Nem is haboznám könyörületesnek lenni, amennyiben nem ennek a tábornak a vezetői gyakorolnák a közhatalmat, és intézkedéseik nem érintenék fatálisan a magyar népnek éppen azt a részét, amely a leginkább szorul védelemre, amely a legsebezhetőbb, s amelynek úgyszólván nincsen politikai - és kulturális - képviselete. Valamennyire is humánus társadalomban minden egyéb megfontolást meg kell előznie annak a kérdésnek, hogy mi lesz a kétszázezer alultáplált gyerekkel, mi lesz a mélynyomorban élő, kiszolgáltatott egymillióval.

Gyurcsány miniszterelnök, a Magyar Szocialista Párt elnöke új intézkedéseket jelentett be pár hete a Magyar Tudományos Akadémián tartott beszédében.

Ennek a beszédnek az egyik fő eleme a középosztály, elsősorban a kisebb munkaadók adóterheinek csökkentése, oly módon, hogy a dolgozók után fizetett különféle adók, járulékok, díjak összege kisebbednék, az így kieső bevételt az állami kiadások további zsugorításával ellensúlyoznák. (Eltörölnék a hétmillió forint fölötti jövedelmek után járó különadót is.) A Népszava 2008. február 27-i száma tudósít róla, hogy az Informatikai Vállalkozások Szövetsége, a Magyar Innovációs Szövetség, a Magyar Biotechnológiai Szövetség a bérjellegű terhek apasztását kéri a magyar kormánytól. Szerintük az adócsökkentés mértékének - a bérterhekre vetítve - el kellene érnie a negyven-ötven százalékot (!) ahhoz, hogy érdemi változást lehessen elérni az "innovatív vállalatok" versenyképességében. "A belső piac csekély mérete" sem segíti elő az "innovatív cégek" gazdaságos működését. Mindezen azt kell érteni, hogy ezek a cégek akkor tudják a világpiaci árnál olcsóbban adni külföldön a portékájukat, ha Magyarországon a szociális költségek hozzáadásával számolt reáljövedelmek csökkennek, hacsak nem az alkalmazottak adójának további emelésével kívánják őket névlegesen "szinten tartani".

Emellett a liberálisok még bevezetnék a rendkívül méltánytalan ingatlanadót, ám megszüntetnék az üdülési csekkre, illetve a melegétkeztetésre adott kedvezményeket.

A másik fő elem Margaret Thatcher eredeti programjához híven "a részvényesek társadalmát" (shareholding society) hívná életre, olcsó részvényeket kínálva a dolgozóknak a privatizálandó vállalatokból, így - ráadásul - megédesítenék a további magánosításoknak (azaz a közszolgáltatások további leépítésének) a keserű piruláját.

A harmadik fő elem - s ez a lényeg - a segélyrendszernek a munkavégzéshez kapcsolása. Az elképzeléseket a Népszabadság február 26-i és 27-i száma ismerteti. Az ok: az aktív korú népesség 57,3 százaléka foglalkoztatott: 3,9 millió foglalkoztatottra 2,6 millió munkavállalói korban lévő inaktív jut (elnézést a miniszteriális nyelvezetért). Csak 3,4 millió (a 3,9 jövedelemmel rendelkező foglalkoztatottból) fizet nyugdíj- és egészségbiztosítási hozzájárulást.

A "megoldás": 1. kötelező munkateszt, azaz "aktív korúaknak" csak akkor lehet rendszeres szociális segélyt nyújtani, ha közmunkán vesznek részt. "Így szűrik ki [értsd: állapítják meg], hogy ki akar és ki képes dolgozni." 2. "Kizárják a szociális foglalkoztatási rendszerből" a bejelentés nélkül ("illegálisan") dolgozókat. 3. "A foglalkoztatási szolgálat gyakrabban keresi föl a nyilvántartott álláskeresőket." 4. "Szigorítják a szabályozást az igazolásokkal való visszaélések megakadályozása érdekében."

Mármost ez történelmi fordulat.

Ez a javaslat követi Bill Clinton elképzeléseit, amelyekkel fölszámolta az amerikai jóléti állam maradványait (workfare) és Thatcher-Blair hasonló rendszabályait, amelyek következményeit volt alkalmam "a terepen" személyesen is tanulmányozni. Mit jelent ez? Történelmi fordulat - mondtam. Igen - történelmi fordulat vissza a XVIII. századba, amelyben a munkátlanságot (csavargást, koldulást, hajléktalanságot, "célirányos ődöngést" - loitering with intent - vagy lődörgést) büntették, pl. dologházzal ("közmunkával"). Pesten még van Dologház utca: azt gondolta volna az ember, a múlt fájdalmas emléke. A szocialista-liberális kormány ezennel visszavonta két évszázad európai szociális törvényhozásának fölhalmozott eredményeit, és elhatározta: a kapitalizmus kárvallottainak a kínlódását ezentúl még bünteti is.

A munkanélküliség és az "inaktivitás" ugyanis nem annak a függvénye, hogy valaki "akar" vagy "nem akar" dolgozni (ennek a föltételezését nevezik "szociális" - ez esetben antiszociális - "demagógiának"), hanem annak, hogy a tőke aktivitása (mintegy természeténél fogva) az abszolút és a relatív értéktöbblet kisajtolására irányul, nem a tőkések rosszindulata vagy a helytelen politika, hanem a kapitalizmus természete folytán.

A klasszikus leírás szerint az abszolút értéktöbblet úgy jön létre, hogy a tőkés meghosszabbítja a munkaerő újratermeléséhez szükséges időn túl végzett munkaidőt. A relatív értéktöbblet úgy jön létre, hogy a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkaidőt a többletmunka javára megrövidítik. A munkaerő értékét úgy csökkentik, hogy fokozzák a munka termelőerejét (így pl. a munkaintenzitást) azokban az iparágakban, amelyeknek a termékei a munkaerő értékét meghatározzák. Ehhöz a munkafolyamat technikai és társadalmi föltételeit állandóan forradalmasítani kell. Ennek következtében is az állandó tőke (a termelőeszközök tömege) gyorsabban nő, mint a vele egyesített munkaerő tömege - a munkakereslet nem nagyobbodik a tőke fölhalmozásával arányosan, hanem viszonylag csökken. A fölhalmozás során képződött pótlólagos tőke - nagyságához arányítva - egyre kevesebb munkást vonz, az új összetételben újratermelt régi tőke viszont egyre több munkást taszít el. Eredmény: a tőke értékesülési szükségletei szempontjából fölösleges munkás-túlnépesedés, más néven: "az ipari tartaléksereg", azaz a munkanélküliség.

Ezek a folyamatok ebben a társadalomban elkerülhetetlenek. A gazdasági rendszer lényegéből következnek. Igaz, hogy a modern technika fejlődése miatt a következmények súlyosabbak, mint korábban, a munkások "túlnépesedése" (amely a globalizáció körülményei között "fölöslegessé vált" egész kontinensek teljes népességét jelentheti) a tőke és a munka világából egyaránt - elháríthatatlanul és véglegesen - kirekesztett új (és egyre növekvő) embercsoportot hoz létre, a legújabb radikális szociológia által prekariátusnak ("précaire", "prekär": nincstelen, kiszolgáltatott) nevezett, permanensen munkátlan, magáról a szokásos módon - munka vagy tőke révén - gondoskodni képtelen "ultraproletariátust".

A XIX. század végétől a XX. század végéig az ún. "haladó polgári erőkkel" szövetkezett munkásmozgalom (szakszervezetek, szociáldemokrata és "kommunista" pártok) rákényszerítette a polgári államot a modern népjóléti rendszer megteremtésére, amelynek egyik elve volt, hogy a társadalmi eredetű szerencsétlenségért nem tette felelőssé az egyént, hanem ún. "jóléti transzferekkel" némi szűkös életlehetőséget teremtett azoknak is, akik kiszorultak a termelőmunkából. Ily módon enyhítette a kizsákmányolás és a makacsul kiújuló népnyomor szimptómáit. Az ún. "posztfordista", "posztindusztriális", globális (a tőkeáramlás liberalizálásán alapuló) gazdaság miatt hatalmasra duzzadt "prekariátus" és az egyre növekvő, már-már gigantikus, a centrum (a métropolisz) központjaiban ellenséges enklávékat képező új nomádság akkora terheket rakott a szociáldemokrata-keynesiánus népjóléti rendszerre, amelyeket a profitok brutális csökkentése - azaz politikai forradalom - nélkül már nem lehetett volna fönntartani. Ilyen forradalmat azonban a "fejlett országok" proletariátusa és a nomád, gyakran etnikailag is idegen "prekariátus" közötti érdekellentétek miatt a munkásmozgalom nem tudott többé tervbe venni, és ebbe bele is rokkant.

Az 1970-es években beindult, a nemzetközi munkásmozgalom válságára és ellenséges kooptálására alapozott neokonzervatív ellenforradalom népellenes intézkedései eltörpülnek az általa végrehajtott világnézeti ellenforradalom tartós eredményei mellett. Sikerült (a fölvilágosodást követő historizmus szellemi vívmányainak megsemmisítésével) a "versenyképesség", azaz a profitabilitás követelményét konstans vagy akár abszolút természeti határfogalommá változtatni - tehát elfogadtatni azt, hogy minden népjóléti, haladó reform csak a profitok változatlanul hagyása mellett képzelhető el, ami állandó adó- és járulékcsökkentést jelentett, tehát "a piaci anarchia" minden lehetséges állami korrekcióját megfoszthatták anyagi eszközeitől. A "történelem" helyettesítése a "természettel" a társadalmi különbségek tudatosításába beengedte a faji-etnokulturális elemet. Ha szemügyre vesszük a "munkateszt" logikáját: kikről szokás ma Magyarországon azt mondani, hogy "nem szeretnek dolgozni", "nem akarnak dolgozni"?

No ugye.

A neokonzervativizmus és a globalizáció viszonyai közepette a "proletariátus" és a "prekariátus" közötti különbséget vagy "naturalizálják" (azaz a rasszizmus fogalmi eszközeivel "világítják meg"), vagy angolszász mintára "moralizálják", azaz az akaratlan munkanélküliséget mint "munkakerülést" kárhoztatják "erkölcsileg", és mindkettőt büntetik. A munkateszt funkciója semmi más, minthogy a gyámkodástól a rendőri funkció felé tartó munkaügyi-népjóléti rendszert arra használják, hogy zaklatással, szekatúrával, megalázással, "ellenőrzéssel" minél több embert szorítsanak ki az amúgy is elszegényített szociális ellátórendszerekből (ide tartozik természetesen a középosztályt is aggasztó egészségügyi ellenreform, vö. tanulmányommal, T. G. M.: "A jóléti állam kísértete", Eszmélet 77, sajtó alatt), miközben adókönnyítéseket vezetnek be a tőkés vállalkozások számára. Akár a mai Egyesült Államokban, a proletariátus és a prekariátus útja a megszűnt munkanélküli-segélytől a börtönig vezet (Amerikában 2,3 millió ember ül börtönben), és a munkateszt - és a hasonló népellenes intézkedések mind - az erre szolgáló eszköz. Ha hozzáadjuk ehhez a munka törvénykönyvének és a sztrájktörvénynek a tervezett szigorítását - vagy Bokros Lajos javaslatát a rokkantnyugdíj folyósítási föltételeinek szigorítására - , kiderül, hogy a dolgozók (és "a munka világából" már kiszorult szegények) minden egérútját lezárják.

S mivel a munkára kényszerítés dologházi módszere s a társadalomból való kirekesztés (ami ugyanaz) a középosztályt közvetlenül nem érinti - ahogy érinti az egészségügy és az egyetemi tandíj -, ezért nem lesz aláírásgyűjtés, nem lesz tüntetés, nem lesz sajtókampány, nem lesz népszavazás. Ennek az írásnak se lesz visszhangja.

De azért szögezzük csak le: a kormánykoalíció politikája már nem egyszerűen polgári, nem egyszerűen jobboldali, hanem szélsőségesen reakciós politika, amelynek a befuccsolt egészségügyi "reform" csak részlete, és amelyet teljes egészében kellene szétzúznia a magyarországi baloldalnak, ha szervezett politikai formában léteznék ilyesmi hazánkban.

A szerző tudományos kutató