A szerző politológushallgató

Először is a tekintetben szeretném megnyugtatni, hogy Orbán Viktor semmi szín alatt nem hozható összefüggésbe Imrédy Bélával és Gömbös Gyulával. Több okból sem. Ők egyértelműen antiparlamentáris elveket vallottak, konkrét intézkedéseket is tettek a parlament jelentéktelenné tételére, és egyértelműen a demokrácia fogalomkörén kívül fogalmazták meg céljaikat. Gömbös politikai tevékenykedésének kezdetétől radikálisan szélsőjobboldali, fajvédő elveket vallott, és 1920 körül, legszívesebben katonai diktatúrát vezetett volna be. Imrédy pedig, noha tőle várták, hogy fékezze meg a szélsőjobb térnyerését, ténykedésével csak felerősítette azt, az általa alapított Magyar Élet Mozgalom programja nem sokban különbözött a Nyilaskeresztes Pártétól. Orbán Viktor velük ellentétben egyértelműen a demokrácia fogalomkörén belül gondolkodik és, ha valaki, ő jól tudja, hogy mit jelent egy diktatórikus rendszer ellen a jog eszközeivel küzdeni, és mit jelent egy demokráciát működtetni.

Ezen kívül az is távol tartana engem az ilyen jellegű analógiák fölvetésétől, hogy a Horthy-korszak merőben más történelmi-politikai szituációban alakult ki, merőben más társadalmi struktúrával, politikai kultúrával, mentalitással, külpolitikai mozgástérrel. Párhuzamot vonni tehát az akkori és mai politikusok között legalábbis aggályos.

De van még egy dolog, ami miatt elkerülném az ilyen párhuzamokat, ez pedig a jóérzés, amivel ellenkezik egy napon említeni egy antiszemita, fajvédő, egypártrendszerre törekvő katonapolitikust egy a rendszerváltásban aktívan részt vevő, a demokrácia fogalomkörében gondolkodó és politizáló miniszterelnökkel. Még akkor is, ha a valakinek a véleménye az utóbbiról nem kedvező. Persze a jobboldalon is megfogalmaznak hasonló analógiákat, s én ezt a módszert rendkívül felháborítónak érzem, bármely oldalról jön, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.

Értem, hogy ön úgy látja, Orbán hatalomra kerülésével veszélybe kerülne a parlamentarizmus. A jobboldalon erre a vádra válaszul a szocialista diktatúrára, a nép akaratára, Gyurcsány diktatórikus hajlamaira és rendőri akciók jogtalanságaira szoktak hivatkozni. Az alábbiakban megpróbálkoznék egy kis elemzéssel, mely talán mindenkit megnyugtathat. Talán sikerül eloszlatnom azt a hamis látszatot, hogy a jobboldal csak azért nem reagál érdemben a diktatúra veszélyével kapcsolatos vádakra, mert szíve mélyén egyetért azokkal.

Ön talán túlzottan is eszményíti a parlamentarizmust. Pedig az nem egy ideológia, hanem csupán egy államforma, egy intézményrendszer, a felvilágosodás gondolkodói által megálmodott modell, amely valóban megoldást jelent a hatalommegosztás problémakörére, és hatékonyan intézményesíti a népképviseletet, de amely alakítható, formálható is. A parlament legfontosabb funkciója - mint tudjuk - az ellenőrzés, a kormány szemmel tartása, a törvénykezés, és mindez népképviseleti alapon. Ezek valóban pozitív elemek. Ám a parlamentarizmusról már születésekor is eltérő elképzelések éltek, és a különböző államokban eltérő parlamentáris gyakorlat alakult ki. Csak jusson eszünkbe a francia harmadik és negyedik köztársaság parlamentáris gyakorlata, majd ennek csődje után a stabilitást szolgáló az elnöki rendszer De Gaulle-i modellje. De beszélhetnék az angol parlamentarizmusról is, amelyet a politikatudományban ideáltipikusnak és tökéletesnek tekintenek, noha aki egyértelműen dominálja a parlamentet, az a végrehajtást erősítő miniszterelnök. A parlament ellenőrző funkciója sokszor nem működik érdemben a mindenkori kormánypárti frakciófegyelemnek köszönhetően. A kormány gyakorlatilag azt tesz, amit akar, legyen akár jobb-, vagy baloldali színezetű. A parlament sokszor az elitpolitizálásnak ad teret, a parlamenti ülések a törvények megszavazásán kívül a médiának szólnak, és a parlamenti viták stílusa is némi kívánnivalót hagyhat maga után. Kritizálnivaló tehát bőven akad a parlamentarizmuson. A parlamentarizmus reformjára irányuló törekvésekben nem feltétlenül kell ördögöt látni. Valóban, a hangsúlyok mindenhol máshol vannak. De akármilyen is az adott berendezkedés, bízvást érvelhetünk egy másik modell mellett anélkül, hogy a demokrácia fogalomköréből kilépnénk s az antiparlamentarista jelzőt kiérdemelnénk. Számos dilemma vetődhet fel, például hogy egy vagy kétfelé osszuk-e a végrehajtó hatalmat, közvetlenül, vagy közvetve válasszunk elnököt, reprezentatív vagy érdemi funkciót adjunk-e az elnöknek, és, ami Önt valószínűleg a leginkább foglalkoztatja, hogy a közvetlen vagy a közvetett demokráciát részesítsük-e előnyben? Szükségtelen és ártalmas kétségbe vonni bármely párt elkötelezettségét a demokrácia melletti pusztán a formára irányuló változtatási szándékra hivatkozva. Felvetheti persze, hogy bizonyos formák azért lehetnek veszélyesek, mert a vezetők személye nem jelent garanciát. Például Orbáné. Erre azt felelem, hogy sosincs 100 százalékos garancia és a kockázat mértékének megítélése szubjektív.

Ön kis túlzással a következőt tette: idézte Orbán Viktor azon beszédrészleteit, amelyben szerepelt a parlament szó, és úgy gondolta, hogy ez alátámasztja az érvelését. A probléma csak az, hogy nem vette tekintetbe, hol, milyen közönség előtt, milyen helyzetben, mire reagálva hangzottak el az idézetek. Ön mintha szembeállítaná a közvetlen és a közvetett demokráciát, azzal a meggyőződéssel, hogy Orbán Viktor egy III. Napóleon-féle rendszert akar kiépíteni, amely populista intézkedéseit népszavazással legitimáltatja, a parlamentet meg formalitássá teszi. Csakhogy ez téves asszociáció. A közvetlen és a közvetett demokráciát nem szembeállítani kell, hanem arra törekedni, hogy a demokrácia e két megnyilvánulási formája megfelelően kiegészítse egymást. Nincs fordított arányosság a közvetlen és a képviseleti demokrácia között. Az egészséges demokrácia a kettő ötvözete. Orbán Viktor úgy látja - lehet egyetérteni és nem egyetérteni vele -, hogy a jelenlegi képviseleti intézmények túlzottan is a mindenkori kormányzat céljai alá rendelhetők, és ezzel szemben meg kellene erősíteni az olyan intézményeket, mint a népszavazás, amely jó esetben nem rendelhető kormányzati célok alá. De ettől függetlenül - szeretjük, vagy nem - természetes, hogy a mindenkori ellenzék népszavazással próbálkozik, hiszen szinte ez az egyetlen lehetőség, hogy érdemben befolyást gyakoroljon a kormányzat tevékenységére, és maga mellé állítsa a szavazókat. Emlékezzen vissza, 2001-ben az MSZP is kezdeményezett népszavazást négy kérdésben.

Abban bizonyára egyetértünk, hogy Orbán stílusában és személyiségében számos hibát találhatunk. De felnagyítani ezeket és a politikában természetes hatalomvágyat, majd ezen az alapon sötét és torz képet vizionálni a jövő Magyarországáról - ezt nem tartom értelmiségihez illő magatartásnak. Csodálkozom, hogy Ön ennyire hagyja magát befolyásolni az Orbán Viktort lejárató kampány által, és nem veszi észre, hogy ez csupán egy praktikus politikai fogás, egyszerű, szavazatszerző eszköz. Az értelmiség, az írástudók feladata szerintem nem az, hogy alátámassza, felerősítse az efféle politikai eszközöket, hanem az, hogy a politika napirendjétől függetlenül felhívja a figyelmet bizonyos társadalmi kérdésekre, veszélyekre, problémákra, és adott esetben megoldást, alternatívát kínáljon. Az energiákat erre kellene fordítani ahelyett, hogy a harmincas évek ellenzéki pánikhangulatát idéző cikkeket publikáljunk.

Megítélésem szerint ma Magyarország legnagyobb  problémája a kölcsönös bizalom hiánya. Nincs bennünk bizalom a másik ember iránt, és nincs önbecsülésünk sem, amely magabiztosságunk alapja lehetne. Feltehetőleg ebből fakad pesszimizmusunk is. Arra kellene tehát törekedni, hogy segítsük ennek a trendnek a megfordulását, és a bizalmatlanság elmélyítése helyett a bizalom kiépítésére törekedjünk. Ha Ön is erre törekszik, egy platformon vagyunk.