elképzelték. Aztán ha végre átlépett a cucc a lakásuk küszöbén, pár napon belül könyörtelenül rákerült a huzat, hogy attól kezdve végképp teljesen mindegy legyen, milyen színű is alatta a kárpit. Figyelmet érdemlő még a kép jobb oldalán látható tükör is, de arról majd később. Fölötte talán annak a hangszórónak egy darabja látszik, amelynek segítségével minden közös helyiségbe eljutottak az ilyen üdülők vezetőségeinek a beutaltakhoz intézett szózatai: „Este táncmulatság lesz…”, „A második turnust várják az étteremben…”, „A stégen napszemüveget találtunk…”
A táncoló pár hölgytagja tupírkölteményt visel a fején, partnere pedig az akkor divatos borotvahajvágást rendelte fodrászától. Valamennyien jól öltözöttek, a fotó idillit sugall. Pedig becsapja önöket a fotós és ez a beállított kép. A magnó nem megy ugyanis. Ahhoz a felénk eső hátlapon lévő világosabb színű ajtót ki kellett volna nyitni, mert a mögötte lévő üreg rejtette a hálózati csatlakozó zsinórját. Ha az ajtó zárva volt – mint képünkön is –, a zsinór bent volt és legfeljebb vágyakozhatott a konnektorra, de találkozni semmilyen körülmények között sem tudott vele. Áram nélkül pedig néma volt a masina.
Hát akkor miféle zenére táncolhatott az ifjú pár a képen? Ha alaposan megnézik a tükröt, egy félbe vágott öltönyös férfi alakját láthatják benne. Talán ő fütyül. A fene se tudja. És talán már soha sem fogjuk megtudni.
Mindenesetre egy biztos: a Dániel úti üdülőről a legutolsó híradások egyike a HVG-ben jelent meg. A 1995. március 18-i számban Kőszeg Ferenc A sajtó és szabadsága címmel így írt: „Most újabb szakszervezeti ingatlan elidegenítése van folyamatban. A nyomdászszakszervezet a küszöbön álló (és a végleges szakszervezeti vagyonfelosztást is eldöntő) üzemi tanácsi választások eredményét megelőlegezve, eladta a már három éve bérbe adott Dániel úti nyomdászüdülőt a Globex Holdingnak, méghozzá a Globexhez kapcsolódó értékpapírokért. Az épületet, amelynek bérlőjével a szakszervezet jogvitában áll, a Tasnádi-féle őrző-védő kft. emberei foglalták el múlt pénteken. A rendőrség tétlen maradt, holott a behatolás erőszakos volt. A bérlő kihívta a televíziót – hiába. Lapzártáig, vasárnap délutánig nem tudok arról, hogy az ügy feltűnést keltett volna. Akár csak akkorát, mint a Váci utcai Ostermann-boltok – ugyancsak Tasnádi Péter nevéhez fűződő – elfoglalása.”
Globex, Tasnádi, szakszervezeti vagyon, félbe vágott ember a tükörben, börtönében egy konnektorra vágyakozó csatlakozózsinór. Meg a néma Mambó.
Akárhogy nézem, szomorú történet ez.
