Az elmúlásba belenyugvó, lesminkelt arcú clown magánya ötlik szembe a Folies Bergére művészbejárójánál. 1997 húsvétján Daudet Az arles-i lányának plakátjai egy nagy "vad" színházi visszatérését hirdették. Akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz számára az utolsó előadás. A színpadi búcsú Balthazárnak, a hegyek pásztorának öltözve, botra támaszkodva egy másik mozilegenda, az újhullám szárnyán érkezett Bernadette Laffont oldalán. Zöldeskék szemeiben nyolcvanon túl is valami szívet melengető fény ragyogott. Mély, napi két doboz Gitanes-on "érlelt" orgánuma mintha mit sem veszített volna a varázsából. Hajdani délceg termetét, cirkuszi akrobatákkal vetekedő fizikai rugalmasságát alig-alig változtatták meg a színpadon, filmen leszolgált évtizedek. Kezeinek megmunkáltsága annál többet árult el javarészt hobbiként gyakorolt hivatásáról. Pártfogója és élettársa, Jean Cocteau után szabadon Jean Marais is a sokirányú művészek útját járta. Utolsó évtizedeit dél-franciaországi magányban töltötte Vallaurisban, nem messze Picasso, Cocteau, Cézanne művésztanyájától. Leginkább a kerámiák nyelvén szeretett kommunikálni a világgal. Az agyagból gyúrt formák szépsége mindennél jobban érdekelte. Igazán csak keveseket engedett magához közel. A kevesek közé tartozott egykori nagy szerelme, Michéle Morgan. "Talán másként alakult volna az életem, ha viszonozza az érzéseimet. Rossz időben találkoztunk. Michéle szerelmes lett leendő férjébe, Henri Vidalba." A másik nő, akiről azért maradt le, mert maga sem hitte el, hogy egy férjezett, gyermekes asszony őt választhatja, az olasz film dívája, Alida Valli volt.

Egy biztos, Jean Marais a nőkhöz való viszonyát egy életre meghatározta az édesanyja. "Lánynak várt. Sokáig a szőke angyal képét őrizte rólam, és én gyerekfejjel ennek az elvárásnak akartam megfelelni." Csak felnőtt fejjel jött rá a szép Henriette Bezon és Alfred Marais állatorvos harmadik gyermekeként, hogy valójában kicsoda is az anyja. Egy kleptomániás, börtönviselt életművész, aki hónapokra magára hagyja a gyerekeit a nagymama gondjára bízva őket. Jeannot, ez az angyalarcú kis ördög otthonát és a csínytevésekkel tarkított iskolai éveket egy vezinet-i fényképész műtermére cseréli hamarosan. Majd egy montmartre-i fényképész alkalmazásába kerül. Az előhívás és a retusálás mellett festeni kezd, közben próbafelvételekre jár. Idővel Charles Dullin színészkurzusába nyer felvételt, ahonnan szinte egyenes út vezet számára a Théatre d' Atélier színpadáig. Éppen egy Cocteau darab próbái folynak, az Oidipusz királyé. Jean, a színésznövendék bepróbálkozik. Esténként statisztál, nappal lázasan készül egy másik Cocteau-mű, a Kerekasztal lovagok próbáira. Hamarosan egy sorsdöntő vallomásban részesül. Cocteau a lakására hivatja és közli vele: "Katasztrófa van, barátom. Magába szerettem." Őszinte töredelmességgel írja le Marais életrajzi regényében a váratlan feltárulkozásra akkor még csak érdekből reagáló fiatalember válaszát. "Én is szeretem magát."

A színészkedésből induló érzelem onnantól vált komolyra, amikor valamiféle önfeledt mámorban a mester megírja múzsája számára a Rettenetes szülőket. 1938-ban a fenyegető háború közelségében a Théatre des Ambassadeur színpadán kritikai és közönségovációval övezett siker születik. 1939 nyarát Jean és Jeannot Saint-Tropezben töltik. Itt kapja meg Marais a katonai behívóját a repülős alakulathoz. Magával viszi Cocteau róla készített rajzait. Botcsinálta katonaként végig rajzolja a compiégne-i erdőben töltött háborús időket. Britannicus megrendezésére gondol Néró szerepét meghagyva magának. Amikor bemutatják, mindenki Cocteau hatására gondol. Meghagyja őket a hitükben.

"Ideális Trisztán alkat vagy" - közli vele az Örök visszatérés forgatókönyvét dédelgető barát. Közben Marais Don Josét forgatja Rómában, Viscontival találkozik, akivel az Andromaché színpadi változatáról tárgyal. Hősként a modernkori Trisztánnal születik meg a mozi számára Madeleine Solonge Izoldája oldalán a Jean Delannoy rendezte Örök visszatérésben. A közönség azontúl a szőke herceget, a szívtiprót kéri tőle számon. A sajtó hamarosan Racine megszentségtelenítéséről beszél Picasso ultramodern díszletei, Coco Chanel jelmezei láttán. Az immár felszabadult Párizsban Cocteau a Szép és a szörnyeteg forgatókönyvén dolgozik. A viszontagságos körülmények között forgatott allegorikus mese a maga korában nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A mozinézők sokkal inkább a kalandhősök romantikájára vevők, mint amilyen Ruy Blas A királyasszony lovagjában vagy Edmond Dantés a Monte Cristo grófjában, a Púpos és a Vasálarcos. Ahány kalandmozi, annyi bámulatos kaszkadőrmutatvány lovon, kötélen, levegőben. Mindeközben a Hernani csatája zajlik a Comédie Francaise-ben, ahol fémvázas díszletek között, modern értelmezésben újra színre kerül Marais rendezésében a Britannicus. A nemzet színésze Csehovot, Shaw-t, Moliére-t viszi sikerre. Olyan színpadi "újoncok" útját egyengeti, mint Gérard Philippe, Jeanne Moreau, Annie Girardot, Jean-Paul Belmondo.

Csak egy szűk művész elitnek fenntartott regiszteren mozog Orpheuszként tükrök és gyertyák megtévesztő díszleteiben, majd Oidipuszként Az Orpheusz testamentumá-ban, az utolsó közös filmben Cocteau-val. A múlt elvarratlan szálait bogozza a valóságban is. Alighogy végső búcsút vesz az apjának hitt Alfred Marais-tól, feltűnik a színen egy unokafivér, bizonyos Houdaille, aki egy képtelennek hitt információval szembesíti: felfedi előtte vérszerinti apja, Eugéne Houillade kilétét. Talán ez az új identitásélmény vezette arra, hogy magához szelídítsen, és törvényesen is örökbe fogadjon egy tizenkilenc éves cigányfiút. Hasonló szeretettel és türelemmel egyengeti Serge útját, mint hajdanán az övét Cocteau. Az Euridikét tükrökön át kereső Orpheuszra gondol, amikor 1963 októberében, Edith Piaf halálának napján értesül mentora, és egy fiatal táncosért elhagyott szerelme, Jean Cocteau távozásáról. "Kezeidben meztelen kard. A béke kardja. A te kezeid mindig szeretetet és szerelmet adtak. Gyengédséget, nagylelkűséget, egyszerűséget, eleganciát. 1937-ben megérintettél vele, és én megszülettem. Te teremtettél engem, inkább, mint a szüleim. A te napod árnyékában éltem. Olyan világot tártál elém, amelyben minden ragyogott, minden a barátságról és a szerelemről szólt." A megkapó vallomás egy megbánásokkal teli szövetségnek állít emléket. Azontúl Jean Marais - saját szavaival élve - csak úgy tett, mint aki él. Haláláig gondozta a Cocteau-örökséget. Cocteau - Marais címmel kiállítást, előadást rendezett. Néhány rövid pillanatra visszakacsintott a kamerába, legutóbb Bertolucci Lopott szépség című filmjében, az életből kiábrándult, nomád művészeként.

Vallaurisban a kézműves Jean legendája él tovább. A szomszédaival az élet apró dolgairól kommunikáló emberé, aki a festmények, a szobrok, a kerámiák nyelvén kereste a vágyott harmóniát. Monte Cristo grófja 1. rész - Február 28., csütörtök 12.10 Film+