Ehhez képest csak a vetítést tudjuk meg-megállítani; például annál a jelenetnél, amelyben tavaly nyár van, állunk a duisburgi regattaközpont stégjén, s arcunkat diszkréten simogatja a nap. Szép kép, ihletett pillanat; a jobbik számában előzőleg kudarcot valló duó aznap úgy oktat öreget és fiatalt, mintha azt a hajót rakéta röpítené... Az értő német publikum bólintva tapsol, a magyar szurkolóhad eufóriában kolompol és dobol... A kenuból pedig kikászálódik egy higgadt, önnön világából csak egy félmosolyfélét mutató ember, s várja a kérdéseket. "Hát, ahhoz képest, hogy hatodik helyet vártam, az első mégiscsak jobb..." Levegőbe még ekkor se csap, népszerűségnövelő mondatot most se mond, s poénból, a fotósok kedvéért se ugrik vízbe: győzött, ennyi neki elég. Pedig biztosan tudjuk, hogy ez volt az a döntő, amely előtt az angyalka csókot lehelt az arcra: suhanjatok csak, édes fiúk!

Arcon mosoly, kéz viszont
- noha elvileg simítani kíván
- kisvártatva őrülten tépjen a hajba.

A Cipruson örökre elaludt sporttárs tragédiáját legalább értettük; egy darab rubrikában az állt: orvosi mulasztás. Akár ennyi is az élet, hölgyeim és uraim. De ezzel a mostanival mit lehet kezdeni? Ezt ki magyarázza meg Kolonicsnak, aki ég és föld között azon tűnődik: ez meg miként eshetett meg vele? Éppen vele? Ha fél napnál tovább tartott az a könnyű, gyönge hapcizásokkal járó nátha, már doktora előtt állt: ugye, nem lesz ebből baj? Ugye, ez nem azt jelenti, hogy...?

Miből, mi következik?

Mi, mit jelent?

Mi, mennyit ér?

Mi...

Kérdésfolyamokra várt választ ő, jóllehet már rég megmunkálta trónusát. Jó vagyok? Jó leszek? Minden stimmel majd? Miközben a felvetésekre érkező válaszoktól sem nyugodott meg. Igen, Kolókám, ennél nem lehet többet edzeni; igen, ennél nem tudod jobban alárendelni magad a kenunak; igen, te vagy a legjobb; igen, ez most konkrétan egy aranyérem a kezedben, amelyet te nyertél; igen, neked játszották el a Himnuszt; és igen, ezren, sőt, akár még ötszázon is diadal-várományos vagy a másik Gyurival Pekingben... Érted?

Érted?

A tökéletességre törekvők sajátossága, hogy kizárólag azt figyelik, miben javulhatnak; hogy ezredmásodpercre sem engednek ki; hogy minden egyes rezdülésről kétséget kizáróan tudni akarják, jó-e nekik vagy rossz. És Kolonics azért épített házat a csepeli edzőbázis közelébe, a Duna partjára, hogy minél közelebb legyen a megszokott, bejáratott, szenvedést okozó tréningtelephez. És nyilván ezért nem mutogatta magát a kötelező megjelenéseken túl. És nyilván azért nem csinált ügyet maga körül... És nyilván.

Ismét a duisburgi parton állunk. S azt kérdezzük a kívülálló számára zárkózottnak tetsző, ugyanakkor víg barát Kolonicstól: meddig még? "Minden évben azt hallom, hogy jönnek a fiatalok... Most még nem értek ide, és remélem, jövőre se fognak."

Hát, most átadtad a helyet.

Széttárt kézzel állunk a parton.